As the World Turns

Rég volt, szép volt, vége volt.

2011-01-24T08:22:00.003+01:00

Abbahagytam a blog írását, majd újrakezdtem, megint abbahagytam, és ugyan gondoltam rá, hogy megint újrakezdem, de nagyon úgy néz ki, hogy inkább mégsem fogom. Így a blogot és társait ezennel bezárom.

A Facebookon megtalálható vagyok.

I had stopped writing this blog, then started again, then stopped again - and though I thought of writing in it again, it seems that it will not happen. Therefore I declare this blog to be closed.

I can be found on Facebook:

http://www.facebook.com/Quicksilvernora

Csendélet

2010-02-26T09:57:00.003+01:00

"A csendélet szabadon csoportosított tárgyakat, virágokat, gyümölcsöket, ételeket, hangszereket ábrázoló képalkotás. Jellemző sajátossága az elrendezettsége, a kompozíció megtervezettsége. A csendélet az élettelen, mindennapi használati tárgyak mellett a természetes környezetükből kiszakított élőlényeket is tárgyi minőségükben szerepelteti. A csendélet dekorativitása mellett szimbolikus jelentést is hordoz(hat), de a művész szándéka lehet a látvány pontos megragadása is, melynek során a tárgyak önmaguk jellemzésén túl a miliő hangulatával emberi tartalmakra is engednek következtetni."

http://estiklopedia.hu/index.php/Csend%C3%A9let

Idáig az idézet. De mi is a csendélet nekem? Hát, ha őszinte akarok lenni, nekem a csendélet főleg giccs, mivel még szinte soha nem tudtam benne meglátni semmiféle szimbolikus jelentést - illetve amikor mégis, a látvány mesterségessége azt akkor is elnyomta bennem. Mert hát a csendélet legfőbb jellemzője az az, hogy megtervezett, megkomponált, mesterséges, erőltetett. És nekem ezután már mindegy is, hogy mi a célja ennek a mesterségességnek, mert valami ösztönös szinten viszolygok tőle. Tudom, tanulmányműfaj is, lehet rajta tanulmányozni-gyakorolni a kompozíciót, ami később, más témáknál kell. Na, max. ennek látom értelmét. Meg az annyira megtervezett csendéleteknek, amelyek már természetesnek hatnak, na de ahhoz már tényleg mesterfok kell. Vagy zsenialitás. És ritkák.

Ami csendéletet idáig csináltam - és megjegyzem eddig egyet sem tartottam igazán jónak - de azok mind efelé a természetes hatás felé próbáltak elmozdulni, miközben - és ki más tudhatja ezt jobban mint én - abszolút semmiféle szimbolikus tartalmat nem próbáltam-akartam beléjük vinni. A kompozíciót is ösztönösen próbálgatom, nem megtervezve, hanem - hát, hülyén hangzik, nem bánom, vállalom - ahogyan a tárgyak akarják-szeretnék-kérik. Szóval a lényeg az, hogy amikor nekiállok tárgyakat csendéletként fotózni, akkor sose tudom mi fog kijönni belőle. Többnyire semmi, felejthető. Amikor meg mégis, akkor az meglátás, amin max igazítani kell, és nem elrendezettség, szándékosság. Ez a bajom a csendélettel... hogy megtervezve nem tudok elérni sokat, mert ösztönösen ellene vagyok a megtervezettségének.

---------------------------------------------------------------------------

Still life

"A still life is a work of art depicting mostly inanimate subject matter, typically commonplace objects which may be either natural (food, flowers, plants, rocks, or shells) or man-made (drinking glasses, books, vases, jewelry, coins, pipes, and so on) in an artificial setting. Typical of the genre the arranged objects, the planned composition. The still life can be decorational only or it can have a deeper, symbolic meaning, but the creator's goal can be the exact depiction of the objects in a way that they overstep themselves and with the milieu they also show human/emotional concepts."

http://estiklopedia.hu/index.php/Csend%C3%A9let

So far goes the quote. But what is still life as a genre to me? If I want to be perfectly honest, it is more or less kitsch. I have rarely seen any symbolic meaning in it - and when I have, the artificiality of the scene far outwighed it in me. Because let's admit, the main characteristic of a still life picture is its planned artificialness, that is is composed, and quite often looks forced. And I am not really interested what is the cause of this artificiality, because I feel a deep-rooted revulsion or disapproval towards it. I know that it is a practice-genre too, in it and with it ne can study and practice the composition that is necessary with other genres. I see its justification in this one only. There are some very few still lifes that are so geniously planned-composed that they actually look natural, but they are really the rarest kind.

The still life pictures that I so far made - and I must note here that I don't hold any of them to be good - are all going towards this goal of naturality, as opposed to artificialness, while - and I know it best - I have never consciously tried to put any symbolic content into them. I also deal with composition on instincts, meaning that I do not plan the position of the objects, but - be it as stupid as it may sound - but I let the objects do what they want, what they ask from me. So... when I start to photograph a still life I never know what it would give as result. Mostly nothing, forgettable. When it is something worthwhile, then it is usually a vision, that I only have to touch up a little bit, not planned. That is what my problem is with still life. To achieve something consciously, because it is something I am against...

Herótom van a politikától

2010-02-25T09:11:00.003+01:00

Teljesen elegem van a politikából, még az ún 'Lehet más a politika' nevű fajtájából is. Olvasom a híreket és hányingerem van a 9/10-étől. Hallom az ismerősöket, rokonokat beszélgetni (vitatkozni, veszekedni, anyázni) róla, látom a fórumokon, a levlistákon, a Facebookon... és sehol sem 'szép'! Sehol sem előremutató, együttműködő, kooperáló, problémamegoldó, előrevivő. Mindenütt acsarkodó, versenyző, önérdekekkel törődő, hazudó, rágalmazó, kifacsaró, undorító.

Nem vagyok annyira naiv, hogy azt mondjam, régebben másként volt. Sajnos annyira optimista sem, hogy azt higyjem, bármelyik párt vagy szerveződés is különb lenne a többinél. A rendszer rossz és igen, mi magunk, emberek is rosszak vagyunk. A demokrácia mint olyan már rég nem a legkisebb rossz, már rég nem a 'minden más rosszabb nála' kategóriája, hiszen a nagy szabadságban, versenygésben, a nagy politikai korrektségben, a nagy bürokráciában és szabályokban elvész mind a józan ész, mind a hatékonyság, mind a szabadság.

És akkor mi marad, amitől a demokrácia jó lenne?

---------------------------------------------------------------------------------

I am sick to death from politics

I have had enough of politics. Even from the 'Politics can be different' type of it (IRL political formation in Hungary). I read the news and I want to throw up from 9/10 of it. I hear friends, acquaintances, relatives talk about it (sometimes argue, row or even insulting each other); I see it on forums, mailing lists, Facebook... and it is nowhere 'nice'! Nowhere it is forward-thinking, cooperative, problem-solving, efficient. It is always competitive, self-centered, backstabbing, lying, slandering... disgusting.

I am not so naive to say that in the 'good old days' it was different. I am not that naive either as to believe that any of the political parties or formations are better than the others. The system is wrong, and yes, we are wrong too. Democracy is for long not the smallest bad, not the 'worst except all the others tried', but simply bad. Amongst the competition, the quasi-freedom, the political correctness and the burocracy we lost all common sense, effectiveness and yes, freedom itself.

And if it is so, what remains that make democracy good...?

Quicksilver

.

Fészbuk

2010-01-17T13:57:00.003+01:00

A Facebook tele van kisebb-nagyobb programocskával, az ilyen-olyan játékoktól a kvízeken keresztül meghatározhatatlan műfajú mindenfélékig. A dumálás, a szocializálás, a saját cuccok reklámozása mellett szinte mindenki játszik is ezekkel, használja, kipróbálja őket. Én is kedvelem a FarmVille-t, a Cafe World-ot és a Happy Islandot, ezek aprócska kis időtöltő játékocskák. Kipróbáltam már sokféle szójátékot és kvízt is, és ha küldenek-javasolnak valamit, hát egy-két kattintást az is megér.

Pár napja viszont belefutottam valamibe, ami se nem apróság, se nem könnyed, hanem nagyon is 'ült', a maga módján mintha ... mintha egy szózat, egy jóslat, vagy nem is tudom mi lenne. Sose láttam még azt a programot, ami magát 'A mai napon Isten ezt akarja a tudtodra adni' címet viseli, és majdnem ott is hagytam, hiszen a főoldala fészbukos szokás szerint tele van más játékok linkjeivel... aztán mégis rákattintottam, és elhűlve olvastam az üzenetet:

A mai napon Isten ezt akarja a tudtodra adni...
hogy ideje már, hogy megbocsáss magadnak. Éppen elég ideje hordozod a bűntudatot, a szégyent magadban. Éppen elég ideje tartod nyitva a sebeket. Eljött az ideje annak, hogy elengedd, hogy meggyógyulj. Tanulj a leckéből, és hagyd hogy begyógyuljanak a sebek.
Igen, tudod nagyon jól, miről beszélek.

Nincsenek véletlenek. És nem is áll szándékomban ezt a kis programot nézegetni ezentúl. Elmondta, amit kellett, megtette amit kellett, és eljutott hozzám az üzenet.

Isten útjai kifürkészhetetlenek...

------------------------------------------------------------------------------

Facebook

Facebook is full of smaller or bigger applications, from such and so games, through quizzes till undefinable somethings. Besides talking, socializing or advertising practically everyone is playing with some of these, use them or try them. I like for example Farmville, Cafe World or Happy Island, theye are good for a few minutes of play and relax. I also tried and occassionally play many word-games too; and if people suggest some new apps, well, they also worth a try, a few clicks.

But a few days ago I run into something that is not small, not easy and not unimportant, but what was rather sobering in fact. It was like a sign, a premonition, an oracle... I have never before seen this app, that calls itself 'On this day, God wants you to know', and I almost left it for its main page is full of the links of other games... but in the end, I clicked onto it, and read with a kind of a dumbfounded numbness:

On this day, God wants you to know...
... that it is time to finally forgive yourself. You've carried the guilt, the shame for long enough. You've kept your wounds open for long enough. The time has to come to let go, to heal. Keep the lessons and let the pain heal. Yes, you know what we are talking about it.

There are no accidents. I do not intend to check this app in the future either. It has done what it had to, it has told me what I needed to hear - and I got its message.

The ways of God are unfathomable...

Quicksilver

.

Merry Christmas!

2009-12-25T12:43:00.002+01:00

Boldog Karácsonyt!

.

Egyiptomi képek

2009-12-13T13:29:00.009+01:00

Linkek a webshots-os képtáraimhoz:
Links to my webshots albums:

Red Sea Desert and Mountains

Gizeh pyramids

Luxor-Karnak

Reemyvera resort and beach

Egyiptom II.

2009-12-12T09:33:00.008+01:00

december 6 vasárnap.

az éjjeli fentlevés miatt sokáig alszom, de mivel a csomagolt reggelit eszem, ez nem is baj. Ha már lúd legyen kövér alapon reggel 10-kor kifekszem a napra (na jó félárnyékba egy készséges pálma tövébe) a parton, és alszok délig. Ekkor fürdök kicsit, majd kajálok - ezután szieszta jelleggel vissza a partra. Délután megnézem a helyi boltok kínálatát, veszek vizet az útra, beülök a netkávézóba, majd vacsora; este megnézek egy filmet a laptopon, majd alvás.

Beacuse of last night's late getting to bed, I wake up quite late. When I finally wake up I am in no mood to go anywhere, so I go to the beach to sleep some more - and swim occassionally. I do the same till early afternoon, and then I walk a bit around the hotel, check the shops, buy some staff for the next day's trip, drop in the internet-cafe, watch a film on the laptop and sleep early, as next day is Luxor.

--------------------------------------------------------------------------

december 7. hétfő

hajnali 5:30-kor indul a busz Luxorba és meglepő módon alig 10 percet késik. A buszon félház van, mindenkinek jut dupla ülés elfeküdni. Leyla elmeséli a programot, majd meg is teszi ezt - mi is. Napfelkeltekor azért felébredünk, innentől lehet nézelődni - meg érdemes is. A táj homokos-köves sivatag, az ember által ültetett növényeken kívül gyakorlatilag semmiféle élet nincs, csak a legszívósabb pozsgás-szúrós alacsony bokrok. Az utak viszonylag újak és jók, de a turistaresortokban, városokban cca. 100 m-enként van ezerféle fekvőrendőr. A városok között 10-50 km-ként vannak ellenőrzőpontok, ahol az utat leszűkítik egy sávra, és az autók, buszok csak egyenként, lépésben mehetnek át, a géppisztolyos katonák figyelő szeme előtt. A városokban is sok a katona, rendőr... a kettő talán ugyanaz itt nem tudom... a Red Sea hegyek elérésekor élénkebbé változik az egyhangú táj; a bazaltos-gránitos-mészköves hegyvonulat ugyan pontosan annyira kopár mint a sivatag, de legalább a formája változatosabb. Fényképezgetünk is kicsit a buszból. 8-kor pihenő, egy picit fennsíkszerű helyen, csípősen hideg, friss levegőben, egy konkrétan erre épült helyen - a tengerpartról a Nílushoz egészen pontosan egy út vezet át - ez. Meg persze Kairónál és Asszuánnál is egy-egy, de azok ide cca. 2-300 km. Szóval jó biznisz, árulnak is itt mindent amit Egyiptomban venni lehet-érdemes, csak itt hamisakat is. Főleg. Meg lehet fényképezni beduin asszonyokat beburkolózva, tevéstül-szamarastul-kecskéstül - pénzért persze.

Az út Qena-ig (asszem így írják) eseménytelen, onnan viszont érdekes - a város a Nílus termőterületén van már, azaz jobban nem is térhetne el a sivatagi résztől. A Nílus áradása és a földek elöntése ugyan az asszuáni gát megépítése óta megszűnt, de az évezredek során termő talajjá változott földek ugyanazok; a sivatagi homokból még öntözéssel sem lehet termőtalajt csinálni. Így a volt fekete földű területeken most csatornákkal vezetik a vizet a földekre, és nem bízzák a Nílusra, hogy hova óhajtana kiönteni. Ez a vidék már zöld, és minden négyzetcentijét meg is művelik. Luxor előtt sajnos megtudjuk, hogy pont ma várják Mubarak elnököt a városba, és emiatt leterelnek a főútról minket - ugyan sokáig tart a terelés, de cserébe olyan részeket látunk a városból, amit nem szoktak turistáknak mutogatni. Szegények az emberek, nagyon szegények itt... van egy 10 %-nyi gazdag réteg, de a többi, az csóró, iskolázatlan, és a vezetők nem is akarják oktatni, okosabbá tenni őket... még Kairó és az északi rész hagyján, ott világosabb bőrüek, arababbak, jobban találkoznak az európai kultúrával is, nemcsak a turisták révén, de üzleti kapcsolatokon keresztül is - több a cég, több iskolázott ember kell, míg délen az inkább núbiai, sötétebb bőrű, négeresebb emberek max. londinerek, pincérek egy szállodában vagy kendőket, parfümöt adnak el a turistáknak - ehhez nem kell iskola, max. kéttucatnyi szó angolul, németül, oroszul...

Érkezés a Karnaki templomhoz... itt már sok a turista, sokfelől jönnek, de egyazon program szerint mozognak a városban és környékén... a templom-együttes leírhatatlan... Olümpia jutott eszembe, ott is kő kő hátán, ott is kopár, ott is csak turistacsordák mozognak a hőségben - és ott is szinte megfogható a történelem, a kor súlya, érzete. Itt párezer évvel több nyomasztja az ember tudatalattiját, az épületek primitívebbek - de monumentálisabbak; a domborművek, a falfestések a filmekben, könyvekben oly sokszor látott-leírt egyiptomiak, a tempolmromok pont annyira vannak helyrehozva, hogy az még ne legyen túlzás, de láthatóak lehessenek az eredeti vonalak, formák, épületek, szobrok... Leyla nagyszerűen mesél, láthatóan fejből tudja az amenhotepek és ramszeszek hosszú sorát, de nem lenyűgözni akar vele, hanem képbe helyezni minket; érdekességeket is adni és hasznos tudást is amellé, hogy mit látunk a szemünkkel. Ad szabadidőt is fényképezni, majd megyünk tovább, ebédelni egy helyi étteremben, papiruszkészítő műhelyt látogatunk meg, majd motorcsónakokkal átkelünk a nyugati partra - a halotti városrészbe, ahogy az óegyiptomiak tartották. Hiszen keleten kel a nap, az az élet; nyugaton nyugszik, az a halál birodalma. Óegyiptomban így az átkelés a Níluson szimbolikus; utazás az életből a halálba.

Ma már persze a nyugati part is lakott, bár itt a hegyek miatt kisebb a termékeny földsáv - de pl. itt vannak a banánültetvények, és a kőfaragók, régészek, központjai, műhelyei is. Meglátogatunk egy kőfaragót, megismerkedünk a munkájukkal (a gépi faragóműhelyek nem itt vannak, itt hagyományos, kézi munkával készülnek az alabástrom, gránit, bazalt, márvány és egyéb, ritkább kőfigurák, vázák, mindenfélék. Utána indulás a Királyok Völgyébe, a busz kanyrog fel és befelé a hegybe, a nap lefelé menő sugarai sárgán gyújtják meg a sziklavonulatok felső részeit... ide még bevinni sem lehet a fényképezőgépet, mobiltelefont, annyian éltek vissza vele, hogy teljesen megtiltották. A völgyben a jeggyel 3 tetszőleges sírt lehet megtekinteni; külön fizetendő II Ramszesz és Tutankhamon sírjába a belépés. A sírok 50-150 m hosszú, ferdén lefelé vezető folyosóval kezdődnek, aminek a falai teljesen tele vannak festve-faragva hieroglifákkal, domborművekkel, jelenetekkel a fáraó életéből. Oldalt kis kamrák, amelyekbe a túlvilági élethez szükséges tárgyakat helyezték el. A végén a fő sírkamrában a fáraó gránit szarkofágja van, ami 3,5-5 m x 2-4 m x 2-5 m méretű (bele kellett hogy férjen a 2-3 réteg fa, arany belső szarkofág és legbelül a mumifikált test), és ma már rég üres mind - a múmiák és a kincsek múzeumokban vannak. Mi Seti II, Sebakh (?), és IV Ramszesz sírját néztük meg. Szerencsére ezek mind tágasabb, folyosószerűbb sírok, nem jött elő az enyhe klausztrofóbiám.

Utána futás, mert bezárják Hatsepszut templomát, amit muszáj megnézni - lévén nem fáraó (csak majdnem), ő nem kaphatott sírt a királyok Völgyében, így annak külső oldalán, a folyó felé nézően építtette meg a hatalmas halotti templomát. Itt a hegyoldalban még ezerféle kisebb sír van elhelyezve, ezek nemesi sírok; és százával templomromok - nagyjából ahova lép az ember szinte biztos lehet benne, hogy óegyiptomi köveken tapos. Kicsit kijjebb, a folyóhoz közelebb vannak a Mnemoni kolosszusok - két hatalmas ülő fáraóalak, akik valaha a fáraó templomának bejáratánál ültek, csak azt a Nílus egyik áradása megrongálta és már rég, a rómaiak idejáben lebontották. De ettől a két viharvert kőalak csak még különlegesebb... Shelley jutott eszembe, és Ozymandiás, ahogy a király örök dicsőségéről beszél - miközben a kőalakot már rég elnyelte a sivatag homokja. Ezek is viharvertek, noha ma már régésze, műemlékvédők vigyáznak rájuk, hogy ne jussanak hasonló sorsa ... de valljuk be őszintén, ki tudja ma már ki volt Mnemnon...? Az út hazafelé eseménytelen, jobbára alvással telik. Kifáradtam, kicsit le is égtem - ki gondol arra decemberben, hogy naptejet vigyen magával a nyaralásra...?

Egypt II.

The coach to Luxor goes at 5:30 a.m. and surprisingly it is not even late. It is only half full, so we have a double seat to get comfortable, even to sleep a bit. We do get up when the sun is up, as it is interesting to watch - the landscape is half sandy desert, half rocky aoutcroppings. Greenery only exist where people planted it and waters them - otherwise only a small, thorny bush survives which waith patiently for the rain that comes once a year - or not at all. The roads are fairly new and good, but all towns and near resorts it is full with hundreds of kinds of traffic-slowers, dead policeman as they are called. They are necessary too, for drivers here do not respect pedestrians at all... Between towns there are military (police?) checkpoints, where the road is narrowed to one lane and cars and buses go in a single file, in front of the watching eyes of soldiers with machine guns... not really a good feeling, not at all. There are a lot of them everywhere.When we reach the Red Sea Mountains, the landscape gets more interesting; the various rock-types (limestone, basalt, sandstone) of these mountains are just as dead as the desert, but at least the forms are more varied. We stop at 8 in a place that is obviously only built for this purpose; only this road crosses the mountains between the seaside and the Nile, so no turist-buses will avoid it. So, business is business, they sell everything here too, or try to. Here one can also photograph bedouin women and children with assorted camels, goats and cats. For baksis of course.

The way till Qena is uninteresting after the mountains, but from there on it is anther Egypt almost; the town lies in the Nile-valley, so it could not be more different from the desert. The inundation of the Nile and the fertilisation of the earth is not happening since the Assuan dam was built, but the fertile grounds that millenias made are still there. The area now has a system of canals to divert the Nile-water to the fields. So here everything is green and black, and every square meter is used for making things grow... it is still extremely valuable to have fertile fields. Just before Luxor, we are diverted to another road, as Mr. President Mubarak wishes to visit Luxor exactly that day... so our route gets longer, and we can see parts of the town that they probably did not want to show to turists ever... people here are poor, extremely poor. Egypt has no middle classes, you either get to be born rich or you will forever remain poor and uneducated. Kairo and the northern part is a bit more different, there are more business connections to the civilized west, more companies that require educated people... but in the south the turists live in enclosed resorts, and people only get to be londiners, cleaners, sellers that require no intelligence or education, only a few dozen words in a few languages...

But finally, late but we arrive to the famous temple-complex of Karnak. Here all the turists meet, so crowds are in every part of the temple... the whole place is undescribable... Olympia comes to my mind, the huge area covered with ruins, everywhere where one look history looks back... here it is a few thousand years more that one feels in the air, in the stones... the buildings are more primitive, simple, but monumental; the reliefs and carvings on the ground are the so-many-times-seen typical egyptian ones, the ruins are renovated nicely, just as much so it is not too obvious, but one can see the forms and the intentions in them. Leyla tells the tale of it nicely, obviously know by heart the long lines of Ramseses and Amenhoteps, but does not want to impress us with them, only make us see the picture, the history, and the little funny details in it. We get free time to walk alone too and take pictures - she seems to perceive that we require it. After it we have a mediocre lunch in a small restaurant, and visit a papyrus-maker and painter shop. The usual buying program for turists, but at least these are really papyruses, not fakes like they sell on the streets. Then we cross the Nile with motor-boats, while Leyla tells about it - and reach the western shore, the Town of the Dead as it was called - east is for the living while west is for the dead.

Nowadays of course it is inhabited too, even though the fertile strip is much narrower because of the mountains. Mostly banana plantations and rock-carving workshops are here - of course we get to visit one where they explain the type of rocks that they carve, and the methods of it - these are handmade, the machine carvers are mainly in the north. Alabaster, basalt, granit, marble, topas and malachit the main rocks that they work with - of course we can and encouraged to buy too. :-) Then we finally start for the Valley of the Kings... the setting sun lits up the tops of the mountains in yellow, the valley gets colder, darker... here, we cannot even take the camera or mobiles in the valley, not even with photographer-ticket. The regular ticket lets you walk around the valley and visit 3 tombs of your choice - only Tutankhamon's and II. Ramses's tombs are separately priced (100 and 50 LE). The tombs are opening with a 100-150 m long, slanted corridor that goes down, into the bowels of the mountain and has paintings, carvings and bas-reliefs from the pharaoh's life on the walls. On the sides there are small openings, cavelets, for things that the pharaoh might require in the afterlife. At the end is the main tomb with the sarcophagus of the pharaoh, and the more valuable offerings and articles. The sarcophagus is huge - it contains 3-4-5 layers of smaller sarcophaguses, and inside them the mummy. Most tombs are empty now, only the outer sarcophagus is in situ - the mummies and things are in the Egypt Museum in Kairo. We went into three tombs, the ones of II Seti, Sebakh(?) and IV Ramses. Fortunately these all had nice, wide corridors, so I felt all right in them.

Then we have to run to see the death temple of Hatsepsut before the sun sets - being not a real pharaoh (only almost) she could not get a tomb in the valley, so it is on the outside, facing the Nile. There are thousands of smaller and bigger tombs and temples here, carved into the valley-sides for nobles. This temple is huge and impressive to look at - nothing inside of course, but nothing destroyed it either. A bit further towards the Nile are the two colossal, sitting figures - the Colossii of Mnemnon. They sat at a time in front of a temple, but that was partially destroyed by the Nile and pulled down long time ago. But for all these the time-etched two colossuses are even more interesting... Shelley comes to my mind and the Ozymandias, as it talks about the past glory of a king, while the statue is long gone in the empty sands...These too almost dissappeared, only archeologists saved them from time... but to be honest... do we know who the hell was Mnemnon? The way home is uneventful, mainly spend it by sleeping. I am tired, and also a bit sunburnt - who thinks of taking sunscreen to a holiday in December?

Egyiptom I.

2009-12-11T23:04:00.006+01:00

december 4 péntek

Indulás bp. du 6.30-kor Ferihegy 2B-ről. Travel Service légitársaság, a fedélzeten teljes ellátás (meleg vacsora + 3x italkínálat), repülési idő 3,5 óra. Időjárás Bp-en 3-4 fok, szitáló eső, néhol köd. Érkezés Hurghadába 23:30 (helyi idő +1 óra Bp-hez képest). Reptéren a King Tours helyi idegenvezetője fogad, Haddad Leyla, + 4 másik utas, másik szállodákban. Érkezés a szállodába éjjel 1 körül, vacsorával + itallal várnak, becsekkolás, szoba. Séta a tengerparton, alvás.

Starting from Budapest Ferihegy 2b airport, 18:30. Travel Service, full course on the plane, (hot dinner plus 3 times offering drinks, I am surprised), time of flight is 3,5 hours. Weather in Budapest 3-4 °C, slight rain, fog. Arriving to Hurghada at 23:30 local time (+1 hour), At the airport the representative, Haddad Layla awaits us (myself and 4 more people but they stay in different hotels). Arriving to the hotel at 1 a.m., still get dinner and drinks, check-in, getting to the room - a walk on the beach and sleep.

december 5 szombat.

Reggel 9-kor kelés, reggeli svédasztalos, amit felismerek, azt eszek = vajas kalácsféle, kávé, gyümölcs. Pár vajat lenyúlok, jól jöhet még. szálloda felfedezése, séta a tengerparton, egyelőre még fürdés nélkül, fényképezőgéppel. A szoba egyszerű kétágyas, zuhanyzós fürdőszobával, TV-vel, hűtőszekrénnyel, a földszinten, erkéllyel, a tengerparthoz legközelebbi szoba - félig arra is néz, sajnos emiatt a wifi itt már nem fogható. Valamit valamiért. A szomszéd szállodát építik, nem túl hangos, mert már inkább belül dolgoznak rajta, de néha hallható.

A tengerpart és a főút között cca. 1-1,5 km távolság van, ezen helyezkednek el a szállodakomplexumok, cca. 5-600 m-es sávokban. Itt nem divat az egy darab 30-emeletes tömb, hanem a hatalmas területen, kertekben (sziklakert, virágágyások, bokrok, pálmák között) elszórva vannak az 1-2-3 emeletes, sorházakra emlékeztető szobák-apartmanok. Minden szálloda középvonalában egy medencekomplexum van, többnyire sósvizű, 0,5-1,5 m mély, mesterséges szigetekkel, pálmákkal, napágyakkal és bárokkal a széleken. ezt kert övezi, majd kifelé több sorban, kertekkel tarkítva vannak a szobák. A parti cca. 50-80 m-es sávon éttermek, bazárok, kávézók vannak, majd a napernyőkkel, napágyakkal felszerelt part. A saját partszakasz két szélén a Reemvyrában két mesterséges homokpartot hoztak létre, ami körbeöleli a lagúnát, és hálóval kizárja a nagyobb tengeri élővilágot; ezeken napernyők és napágyak vannak, míg a két végén balra kikötő, jobbra diving-surfing-parachuting központ és sétálórész van. Az egyes szállodák partjai egymástól eléggé el vannak zárva, a komplexumok be vannak kerítve, a bejáratoknál biztonsági őrség van, csak az ottlakókat engedik be. A főépületekben vannak éttermek, boltok, recepció, bank-pénzváltó, kávézók, internet. Sajna bankautomata az ritka, a Reemvyrában nem volt, a szomszédba kellett átmenni pénzt kivenni. Internet-kávézó és wifi is volt; félóra 10 font, a wifi 1 hétre 100 font. (1 font cca. 30 forint)

Meglepődés: itt a tél nem holtszezon, a szálloda cca. 3/4-ig tele volt, és ahogy elnéztem a többi is cca. ennyire. Az időjárás szerintem tökéletes: napközben 20-25, a napon 30 fok, néha kissé szeles, de eső itt soha nem szokott esni. Este a naplemente után lehűl, és a szél is többnyire feltámad - ilyenkor 10-15 fok lehet. A tengerparton nem, de beljebb éjszaka akár 0-5 fokig is lehűl - sivatagi éghajlat. A szálloda tele van oroszokkal, angol szót alig hallani. A többi utas szerint máshol is sokan vannak, úgy tűnik nekik a tél a kedvenc szezonjuk itt.

Délután strandolás. Törölközőkártyára kapunk strandtörölközőt, a parton a hely szabadonválasztott. kicsit régies, masszív fa strandágyak, rajtuk szivacsmatraccal, a napernyők itt a pálmaleveles, susogós fajta; a medencénél valami fűféle borítja őket. A tenger cca. 20-22 fok körül lehet, a lagúna sekélyebb részeint melegebb, a sekély medencében még ennél is langyosabb, 24-25 fokos. A lagúna baloldala aprókavicsos, a jobbfele homokos, a kinyúló homokpad végénél sziklás, szaggatott, lábnyúzó. Veszek is gyorsan fürdőcipőt, 30 font, olcsóbb mint a doki ha felvágja a talpamat egy kagyló-kő-akármi. A lagúnában a víz alig fodrozódik, fürdésre tökéletes, még a gyerekek, vénasszonyok is nyugodtan belemennek, nem hideg, főleg a nap legmelegebb részén. Délután 3-4-től már itt is kezd hűvösödni, ahogy a nap egyre laposabban süt, és négy után már inkább csak a medence melletti, szélvédettebb részeken alszanak páran. A parti kerítésen lyuk, így én is átosonok itt a szomszéd szállodába, ahol van bankautomata, és veszek ki pénzt.

A medencénél és a parton is délelőtt-délután animációs programok, aerobic, tánctanulás, strandröplabda, éneklés, stb van. Napközben a különböző szolgáltatók emberei járnak körbe a parton, fizetővendégeket 'fogva' mindenfélére - itt a Reemvyrában volt szépségszalon (masszázs, szauna, stb), merülőközpont, surf, parachute és snorkeling oktatás, kirándulások hajóval, tengeralattjáróval, busszal minden ismert turistacélponthoz. Ezek időnként picit túl rámenősek voltak, de még mindig semmi azokhoz képest, akik ezekben a turistacélpontokban akartak eladni ezermillióféle dolgot - na azok már tényleg a piaci légy kategóriája voltak. Nagyon nagy a szegénység, mindenki szinte kétségbeesetten próbál meg eladni valamit, vagy segíteni, amiért baksist kérhet...

Este 7-10-ig vacsora, svédasztalos szintén. Többféle főétel (ált. csirke, hal, marhahús és egyéb), többféle köret (többféleképpen elkészített rizs, krumpli, párolt zöldség), saláták tucatnyi, leves nem sok, és nem is jók; frissensültek kevés és sokan állnak sorba értük; desszertek millióféle (halvák, édes tészták, fagylaltok, gyümölcsök, pudingok és kocsonyák). Ital itt csak a dzsúsz, tea ingyenes, a piákért fizetni kell. Az egésznapos kirándulásokra tökéletesen fel vannak készülve; a Reemvyra 400 szobájában lakó cca. 1500 emberből szinte minden nap megy 10-20-50 valamilyen kirándulásra, és ezek csomagolt reggelit kapnak, a vacsorát pedig akkor, amikor megjönnek. Ezt elég bejelenteni este a recepción és nem sokra rá már kapja is az ember a csomagolt reggelit.

Ezt ma meg is teszem, mivel a program szerint éjjel 1-kor indulunk Kairóba; mivel tőlünk nincs elég ember, így a Karthago Toursszal együtt. Este Leyla még küld egy sms-t, megerősítendő az időpontot. Az indulásig még sétálok egyet a parton este is, fényképezgetve, majd megkapom a kaját, átrakom a hátizsákba, alszok egyet, majd 1 óra előtt nem sokkal kiülök a recepcióra a buszt várni. Buszok jönnek, felszednek pár embert, mennek - csak az enyém nem jön. Fél kettőkor sms Leylának, hogy késés van - válasz nem jön. Mint kiderül, felhívta a buszt, és ott azt mondták, hogy már velük vagyok a buszon. A másik két utast is elfelejtették elvinni, nemcsak engem. Éjjel ezt nem tudva két óráig vártam a buszt majd elmentem aludni. Reggel tisztáztuk a dolgot Leylával, aki mindenért kárpótólt, megszervezte, hogy egy másik csoporttal (lengyelekkel) menjünk el mindkét kirándulásra, hétfőn (7-e) Luxorba, majd 9-én Kairóba.

Waking up at 9 in the morning, breakfast is in buffet-style, good sortiment, but a lot of things that I don't recognize yet. Morning walk around the resort with camera, getting to know it, looking around. My room is in the ground floor, a simple, twin bed affair with TV, fridge, bathroom and balcony, looking sideways to the sea. It is actually nearest to the beach, but unfortunately wi-fi is not available here. It is also next to the neighbouring resort which is under construction, but not too loud, as the work mainly on the inside now.

The resort itself: Reemvyra resort. Between the sea and the main road there is a 1-1,5 km wide strip, and the resorts are in this in 5-600 m wide strips. Here it is not usual to have one big, 40 storied building as a hotel, but they have 1-2-3 floors high, rows of houses-like buildings that contain the apartments and rooms. These building are set into big parks with lots of greenery from the rock-gardens to the flower-beds - and of course lots of palm trees. In the middle, all resort has a huge pool-complex with depth of 0,5 till 1,5 m, with artificial islands and bars, poolside tables, sunbeds and sunshades. Around this there are gardens and the rows of buildings - at the top the reception-restaurant-bars-shops - the main building. At the beach also there are sunbeds and sunshades, and also smaller restaurants, bars and shops; at the sides of the private beach there are two artificial arms, one is sandy, the other is covered; this on ends in a marina, while the sandy on has sunbeds and a diving-surfing-parachuting complex. The two arms are connected with a huge net which keeps out the bigger fauna of the Red Sea. The beaches of the separate resorts are separated from each other and also the entrances are guarded, only those who live there can go in. In the Reemvyra, there was no ATM, so I had to go to the next resort which had one (ATMs are not often can be found in Egypt). Internet-cafe and wifi they had; half an hour is 10 LE (egyptian pound ~ 0,8 euro), the wifi is 100 LE for a week.

Surprise to me: the winter is absolutely not a dead time here. The resoort was about 3/4 full, and as I could see the others were about the same. In fact the weather is about perfect now, during the day it is 20-25 degrees, and on the sun it feels like 30; sometimes it is a bit windy, but rain almost never falls. During the evening it get colder and usually wind arises too, so it is around 10-15 °C. In the desert it is even hotter during the day and colder during the night - it can cool down to near zero °C - typical desert climate. The resort, just like most of them are full of Russians, and even the staff speaks Russian a bit - it seems Russians like this weather, so it is their favourite season.

Afternoon I go to the beach for swimming and sunbathing. For a card we get beach-towels every day, so no need to dry them overnight. The sunbeds on the beach are a bit old-fashioned, heavy, wooden things with a foam-matress on them. The sunshades are the ubiqutous ones with dry palm-leaf covering. The sea in the lagoon is around 22-23 °C, in the pool even warmer, around 25 degrees. The left side of the lagoon is covered with small pebbles, the right side is sandy, with an occassional bigger rock - at the end of the sandy arm it gets definitely rocky - probably the original beach, and the sand is the artificial. I quickly buy swimming-shoes, at 30 LE they are far cheaper than the doctor if a rock or something cuts my feet. In the lagoon the water is almost still, perfect for swimming and not cold at all. at 3-4 in the afternoon it is getting colder here too, and most people go to the more wind-protected poolside sunbeds.

Both at the poolside and on the beach there are animation programs all day long; aerobic, dancing, singing, beach-volleyball, etc. During the day people go around amongst the sunbathers to offer a lot of programs for their companies; the usual ones seem to be beauty-saloon with massage and all; diving courses and trips, parachuting, snorkeling, surfing, and excursions to all popular destinations - it seems there is no low season for them either. They are all right, even if it was a bit annoying to be waken up hourly by some of them - but it was nothing compared to the annoyingness of the people at these destinations; there everyone tried desperately to sell every little trinket, fake statues, fake papyruses, or make you take photos of them, or let them do services - for baksis of course. They are really, really annoying... I understand that they want to get by by this, but I, as a turist did not come here for being harassed all the time when I want to take a photo of a beautiful old temple or something.

Dinner is from 7 till 10 each day, and it is also in a buffet style. Usually 3 types of main meat-courses (chicken, fish, beef), some freshly roasted meats; lots of side dishes, like rice, potatoes, pastas, steamed vegetables; lots of fresh salads with various garnishes; and literally dozens of desserts, from pastas, to puddings, and some that I know no name for. Only the soft drinks are free, alcoholic ones must be paid separately. They are absoluetly prepared for the turist going for whole-day excursions; from the over 400 rooms, and cca. 1200 people every day around 1-2 dozen go for some kind of a trip; they get a pre-packed breakfast, and late dinner.

And so I ask for it, as we are supposed to go to Kairo during this night - leaving ast 1 a.m. - because our company has not enough people, we go with the Karthago Tours people. Before the start, I walk around a bit the darkening seaside, making some photos, then get the packed breakfast, put it to my backpack, and sit at the reception, waiting for the coach. Buses come, pick up people, and go - but mine does not. after being half an hour late I send sms to Leyla - no answer, as she calls the coach and they say I am on the bus. They actually left me, and the other two people from King Tours... In the morning phone to Leyla, we clear the matter, and it was the other tour operator's fault; Layla organizes that we join another group, some Polish ones, so we go to all planned trips with them.

Szünet

2009-12-04T11:27:00.001+01:00

Elmentem nyaralni.
egy hét múlva vissza.

Gone for a holiday.
back in a week.

Truth

2009-12-02T23:33:00.008+01:00

"From my experience with my brother, who suffers from aspergers, people suffering from aspergers tend to find compromising difficult. It's like they feel cheated if their opinion is not the one recognized as the truth"

We were talking on the chat about Aspergers, and I was thinking about this sentence quite a long time afterwards. It is certainly true, all my senses tell me so. But still a simplification. When I have an opinion about something - and it is rare with me not to - I make a difference between just having an opinion and having an opinion which is TRUTH. I capitalize the worrd, because I have always, all in my life held truth as almost sacred. I am sensitive on this matter. If I feel that my opinion is the truth, then I defend it no matter what, no matter the circumstances, the manner and the opposition. It is - to keep the terminology in this spirit - it is almost like a crusade. I do not know why is it so. It is not important what causes it, chemicals in the brain or karma.

But it makes a helluva lot of a difference when I argue with my opinion as just one of the possible viewpoints, subjective, personal, and I make compromises, I concede points, I enjoy the argument, the exchange of ideas and views that form and shape each other - and on the other hand when I feel my truth, and I feel it threatened, when it is not flexible, but hard and obvious, and still people cannot or want not see it, accept it, acknowledge it... and then I turn hard like a diamond, I anger and shout, I take it absolutely personal that they dare to question me, and the truth... and yes, it is the case that the opening sentence tells. I wonder how I can or could or even if I should deal with it. For truth is truth. When I see it, I cannot let it go for the sake of a good conversation, for the sake of a nick banned, for the sake of loosing a job... because it is more important... I hate losing these things, it hurts losing, like it hurt being banned - but when I saw my tuth and saw admins' attacks on it, I just could not give up.

When I do not defend truth, I can see quite clearly how I should behave, how I should compromise, how is it with other people. I often even tell about it to other people as advice. But when it is coming to the .... is it a test...? I am not sure... but when it comes to this, I find that truth is still the most important thing. Rarely, very rarely I feel a small nagging doubt afterwards, when the truth is not rock-solid, not absolute... those are hard times, because I am scared of myself. The 'what have I done' feelings come. but the hurt is also there, the feeling of injustice against me, and it is usually far stronger than the small voice of the doubt.

I must go down to the seas again, to the lonely sea and the sky,
And all I ask is a tall ship and a star to steer her by,
And the wheel's kick and the wind's song and the white sail's shaking,
And a grey mist on the sea's face and a grey dawn breaking.

I must go down to the seas again, for the call of the running tide
Is a wild call and a clear call that may not be denied;
And all I ask is a windy day with the white clouds flying,
And the flung spray and the blown spume, and the sea-gulls crying.

I must go down to the seas again, to the vagrant gypsy life,
To the gull's way and the whale's way where the wind's like a whetted knife;
And all I ask is a merry yarn from a laughing fellow-rover,
And quiet sleep and a sweet dream when the long trick's over.

/John Masefield/

Mensa tábor

2009-09-09T19:52:00.003+02:00

"mert megérdemlem'

Ehhhhh... valahogy az utobbi időben semmi sem akar összejönni rendesen. Na jó, nem semmi, csak sok minden. Rosszfelé haladok vagy nem tudom. Meg az egész világ is. Meg a virtuális is. Abból talán most sikerül elszakadnom, ha nem is teljesen, de valamennyire. Nem árt. De az IRL-ből hova szakad ki az ember? Nem nyaralásra gondolok, az idén nem nagyon lesz, hanem... nem is tudom. Az életből nem lehet szabadságot kivenni.

De azért jó lesz egy hosszú hétvégényi játék, szórakozás, kikapcsolódás. Legyen jó idő is!

Vége

2009-09-07T21:50:00.000+02:00

There is an appointed time for everything. And there is a time for every event under heaven
A time to give birth and a time to die; A time to plant and a time to uproot what is planted.
A time to kill and a time to heal; A time to tear down and a time to build up.
A time to weep and a time to laugh; A time to mourn and a time to dance.
A time to throw stones and a time to gather stones; A time to embrace and a time to shun embracing.
A time to search and a time to give up as lost; A time to keep and a time to throw away.
A time to tear apart and a time to sew together; A time to be silent and a time to speak.
A time to love and a time to hate; A time for war and a time for peace.

http://www.erepublik.com/en/article/this-is-it-ennyi-volt--929437/1/all

Time to move on.

.

Egyszer fent, egyszer lent...

2009-08-11T23:52:00.003+02:00

Az élet folyamatosan tanítgat. Ismerem a szólást, értem, el is ismerem, és mégis... az elmúlt pár hónap történései valahogy egy másik szinten vésték belém ezt az alapvető ideát... hogy bármi rossz is ér, azt jó fogja követni, de az sem tart örökké, mert az inga leng, átlendül, és jön megint a 'ki kell bírni' időszak, az összeszorított fogak időszaka, a küzdelemé, az erőfeszítéseké, és a titkon elsírt könnyeké... hogy aztán megint jöjjön az öröm és élvezhető legyen a munka jutalma, az elismerés, a pihenés, minden ami jó. Egyszer fent, egyszer lent... ilyen az élet.

És ez így van rendjén. Kikerülném én a rosszat ha tehetném - de utólag látom mire kellett, és akkor már jó. Csak át kell vinni az akadályokat.

-------------------------------------------------------------

Once up, once down...

Life teaches me continually. I knew the saying that is in the title, I understood it and accepted it always... but the events of these past few months carved this truth into me on a level far deeper than before... that whatever bad thing happens to me it will inevitably be followed by a good one; and it will not last forever either, for the pendulum sways again, it goes from one side to the other always, and the time comes again when it must be endured, the time of the squezed fists, and struggles and endeavors - and the time of the secretly cried tears too. And after this it is again the happiness, enjoying the results of the hard work, the acknowledgements and the rest. Once up, once down - life goes on.

And it is right this way. I would avoid the bad part if I could - but afterwards I always see what it taught to me and what good it brought about. Just... just one must take all the hurdles.

.

Tusványos

2009-07-14T07:12:00.004+02:00

Előzetesen egy kicsi róla - aztán utólag majd elmesélem, hogy milyen volt.

Szóval 1990-ben kezdődött el a Bálványosi Nyári Szabadegyetem, azzal a nem titkolt céllal, hogy javítson valamit az alaposan javítható román-magyar kapcsolatokon, közelebb hozza egymáshoz az embereket, és jókat vitatkozzanak az átmenetekről, demokratizálódásról, rendszerváltásokról is. A szervezők (román, erdélyi magyar és magyarországi magyar alapítványok) ezt a szellemiséget azóta is próbálják megőrizni, továbbvinni; nem tudom mióta a könnyebben elérhető Tusnádfürdőn, ahonnan a rendezvény a Tusványos becenevet kapta.

Az ifjúsági tábor az évek folyamán kicsit megkomolyodott, legalábbis ami az előadókat illeti, kicsit megváltozott, fesztiváljellegűbb lett - és persze egyre népszerűbb is. De a tematika nem változott, továbbra is egy szabad, szókimondó fórumot biztosít a nemzetek, nemzetiségek problémáinak és együttműködéseinek megvitatására, az aktuális gazdasági-politikai események, és a művészeti, médiajellegű témák mellett.

Mivel az idei rendezvény jubileumi, a 20. a sorban, így a tematika egy fontos része a viszatekintés, a honnan jöttünk és merre tartunk; és a megújulás, amit terveznek a szervezők. Úgyszintén meghívtak a szervezők szinte minden híres 'Tusványos-járót', hogy részvételükkel is jelezzék a fesztivál történetét és jelentőségét.

És akit kicsit több is érdekel

Tusnádfürdő, Július 14-19.

.

Fordítás

2009-06-23T17:14:00.003+02:00

Nem kevés fordítást csináltam már életemben, és ha nem is szakmám, de elég nagy gyakorlatom van benne. Nem is szokott gondot okozni semmilyen átlagos szöveg lefordítása, ha az nem valami spéci szakterület - illetve hát az építőiparral azért már elboldogulok, különösen egy műszaki szakszótár társaságában. Ez mégis új tapasztalat most; csapatban, célszoftverrel alkalmazást fordítani, azaz nem csak maga a fordítás a feladat, de a munka kiosztása, kommunikáció, egyeztetés - hiszen ugyanaz a feladat, nem fordíthatók máshogy egyes szavak, nem lehet a szöveg se túl hosszú, se túl rövid az eredetihez képest; kódok vannak benne, amikhez igazodni kell szerkezetileg és ami még nehezebb a magyarból következő ragozással is, és még magyarosnak, érthetőnek is kell lennie... igaza volt annak az ismerősnek aki a gúzsba kötött lábbal táncolni kifejezést használta, bár ő a műfordításra értette; de ez ha lehet méginkább az, annyi a kötöttség. Mégis, jó csinálni, és kíváncsian várom azt, amikor a munkám, a munkánk eredménye megjelenik majd a képernyőn... még ha ez nem is holnap lesz. :-)

eRep tali megint

2009-06-02T14:25:00.003+02:00

Már rendszeressé vált az eRepublikos találkozó, és tervezzük a vidékieket is - öröm, hogy ennyien vagyunk, akik képesek és hajandóak is élőben is találkozni, megismerni egymást, beszélgetni, mulatni és együtt kikapcsolódni. Mit képzel el az ember egy sosem látott, de az írásaiból jól ismert figuráról és milyen lesz a valóság... közben magamban a fórummal hasonlítom össze, hiszen ott is hasonló volt a helyzet, és ott megölte lassan az IRL a virtualitást... itt másnak látom a helyzetet, hiszen itt folyamatosan kell cselekedni is, van téma, van input, stimulus, azaz az ingame-ben nem tud elmenni a téma, a társaság az IRL felé, mert nincs rá ideje - itt, eRepen törtnnek a dolgok, nem fér bele az IRL. Ráadásul itt jóval nagyobb annak az aránya, akik virtuálisak maradnak - a világ nagyrésze, pártízezer ember sosem lesz élő számomra, egyszerűen a távolságnál fogva. Így aztán remélem, sőt valószínűnek tartom, hogy eRepen nem fog gondot okozni az IRL talik megsokasodása - sőt, itt valóban azt a plusz layert tudja adni, ami a fórumon túl erőssé vált, és megfojtotta azt - és itt meg is tud maradni csak egy plusznak és nem válik uralkodóvá.

Így, ezzel az érzéssel kellmesebb bulizni. :-)

Quicksilver

.

Megint itthon

2009-05-28T23:16:00.004+02:00

Hazaértem, bár nem volt egyszerű műsor ez sem. Elhalasztották a gép indulását 2 órával, pedig már így is este 10-kor indult volna - erről még napközben telefonon értesítettek, ami elég tisztességes eljárás. De este 1/2 12-kor a reptéren már az vát, hogy hajnali 3-kor indul a gép, és onnan akkor már sehova se lehetett elmenni... pláne csomagokkal nem. A wifi szaggatott, ülőhely alig volt, onnan is fel-felzavarták a népet a takarítónők, egy darab méregdrága büféből lehetett válogatni mindössze, és lemerült a laptopom telepe is egy óra után. A checkinnél mondjuk rendesek voltak a SkyEurope-osok, mert kaptunk hideg-meleg kaját meg innivalót is, és ezt beengedték a belső váróba is - ahol volt fali konnektor is a laptopoknak és a wifi is hasított rendesen. Mondjuk az indulásból így is majdnem hajnali 4 óra lett... a gép jószerivel még fel se szállt, de már aludtam, és csak a ledöccenésre ébredtem fel. Mondjuk még így is jobban jártam, mint apu, aki kocsival jött értem Bécsbe, és már útközben értem el a hírrel, hogy mennyit késünk... ő a kocsiban tudott csak kicsit hunyni. Úgyhogy hazafelé egymást próbáltuk meg ébrentartani a kocsiban, és egész nap mindketten csak kóvályogtunk. Úgyhogy mostanra már nem kicsit vagyok álmos, megyek is aludni.

Bukarest II.

2009-05-23T10:27:00.006+02:00

További eszmefuttatások...

Az első görögkeleti templom még izgalmas, a maga élénken kifestegetett, naiv bibliai képeivel, freskóival, az ikonokkal. A második, harmadik érdekes, megaztán egy pici különbség van is köztük, az egyik újabb, a másik régebbi, ennek ősrégi fa harangtornya van, a másik mellett meg kolostor (?), szép kis árnyas kerengővel, ahol sétálgathatnak imamorzsolgatás közben... de a századik mellett már elmegy az ember, és istenigazából még fényképet se csinál, mert úgyse jegyzi meg a nevét sem...

Igen, van egy pici régi óváros, a Lipscani negyed. Többnyire a feltúrt járdái-utcái emlékezetesek, meg néhány tényleg szép, régi épület - a modern toronyházak árnyékában... van itt pár jó kis étterem, söröző, kávézó, lehet az utcán a napernyők árnyékában elücsörögni, akár hangulatosnak is mondhatom.

Van sok, nagy és szép park. Tőlem 2 percre a Cismigiu, ami láthatóan igen népszerű a gyerekes szülők és a kutyások körében - a tavon lehet csónakázni, másik tavacskákban és környékén száznyi vizimadár él, vannak ültetett virágágyások és bolondul futó kúszók árnyas sétányai, kőpark, és vízesések, kellemes árnyék, madárcsicsergés és hűs - ez rá is fér az emberre, mert bizony meleg van, sőt nagyon meleg. Mondják a tél után nem a tavasz jön, hanem a nyár, és hát ez igaznak is tűnik... aztán van még a nagyon nagy park, a Herasteiu, egy hatalmas tóval, rengeteg virágágyással, kisszigettel, skanzennel, hétvégén népitáncosokkal és majálisszerű szórakoztató programokkal. És van még sok, ezek csak a legnagyobb parkok...

Vannak igen figyelemreméltó épületek, mind a régi paloták, mind a többnyire múzeumokként funkcionáló klasszicista óriások, mind a követségek szépen felújított régi villái, és még a modern építészet is tudott hozzátenni a városképhez.

És vannak bizony vendégszerető emberek, akik hajlandóak az idejüket egy idegen kalauzolására szánni, megmutatni neki a várost, elvinni kajálni, majd egy rendkívül hangulatos esti találkozót is szerveznek, ahol találkozhat az eleddig csak netről megismert 'kedves ellenségekkel', ahol beszélgethettünk, vitatkozhattunk, és barátkozhattunk egymással...

.

Bukarest I.

2009-05-21T17:14:00.004+02:00

Bukarest néhány szabad asszociációval:

- monumentális és bombasztikus... ez gondolom a Caucescu-éra öröksége, de gyanús, hogy a régebbi és újabb épületek is többnyire a monumentalitás felé tendálnak. A bombasztikus talán csak nekem furcsa; az Egység, Győzelem, Nép, Összefogás, stb utcanevek furcsák nekem - felénk az utcanevek többsége emberek nevéből jön.

- autók mindenütt, dugók mindenütt, parkolás minden szabad felületen... nem gondoltam volna azelőtt, hogy van nagyváros, ahol nagyobb a parkolási-közlekedése gond, mint Bp.-en... hát ez itt megdőlt. A gyalogosok nincsenek zebrákkal elkényeztetve, viszont ahol van és nincs lámpa, ott is szigorúan megállnak - átintegetve még a hülyeturistát (engem) is, aki csak onnan akarta lefényképezni a mittudoménmármit. Inkább átmentem a kedvééért az úton. :-P

- Az autók népsűrűségénél érdekes módon csak a virágárusoké nagyobb; sose láttam még ennyit, nomeg a piros lámpánál autósoknak csokrot árulókat sem... és veszik is, eleinte azt hittem ünnep van, annyian rohangálnak csokorral a kezükben az utcán, de nem találom nyomát ilyesminek...

- Nem lehet elhallgatni - a város elég koszos. Az utcák főleg, sok a kóbor kutya-macska, és persze a termékük is... de iszonyú sok a csik, eldobált szemét, kiöntött és otthagyott kuka is. Pedig van kuka, szemetes mindenhol - csak éppen csurig, ill. kicsordulásig...

- Bukarest nincs felkészülve turistákra - nincs is sok, de azért akad. De kiírásokkal, tákékoztatással, angol/német/francia feliratokkal, szórólapokkal, térképekkel nem kényeztetik el az utazót. Van, de hozzájutni nehéz. Nyilvános helyeken még a turistább környékeken sincs semmi kiírva csak románul. Kárpótlásul viszont szinte mindenki beszél valamilyen szinten angolul.

Dilemma...

2009-05-12T07:45:00.002+02:00

Hát ez most dilemma a javából. A családi vállalkozás, ahol dolgozok, kezd kifutni, sokáig már biztosan nem megy, max 1-2 évet ha adnék neki. 40 fölött munkát keresni enyhén szólva nem egyszerű, pláne egy gazdasági válság közepén, úgy, hogy az eredeti szakmámat rég nem csinálom, a mostaniról meg nincs papírom. És akkor hirtelen elém tárul egy lehetőség, ami teljesen más, teljesen új, külföldön, messze... de azt csinálhatnám, amibe az utóbbi időben annyira belemerültem. Ezer pro, ugyanennyi kontra. A váltás, amire vártam, vagy ugrás a sötétbe?

Nem tudom...

Rövid kirándulás Zemplénben

2009-05-07T19:39:00.007+02:00

A Füzéri vár régi terv volt, ami valahogy sosem jött össze - most elhatároztuk, hogy mindenféleképpen megnézzük, és így is lett. Miskolcról indulva bejártuk Hollóházást, Füzért, Füzérradványt, Pálházát, Boldogkőváralját.

A Füzéri várban a szél akart minduntalan leszedni a toronyból - meg a lábunkról is néha - de megérte felmászni a nem kis emelkedőn, a sziklába vésett, jóindulattal lépcsőnek hívható barázdákon, a viharos erejű szélben - a vár nagyon szépen állítódik helyre, egyre látványosabb, és mesefinom túróslepényt is sütnek a kemencében, a vár valaha volt konyhájában.

Füzérradványról bevallom nem hallottam még, de az arborétum fantasztikus faóriásai megérték azt a pár órát, amit közöttük sétálva eltöltöttünk; a kastély szélvédett lankáján napozva pedig megegyeztünk abban, hogy valamennyien vállalnánk a hajdani grófok életstílusát. Aki arra jár ne felejtse el átölelni azt a csodálatos platánóriást, aki a parkoló felőli oldalon áll - hálás minden érintésért, és bőven adja az energiáit...

Hollóházától nem vártam sokat és nem is adott sok mindent - ha megfeszülök sem tudom a porcelánt szépnek vagy izgalmasnak tartani. Innen indul az országos kéktúra, de ennél több érdekességet nem tudtam benne felfedezni, de akit érdekli a téma, van porcelánmúzeuma is a helynek.

Útközben itt-ott megállva volt pár olyan élmény, ami nem sorolható semmiféle címszó alá - egy falusi kiskocsma, ahol francia turisták fagyiznak, vagy egy igazi szocreál, 30 éve ittfelejtett étterem, ahol rántott hús és vargányás vadpörkölt a menü; egy domb tetején árva turul, leginkább éppen tojó griffre hajazva; borospincék a tokaji rágióban, és sok-sok meseszép, tavaszi, friss-zöld táj, domb, hegy...

Boldogkővár, ahol a szél már olyan erős volt, hogy nem vállaltuk a vár falára a kiállást, inkább szégyen a futás de legalább biztonságos alapon ettünk a vár alatt egy-egy hagyományos lángost - afféle kemény lepényt inkább, nem hiszem, hogy megszerettem. A középokorias étterem ál-óságos hangulatát nem akartuk kipróbálni, inkább hazamentünk a modern konyhába vacsorázni.

De azért élveztük a napot, ha kissé szeles volt is. :-)

További képek itt:
http://travel.webshots.com/album/571837161ZymJIz

.

eRepublik, a szerepek játéka

2009-05-06T13:29:00.004+02:00

eRepublik, a szerepek játéka

Átlagember vagyok, sosem leszek ismert, híres, tévésztár vagy akár gazdag ember. Mégis, itt, ebben a játékban mindet kipróbáltam, kipróbálhatom, hiszen a lehetőség adott. Lehetek híres újságíró, Media mogul, akinek többezren olvassák az újságját erepublik-szerte, akinek adnak a véleményére, aki ha leír valamit, az országokat befolyásol, akár csatákat dönt el, hiszen az információ és a dezinformáció itt ezen a csatornán zajlik elsősorban.

Lehetek politikus, beléphetek bármelyik pártba, hogy a ranglétrán fellépkedve induljak a pártelnökségért, a kongresszusi helyekért, a miniszteri bársonyszékekért, sőt akár a karrier megkoronázásaként az ország elnöki posztjáért is - mindenközben öldöklő politikai csatározásokat vívva az ellenzékkel, a többi párttal az országgyűlésben, a chaten és a fórumon.

Alapíts gyárat első összegyűjtött goldjaidból, termelj kaját, fegyvert vagy repjegyet, add el tisztes haszonnal vagy exportáld, s a nyereségből fejlessz, vásárolj újabb és újabb cégeket, menedzseld a munkásaidat, okítsd őket, küldd harcolni ha kell, és gifteld őket ha arra van szükség - és lépj be a háttérben csendben meghúzódó milliomosok közé, akik a nyilvánosság előtt ritkán szólnak, de a háttérben hatalmas a befolyásuk - politikai, gazdasági erőt képviselnek, akiket egy elnök sem kerülhet meg.

Állj be nagykövetnek, először egy kis országban, tanulásként, olvasd a helyi sajtót, ismerkedj az emberekkel, a döntéshozókkal, keresd meg a helyi fórumot és épülj be oda - aztán lépj tovább, válassz nagyobb, fontosabb országot, vállalj szerepet a politikai hatalomátvételekben, szerezz információkat, akár kémkedéssel, ha az tetszik, akár őszinte beszélgetések során, amit ha hivatalos akarok lenni, akár diplomáciának is hívhatok... épülj be a diplomácia szövevényeibe, ismerkedj meg egzotikus országok hasonló érdeklődésű embereivel, köss nemzetközi szerződéseket... a határ a csillagos ég itt is.

Fejleszd a katonai erődet, égesd az aranyat öldöklő csatákban, érd utól a múlt nagy harcosait, szerezz rangot, hírnevet és hősi medálokat, indíts felkeléseket, és döntsd el a csatákat - a harcos, a hős katona szerepe titkon sokunk nagy vágya. Itt megteheted, bár ez a legnehezebb, legdrágább karrier is egyben. De talán a legértékesebb is, amire bizony sokan vágynak, de kevesen érik el. A tábornokok kicsiny de válogatott csapatát (Magyarországon jelenleg hárman vannak csak) mindenki ismeri és bizony irigyli is - ütéseik csatákat döntenek el, az országok támogatják őket arannyal, fegyverekkel, nőkkel... mmm, ez utóbbival talán nem, de anélkül is tudnak szerezni azt hiszem. :-)

Átlagember vagyok hát, de nem itt, nem az erepublikon. Itt az vagyok, az lehetek, ami csak akarok, és tudok. Csak rajtam múlik. Elhatároztam, regisztráltam, átmentem a kezdeti időszakon, és elkezdtem építeni a karriereimet. És elértem mindent amit akartam. Te is megteheted. Gyere, és játssz velünk. Kérj meghívót itt: erepublik.meghivo@gmail.com, vagy regisztrálj itt: erepublik.com és játssz!

Quicksilver
eMagyarország exelnöke, külügyminisztere, nemhivatalos örökös diplomatája és tábornoka
4x kongresszusi képviselő
3x média mogul
5x jómunkásember
3x csata hőse
1x felkelés hőse
4x közösségépítő

Gyere és élj!

2009-03-14T14:30:00.002+01:00

Gyere és élj!

Reggel hét. Lassan mozgásba lendül a világ. Elindulnak a teherautók a friss áruval, az emberek álmosan munkába indulnak, egyetemek tábláit törlik le szorgos kezek, ideges anyukák pakolják gyermekeik iskolatáskáját, a buszsofőr morcosan néz ki a tömött megállóra – egy hétköznap reggele csak ez is, minden a megszokott, minden ugyanolyan szürke és unalmas, mint bármikor máskor… kivéve néhány különleges helyet.

Mert a szürke hétköznap bágyadt unalmától nem messze izgatott tekintetek feszülnek a képernyőre, várakozó ujjak pihennek az egér gombján, vagy járják izgatott táncukat a billentyűzeten – itt nyoma sincs fásult unalomnak, a képernyőn színek és formák villóznak, a tekintetek élesek, várakozóak, rejtett öröm bujkál bennük, a reményteli várakozás jólesően borzongó izgalma… nemsokára indul a csata súgja egymásnak millió betű a chaten, épp csak annyival a napváltás előtt, hogy ők már ne vegyék észre, és nekünk ennyivel több esélyünk legyen, a régóta várt, holott sokszor lejátszott csata jön megint, Szegedet most visszafoglalhatjuk, oly sok idő után megint a miénk lehet…

Oly idegenül hangzik ez a szó ’csata’, ebben a modern, gazdasági válsággal és politikai csatározásokkal sújtott, esőszürkén unalmas és soha boldogsággal nem teli világunkban egy ilyen atavisztikus szót hallani, ki harcol ma már, ki az, ki ezzel az egyszerű, őszinte és hihetetlenül felvillanyozó módszerrel dönt el bármit is? Hol van olyan hely, ahol a csatázó felek a harc után összejönnek és megbeszélik, néha megvitatják, néha cukkolják egymást, ki, miért győzött vagy veszített? Hol van még egy olyan hely, ahol az ádáz ellenfelek vicceket mesélnek egymásnak és ahol a spam egyszerre örök harag és jópofa mulatság? Hol van még egy hely, ahol ha három szabályt betartasz, akkor meg se tudod akadályozni, hogy sikeres és gazdag vállalkozó lehess?

A szürke hétköznapból hazatérve leveted magadat a számítógép elé, és a pártok propagandagépezetei, a gazdasági fenyegetések vagy a forintárfolyam ugrándozása helyett máris egy másik világra kattinthatsz. Színes, egyszerű vonalú logó, elegánsan szimbolizálja ezt a világot, ahol mára már közel hétezer honfitársad él, lakik, dolgozik, politizál és persze harcol. Harcol, mert ez egy ilyen világ, itt ezzel az ősi módszerrel döntheted el a területi vitákat. Itt még vannak hősök – habár tanknak hívják őket -, itt még vannak becsületszóra betartott nemzetközi szerződések – igaz leírtak és megszegettek is; és itt még az emberek beszélnek egymással, közösséget alkotnak, még ha ez a méretekkel fragmentálódik is, de mégis; itt ha ráprivizel az elnökre, ő válaszolni fog és elmondja hol érdemes nyersanyagcéget alapítani és a hadügyminiszter is elmagyarázza a stratégiát, ha az nyilvános.

Hol is juthatna eszedbe máshol, hogy repülőgépre pattanj, és azonnal Pakisztánban teremve indulj a választáson, az odahívott haverokkal és fegyvertársakkal beszavaztasd magad az elnöki székbe, majd büntetlenül játszogathass az elnöki gombokkal; hadat üzenj Iránnak, csatát indíts Indonézia ellen, vagy felszabadítsd Nyugat-Ausztráliát – és nem, nem tévedtem el a térképen, ebben a folyton változó, mindig megújul világban máshol vannak a határok mint a szürke hétköznapok papírra nyomott térképein… a tavasz nagyhatalma, Pakisztán ma egy folyton zsugorodó, kihalt bábállam, amit egy diktátorhajlamú román hadvezér irányít, Han Solo néven, egyenesen az ország megszűnése felé.

Mert itt a hatalom, a nagyság elkényelmesíti az országokat, a játékosok abbahagyják, megunják, más játékokat keresnek – országuk pedig csendben hanyatlik, amíg a szomszédok észre nem veszik és fel nem osztják maguk között, majd maguk is eltelve a hatalomtól szintén a lassú lejtőre kerülnek, ahonnan ritkán van visszaút. Mindeközben pedig mások, a feltörekvő, fiatal országok ugrásra készen állnak. Kisebb csaták tucatjaiban edzik fiatal seregeiket, a gazdasági élet útvesztőjében nevelik ki a jövő nagy cégbirodalmait, fegyvereket halmoznak fel, embereket toboroznak és edzenek harcosokká, politikusokká, diplomatákká… és várják a lehetőséget, a kitörési pontot, amikor és ahol kiléphetnek a szürkeségből, a kicsiségből, a másokra szorulásból, a jelentéktelenségből…

eMagyarország itt áll éppen. Az igazival, a naggyal szemben itt az alagút végén látszik már a fény, az ország fejlődik, területe, az a picike maradék, amit a nagy szomszéd féléve nagy kegyesen meghagyott nekünk, az a minap megduplázódott amikor visszafoglaltuk Pécset és Szegedet, a lakosság megsokszorozódott, a gazdaság fejlődik, a szövetségben már szavunk van, nem csak szerepünk, a chaten és a médiában együtt ünnepeltek az emberek, a pártok – és igen, másnapra lehiggadtunk, hiszen még nagy munka áll előttünk. Hiszen amíg Budapesten román zászló leng, addig még a legliberálisabb magyar sem pihenhet nyugodtan az elért sikereken, és hiába jóbarát oly sok ember itt ebben a színes, kavargó forgatagban, ha egyszer ellenfelek, akkor mindent megteszek, hogy megverjem őket. Csatában, politikában, spammelésben, mikor miben kell.

Mert ebben a világban mindig zajlik az élet. Itt nincsenek szürke hétköznapok és nincs unalmas-álmos reggel, nincs monoton napi rutin, és nincs fásult megszokás - mert itt az játszik, aki élni szeret, aki a közösséget élvezi, aki kommunikálni vágyik másokkal. Ez egy nyüzsgő, eleven világ, egyszerű szabályokkal és sok-sok élvezettel. Azért szeretjük annyian mert adni tud nekünk. Elismerést, eredményeket, kemény de hatékony munkát, társaságot, kapcsolatokat, barátságokat és beteljesült álmokat, vágyakat.

Minden olyasmit, ami oly sok ember igazi életéből hiányzik.

Mégsem pótszer, mégsem drog vagy menekülés.

Igazi. Az emberektől lesz igazi, hiszen itt nem egy gép ellen játszik valaki, nem beprogramozott opciókat tud csak eljátszani, hanem tízezernyi másik élő emberrel, vagy éppen ellenük él, taktikázik, tervez, együttműködik vagy éppen háborúzik – a valóság összes lehetőségével, variációjával, komplexitásával.

Ettől lesz igazi.

Ettől éri meg kipróbálni és élni benne egy kicsit.

Gyere, próbáld ki Te is!

Mérd össze a tehetségedet velem, velünk!

Melyikünk él sikeresebben?

Quicksilver
eMagyarország exelnöknője

http://www.oritel.hu/index.php?menu=1&mgroup=1&app=oritel&page=cikk&cikkID=702

-------------------------------------------------------------------------------

Come and live!

Seven o’clock in the morning. The world slowly swings into motion. Trucks start around with fresh goods, people go to work sleepily, universities blackboards are cleaned by careful hands, nervous mums check children’s’ backpacks, the driver of the morning bus scowls at the crowded stop - this is only an average weekday morning, all the same gray and boring as usual, at any time, anywhere... except for some special places.

Because not far from the gray weekdays’ tired boredness, excited eyes stare at the monitors, waiting fingers resting on the mouse button, or play their dance on the keyboard - there is no trace of boredness here, colors and shapes are flickering on the screen, the eyes are sharp and clear, and in their depth a hidden expectation is there… the battle starts soon, whisper myriad letters to each other on the chat, just before the day-change, so we will have some advantage for the long awaited, although many times fought battle, we actually can win Szeged back, we can again have it after such a long time…

It sounds so strange the word ’battle’, in this modern world, so much full of economical crisis and political bickering, that is so gray-boring everyday, with so rarely offering real peace and happiness… who still uses a word like that, who decides territorial disputes by this simple, honest but much exciting method? Where is such a place, where battling enemies come together after the fight is over and talk it over, sometimes argue it over, or even banter each other… why one lost and why the other won, and enemies tell jokes to each other or demand bans because of them? Wherever else is spam at the same time a hated thing and a much coveted game; wherever else can you by keeping a few simple rules be a successful company owner and entrepreneur, or a diplomat overnight?

Coming home from your gray weekdays, you sit down by the computer, and from the world of propaganda, slogans and exchange rates you get into a new world just by a simple click…Colorful but simple design on the logo, symbolizing this world where over seven thousand of your fellow citizens live, work, making politics and of course fight. Fight because this world is built like this, here, you can decide regional disputes and world domination in this simple but terrific way. Here, we still have heroes, although they are called tanks; here, we still have unwritten but kept international agreements; here we still have arch-enemies, agreeing a training fight; and here, we still have people talking to each other and forming communities, which by the size do fragment a bit but still, if you PM the country president, he/she will tell you where to found a raw company or the Minister of Defense will personally explain the war’s strategy – if it is public.

Where could you do a thing like jumping on the plane and instantly appearing in Pakistan, run for the elections, and with your brothers in arms voting for you become a president and play with the presidential buttons without responsibility; declaring war to Iran and starting battles against Indonesia, or instigate a revolution in West Australia – and no I did not get lost on the map, in this everchanging world that always renews a number of borders and countries are in a different place than elsewhere… the once great superpower Pakistan now is an empty hulk of its past glory, and are presided over a dictator, a Romanian General, by the name of Han Solo – leading it towards total annihilation.

For here, in this world power and greatness makes countries lazy, losing people, leaving the game, becoming bored and seeking other games, other challenges to them – their country in the meanwhile slowly weakens and decays until its neighbors start to notice the process and decide to put an end to it and parcel it out amongst themselves. And the smaller but growing young countries are ready to jump, to make their presence felt. They train their young armies in smaller battles, they seek out the future’s great economists and politicians, they recruit people and build up weapons reserves and grow, organize, strengthen all the time… and await the point, the time which offers them a chance. A chance to step out of grey averageness, to grow out of smallness and poverty and insignificance…

And eHungary stands at this point. Unlike its real counterpart, we have started from deeper, but we already see the light at the end of the tunnel. The country grows, the two small regions that the big neighbor pitifully left us half a year ago are now twice as much, for we have reconquered Pécs and Szeged, the population multiplied, the economy grows, in the alliance we not only have a place to sit in the corner but a place to actually say our needs and wants, and on the chat people celebrated the victory together, regardless of their parties or allegiances – but sobered the next day, because we still have a lot to do and reach. Until Budapest has a Romanian flag on it, not even the most liberal Hungarian can sit back and enjoy what we have achieved; and no matter how many friends we have in the opposing side, if they are enemies, then we must do everything possible to win over them – in battle, in the voting booths, in the media, wherever we can.

Because in this world life is always happening. Here, we have no gray weekdays, no sleepy-boring mornings, no daily routines or apathetic habits – because those who play here, who live here enjoy life and community, and above all communication. This world is a small, but lively place with simple rules and lots of enjoyments. We like it because it can give us something. Achievements, acknowledgements, hard but satisfying work, community, connections, friendships and dreams coming true. Many things that most people miss in their lives.

But it is still not a retreat, not a drug or escape.

It is real because of the people, for you do not play it against a computer, or by pre-set options, but you play it with or against tens of thousands of other people, all wanting to reach the same goals, all wanting to compete with you, making tactics and strategies, or even wars – and thereby making it real with all the possibilities and complexity of reality.

That is why it is real.

That is why it is worth trying it and live in it for a while.

Why don’t you come and try it?

Why don’t you match your talent with mine, with ours?

Who will be more successful?

Quicksilver
president emeritus of eHungary

No problem really

2009-02-06T20:14:00.002+01:00

Nincs semmi gond velem. Csak befelé, másfelé fordultam. Van, aki tudja merre. De lényegtelen is. A lényeg az, hogy megvagyok. Szabadságot vettem ki magamból.

De amúgy minden rendben. Bocs a meg nem válaszolt levelekért. Meg a megígért, de meg nem csinált dolgokért. Már nem fog sokáig tartani.

Azt hiszem.

Újra

2009-01-05T20:13:00.003+01:00

Nehéz elkezdeni megint dolgozni. Újra odafigyelni, felvenni a telefont, csinálni azt az ezeregy dolgot, amit kell. Az ünnepek alatt valódi szabadságot vettem ki, még ide is csak alig írtam, a nagyvilágot és a belpolitikát sem voltam hajlandó követni. Van is mit olvasgatni, valamennyire azért illenék bepótolni hogy mi történt bő két hét alatt. Persze olyan nagyon sok csak nem, az ünnepek alatt többnyire nem sok történik. 2009 van már, megint új naptár került a falra, át kell írni a nyomtatványokat, az űrlapokat, elfogadni, hogy megint öregebb lettem egy évvel.

Ma megint előszedtem a fényképezőt, és mintha újdonság lenne, úgy forgattam. Nem érdekelt az ünnepi fa, a család és a mindenféle hangulatok lefényképezése. Minek? A tél, a táj, na az más kérdés. Egy zúzmarás csipkecsoda-fa lélegzetelállító látvány, a csupasz, fekete ágak a fehér háttéren szintúgy, a nyüzsgő madársereg az etetőn, a kristálytükör-jég a tavon, a vasárnap délután nosztalgiaidéző hangulata ugyanott a kismillió emberrel, a lassan hulló hóesésben...

Boldog új évet mindenkinek!

2008-12-31T21:20:00.001+01:00

Újratelepítés

2008-12-27T16:55:00.003+01:00

Ma végre tudtam venni egy rakás írható DVD-t, és kiírtam rájuk mindent, amire a gépről szükség lehet. Csökkentett módban ugyanis még elindul, így nem veszett el semmi. Eddig legalábbis. Úgyhogy ma egész nap dvd-ket írtam, most meg már a windows szórakoztatja magát - meg engem - az újratelepítéssel. Ezzel talán estig megleszek, addig még a laptopon lakok. Meg persze még utána is, amíg a többi szükséges dolgot visszateszem...

Közben azon morfondírozok, hogy az ember fejére is ráférne néha egy újratelepítés. Annyi szar felgyülemlik már ennyi idős korára az embernek, és bizony hibaüzeneteket is ad, le is fagy néha, összeakadnak a dolgok... miért nincs bioware-újratelepítő? Nem, nem akarnék mindent kidobni, de... mondjuk megőrizni az egész cuccot egy read only partícióban, és a főhelyre meg egy új oprendszert - na nem, nem windows-t, megvagyok én azért az NN nevű oprendszeremmel, csak egy frisset kérnék...

Boldog Karácsonyt!

2008-12-24T14:00:00.003+01:00

A számítógépem is meglepett egy karácsonyi ajándékkal: lerobbant. Úgyhogy ezúton küldök mindenkinek jókívánságokat, a címjegyzékem az valahol a bitek között bolyong.

Új vendég

2008-12-21T09:09:00.002+01:00

A madáretetőbe új vendég jött, még őt nem láttam. Egyedül jött, és még a cinkék is tartanak tőle, amíg evett, csak izgatottan csiviteltek a magasabb ágakon. Nem csoda, hisz nagyobb is náluk. A meggyvágó névre hallgat, amint utánanéztem. :-)

Nem megy...

2008-12-20T17:00:00.004+01:00

Nem meg most a fotózás. Mintha kizárnák egymást az írással, mintha a kreativitásom egyszerre csak egy témára, egy formára terjedne ki, és a másikat elnyomná az éppen aktuális. Nincs is kedvem hozzá mostanában. Az írás szabadsága nagyobb, tekintve, hogy ehhez semmi sem kell, a fotózáshoz meg alkalom, téma, fény, idő, kedv, stbstb. Az íráshoz meg max egy szótár, ha éppen angolul akarok írni. És szeretem ezeket a történeteket. Mindig is szerettem őket, és nagyon örülök, hogy most le is tudtam írni néhányat.

Ajándékozás

2008-12-16T16:37:00.003+01:00

Alapvetően szeretek ajándékokat venni, csinálni, beszerezni, kitalálni, hogy mi lenne jó, ki mit szeret, mihez mi illene. Csak azért nem utolsó dolog, ha az embernek vannak anyagi eszközei a fantáziája szabadon rohangálásához. Nem, nem panaszkodni akarok, messze vagyok a szegénységtől, csak éppen most úgy jött ki ez az időszak, hogy a fa alatt (mert lesz fa, karácsonyfának nevelték, nem vagyok hajlandó lelkiismeretfurdalódni emiatt) nem lesz túl sok minden, az is főleg jelképes. Tudom, nem az számít, hanem mittudmén. Hát igen, csakhogy valljuk be magunknak őszintén, az is számít. Főleg az idősebb korosztálynak (gyerekek a tágabb családban sincsenek nagyon), akik élvezik az ajándékadást, az ajándékok megkapását is, és nekik ez az ünnep fontos része, például a karácsonyfa meg a hagyományos ételek mellett. Én ha magam lennék, leginkább vállat vonnék a karácsonyra, egyedül ez az ünnep nem egy nagy eresztés. De nem vagyok egyedül, és szerencsére nem vagyok egyedül, úgyhogy valamilyen szinten igazodnom kell mások ízléséhez is, hacsak nem akarok egy rossz hangulatban, veszekedéssel eltöltött karácsonyt. Úgyhogy lesz fa, lesznek ajándékok, lesz pulyka, meg halászlé, meg bejgli, meg minden ami kell. Szordínóban.

Tömegjelenet a fa alatt

2008-12-11T08:41:00.002+01:00

Nem, ez nem karácsonyi bevásárlás, nem is pláza vagy karácsonyi piac, hanem a barackfa a kertünkben. Egy vaskos ágról lóg a madáretető, mellette faggyúgolyó, a fa alatt egy széken dobozban a megtört, de rossznak bizonyult diók. Minden nap reggel jönnek a madarak, főleg cinkék, tengelicek, a szomszéd verébcsapat, és ma megjelent két galamb is. A madáretető fel van függesztve, azaz leng, csak a cinkék, ezek a pici akrobaták és a tengelicek mernek rámenni. A barackfa ágain ülve várják ki a sorukat, izgatottan, hisz sokan vannak, figyelve a környék macskáira is, akik bár nem járnak hozzánk, hiszen kutyánk van, mégis, a kismadarakat még a szomszéd kertből is megijesztik. A verebek és a galambok nem mertnek az etetőre felmenni, szerencsére, hisz így a többiek által a földre leszórt magoat is feleszi valaki. Úgyhogy ők meg ott nyüzsögnek, időnként egy-egy tengelice is lemegy, olyankor kitörnek a területi viták. Aztán amikor jóllakik mindenki, jönnek a kerti tóra, isznak egyet, van, aki fürdik is egy rövidet a tavirózsa barnuló levelein állva, és huss, eltűnik az egész csapat. Én meg kimegyek, feltöltöm a madáretetőt, hisz délután, sötétedés előtt jönnek majd megint, vacsorázni.

Chariots of Fire

2008-12-10T13:51:00.002+01:00

Helyzetjelentés az e-republikból; Usa, Kanada, Anglia és Spanyolország lerohanják Franciaországot. Kicsit folyékonyabb egy világ, mint az IRL, bár a tendenciák azért hasonlóak. Azt nem mondom, hogy a legjobb játék, amit próbáltam már, de valami mégis megfogott benne. Nem is tudom mi... talán éppen ez a változékonysága. Hogy itt aztán abszolút történnek a dolgok, és nem csak diplomaták tárgyalnak a világ felosztásáról, hanem akinek kell valami és képes rá, az elveszi magának - így vagy úgy. Ne áltassuk magunkat, IRL is dzsungeltörvények vannak. Itt csak őszintébben azok.

-------------------------------------------------------------------------------

Tűzszekerek

Úgy indult, hogy lerohanják az országot, hogy az atlantiszi szövetségesek hatalmas, ellenállhatatlan és erre büszke ármádiája egyszerűen elözönli a ha nem is kicsi, de nem is túl erős frankhont, s a jelképes ellenállás, amelyet a béketábor tagjai az őket lekötő nem véletlen harcok miatt sem tudnak támogatni, hamar elenyészik. És így is indult, a világ többi része elszörnyedve nézte a hatalmas pusztítást, amelyet az első hadszíntereken okoztak, s ha voltak is akadályok, ha nem is özönlöttek, de legalább csordogáltak a szövetséges, baráti szabadcsapatok, s zsoldosok, úgy tűnt, a henger elé igazi akadályt vetni senki nem tud.

Az invázió harci szekerébe azonban porszemek is kerültek, a tengely meg-megakadt, a harcok nem mind váltak diadalmenetté, az első csatában magukat feleslegesen megerőltető hadak azt hitték, innentől már sétaút lesz Párizsig virágszőnyegekkel és hajbókoló fogadóbizottságokkal – holott azt minden harcos, minden hadvezér tudja, hogy alábecsülni a hazáját védőket nem lehet, hogy akit sarokba szorítanak, az nem lévén kiút egyre vadabbul s egyre eredményesebben fog küzdeni, s hogy a minden oldalról lerohant náció még azok együttérzését is ki fogja váltani, kik azelőtt jó viszonyban velük nem, esetleg csak semlegesek voltak, s onnan is megindul a szimpátia vezérelte zsoldosok serege, hol addig szándék se volt erre – sőt, korábbi szövetségesek felől is szállnak baljós hírek – mintha nem ilyen lovat akartak volna még ők sem...

Láthatóan a támadók hadai ezeket sorra elfelejtették, s feledékenységük most azt eredményezi, hogy az invázió szekerének tengelye baljóslóan nyikorog, a belékerült porszemek egyre jobban akadályozzák a diadalittas előrehaladást, a tengely ugrik, akad, meg-megáll, a hajtó hezitál, ide is kap, oda is kap, s ahogy lesz egyre idegesebb, követ el még egyre több hibát. De még halad előre, még békét nem akar, még bízik a számok hamis bűvöletében, még erőlteti azt, mi kezdettől nem volt igazságos, bár ez senkit sem érdekelt. Hisz csak ürügy volt, indok a harcra, mit oly régóta kívánt pár nagy ország, s néhány katona.

A büszke ármádia most nyüzsög, forgolódik, keresi a helyét eme idegen terepen; keresi a kiútját, amerre haladhat, s ahogy győzhet e bosszantóan makacs ellenfél ellen. De győzhet-e Dávid Góliát ellen, hát még ha nem is egy, de sok Góliát akarja a koncot s nagyon? Tanulnak-e az óriások saját hibáikból, s elbízza-e magát a váratlan sikerektől a kisebb fél? Ki nevet a végén, ha nevet egyáltalán valaki?c

Diótörő

2008-12-07T10:36:00.003+01:00

Nem szeretek diót törni. Unalmas, egyhangú és a fele kukacos, rohadt, szemétre való és undorító még hozzáérni is (igaz a a madarak akik idejárnak enni bolondul imádják). Hiába van jó diótörőm, mégsem egy élvezetes munka. Egyhangú, az a legnagyobb bajom vele, és közben nem lehet semmi mást csinálni, még valamit nézni sem, hiszen oda kell rá figyelni. De sajnos van diónk, ráadásul sok. Úgyhogy nem tehetem meg, hogy kidobom vagy hagyom megrohadni vagy elajándékozom, én meg veszek a boltban dióbelet. Már csak azért se, mert erről tudom, hogy bio minőség, az egész kert nem látott még több vegyszert, mint a tavaszi lemosó permetezés ezzel a viaszos vacakkal - a diófa persze még ezt se, kötve hiszem, hogy valaki felmászott rá valaha is ecélból - ez még a régimódi, hatalmas méretű diófa, nem a manapság divatosabb, kisebbre nemesített fajta. Egyszóval utálok diót törni, de muszáj csinálni. Csak miért akkor, amikor amúgy is időzavarban vagyok...?

Az üveghegyen túl

2008-12-05T00:26:00.000+01:00

Szilánkokon lépkedek, millió vagy inkább végtelen sok apróbb-nagyobb törött-üveg szilánkon. Igen, mezítláb. Cipőben nem lenne téma, így annál inkább. Először nem akartam elindulni, próbáltam félrelökni annyit, hogy alatta a talajon állhassak, amíg - amíg mi lesz? - szóval nem ment, a szilánkok alatt is üveg van, nem tudtam eldönteni, milyen mélyen, nem fáradtam vele fél méter után. Úgyse tudnék akkora gödröt ásni? vájni? kaparni? benne, ahová nem zúdulna be a széléről a szilánkhadsereg, és a gondolat, hogy elborítson a törött üveg éles, kegyetlen tömege - hát nem volt kellemes. Úgyhogy elindultam. A gonosz kis tőrök már álltomban sem voltak kellemesek, de menet közben hamar rongyolódott a lábamról a bőr - s vittem magammal a talpamba beleágyazódni kívánó szilánkokat is, hogy azok minden lépésnél mélyebbre fúródjanak. Ruhámról, a vékony anyagú pólóról és térdnadrágról tudtam, egy fél percig se védenének az üveg ellen, a talpamon rongyolódva a sebeket sem óvnák meg, a vérzést se tudnák megállítani; viszont ha kijutok erről a helyről, akárhová is, még jól jöhetnek kötésnek. Ha kijutok. Mert a látóhatárig változást nem látok a talajon, semelyik irányba - nem mintha az irányoknak sok jelentőségük lenne - és a lábfejem, a talpam már kezd elkészülni, a lépések mindegyikére már úgy kell rávennem magamat, hogy a talpam helyén lévő véres-fájó masszát megint felemeljem és főleg, hogy le is tegyem. Nem tudom meddig kínlódok, de már el is estem párszor, így már egyre változatosabban vérezgetek itt-ott, és menet vagy inkább vánszorgás közben még a kezemből, térdemből, máshonnan is szedegethetem az oda befúródott szilánkokat. És noha a talpam már nem érez semmit a fájdalmon kívül, mégis, mikor egy lépésnél az üvegtörmelék mindig bizonytalan, csúszós-mozgolódó, majdnem élőnek tűnő felszíne helyett egy biztosan álló felületre érek, azt megérzem.

Megállok, lenézek, és a fájdalom ellenére nevethetnékem támad, hahotázok, részben csak kínomban, ez nagyon tetszik - az üvegtörmelék között, abból ki nem emelkedve cölöpök húzódnak, csak követni kell őket, valahová muszáj vezetniük. Most itt az alkalom a talpam megtisztításának - fájni nem fog kevésbé tőle, de legalább a nagyobb szilánkokat ki tudom végre szedni, és kicsit betekerni a talpamat a póló csíkokra tépett anyagával. A semminél több, bár tény, hogy nem sokkal. A cölöpökön járni határozottan jobb, bár a talpam kínjait is egyre jobban érzem, és a cölöpök sem túl barátságosak; vannak helyek, ahol ugrani kell, hogy átérjek, ami veszélyes, mert az egyensúlyomat elvesztve jókorát esnék az üvegtörmelékbe, vannak cölöpök, amelyek nincsenek, így muszáj megint belelépnem a mostanra már hevenyen gyűlölt üvegbe, és vannak, amik elbújnak, keresni kell őket. De haladok, gyorsabban, mint előtte, csak azt nem tudom, hogy hová és miért. Hátha vége van egyszer ennek az üvegóceánnak. De menni kell, addig is, mindenféleképpen - és a menni kell érzete egyre sürgetőbb, egyre inkább hajt, míg megint kezdek kockáztatni, ugrani, megfontoltság helyett az ösztöneimre bízni a lépéseket - de ennek sincs oka, nem hajt senki, semmi, nem megyek időre sehová, a sürgősség érzését maximum a lábam állapota indokolja - igaz, az meglehetősen és egyre inkább.

Nem, ez mégiscsak fontos, sietnem kell, lassan emlékezem már, hogy hová indultam, az álmokat kergettem, és a színes szappanbuborékok vittek bele ebbe a kínlódásba, hogy könnyed repkedés helyett kínnal vonszoljam ki magamat és tanuljam meg egyszer s mindenkorra, hogy a buborékok elpattannak, mindig elpattannak, akármilyen színesek is, akármilyen csodás szivárványszínben is irizál a hártyányi felszínük, akármi szépet ígérnek is a képzeletnek, csak vízből vannak, nyálkás nyomot hagynak a kegyetlen üvegen, mintha ezernyi csiga mászta volna végig az üvegtengert, ha nem sietek akkor minden szappanos lesz, csúszni fog, és kúszhatok hason az üvegtőrökön, az lesz csak a szép, két mozdulat és kibelezem magamat, és a szappanbuborékok csak hullnak valahonnan, libegnek lefelé, nem kérem már őket, nem akarom, ez nem az én álmom már, ki akarok jutni innen, nyugi, csönd legyen, ez a pánik fülszaggató dübörgése, nem hagyom, nem engedem, ide a hideg fej kell most, lépés, cölöp, valaki ezt idetette nekem, valaki azt akarja, hogy ha én is azt akarom, akkor kijussak, én lettem volna? Ettől lenyugszom, sietve de higgadtan megyek, lépkedek tovább, a szivárványgömböcöktől csak csendben rettegek, ellenségeim ők már, soha nem fogok még egyszer jó szívvel tudni rájuk nézni, meg akarnak ölni a vágyálmok, de nem hagyom.

Fekete csík a látóhatáron, végre egy cél, végre valami, ami felé siethetek, ami talán más lesz, talán jobb lesz, annak kell lennie, mi lehet az, mi van az üveghegyen túl, a szappanbuborékok mögött? Nem látom, még ezt is elveszik tőlem, hiába hessegetem őket, már ezernyien záporoznak, és egyre többször meg-megcsúszok, keresem az egyensúlyomat, el is esek néha, de már újabb fájdalmat ez nem jelent, az idegpályák többnyire beszüntették az ingertovábbítást, vagy az agyam zárta le a túl sok inputot, minek érezzem, hisz tudom, hogy fájna csak, tudom, hogy rongyokban a lábam, kezem, térdem, lassan mindenem, a szappanbuborékok nyálkája mellé vérnyálkát kenek minden lépésnél az üvegre, lassan erősödik a fekete csík, de nem lesz kivehetőbb, pedig a buborékok is szűnőben vannak, de a sötétség áthatolhatatlan, mi vár még itt rám, mi lehet benne, nem látom és ez rosszabb, mint tudni a rosszat, így csak elindul a fantáziám megint, benépesíti a sötétet, csak erre várna vajon, hogy megteremtsem? Elérek a szélére, vagy valami szélére, nem tudom lesz-e üveg a következő lépésnél, mert nem látom, tömény, sötét feketeség, egy fal van előttem, csak nincs anyaga, mintha a levegő lenne fekete, de nincs se szaga, se íze. Vállat vonok, most már minek álljak meg, belelépek.

6:30, szól az ébresztőórám, és én felkelek a poharam romjairól, amire este valahogy ráfeküdtem, ekkora marhát, mint én, a múltkor egy fél tábla csokin aludtam, most meg ez… nem csoda, hogy ilyeneket álmodok.

Blogger-e vagy?

2008-12-04T10:13:00.000+01:00

Lejáratja-e Gyurcsány Ferenc a blogger szót azzal, hogy kiadatta az ún. blogkönyvét? Előre jelzem, nem olvastam, és nem is fogom az említett könyvet, olcsó és üres propagandaszart sosem állt szándékomban a kezembe venni, egyik oldalról sem.

De a kérdés az nem ez. Bloggernek nevezhető-e az, aki nyilvánvalóan nem maga írja a blogot, aki nyilvánvalóan PR-tevékenységre használja azt, aki nyilvánvalóan csak pártkatonákat enged bele kommentelni, akinek nyilvánvalóan nincs ideje sem blogolni, hiszen basszus ő a miniszterelnök, az én pénzemből ne is blogoljon, hanem vezesse az országot sokkal jobban, mint eddig, vagy tűnjön el a balfenéken, és magánemberként blogolhat szíve kedvére. Nem járatja-e le a teljes blogoszférát azzal a nyíltan propagandaizével, amit ő blognak nevez?

Szerintem nem lehet blog az, amit egy pártgépezet működtet egy miniszterelnök segge alá tolva, és általa legjobb esetben 'átnézve' és szignálva. Nem blogger az, aki nem maga írja a posztokat és nem azért, mert le akarja őket írni, hanem mert ez olyan kúl PR dolog és haladni kell a korral.

Én személy szerint rühellem, hogy bloggernek meri magát nevezni. Engem (is) tesz kevesebbé ezzel, mert egy olyan kategóriába akar belefurakodni erővel (a gépezettel a háta mögött), ahol nem lenne semmi keresnivalója. Mert őszintétlen, mert erőltetett, mert hazug.

MMO

2008-12-04T08:25:00.006+01:00

MMO(G) - Massive Multiplayer Online Game azaz az online többszereplős játékok, mint az e-republik is, amit nemrég óta próbálgatok (régebben játszottam a Jennifer Governmenttel is, de az valahogy elfelejtődött, meg tegnap este belekóstoltam a SimCountry-ba is, ami reggelre kelve rögtön pénzt kért volna a folytatásért). Tegnap este kíváncsiságból utánanéztem, hogy milyenek vannak - még annál is több, mint azt gondoltam. Nekem elsőre csak a Second Life jutott eszembe, amit személyesen nem ismerek, de talán a legtöbbet lehet olvasni róla mindenfelé, nemcsak az online hírforrásokban. De a zsáner messze nem ebből áll és nem is ezzel kezdődött - ha egyáltalán lehet kezdetekről beszélni. Hiszen a régi MUD-ok (Multi-User Dimensions) tekinthetők a közvetlen elődöknek, és csak szóhasználat kérdése, hogy ezekből mikor lettek MMORPG-k (Massively Multiplayer Online Role Playing Game), és a szerepjátékok mikor fajzottak el stratégiai, lövöldözős, sportos és manager-típusú játékokba...

Az alapvető típusok a stratégiai (valósidejű és körökre osztott); a sport-témájúak (hoki, foci), az autóversenyzősök, a táblás játékok online multiplayer verziói (én pl. Catanozni szoktam egy helyen), a manager/tycoon típusú ahol egy cégtől akár egész bolygóig terjedhet az igazgatandó terület (Sim), a social típus, ahol átfed a játék vagy meglévő vagy erre alapított online közösségekkel, és az ún valós világ szimulációk, ahol a valóság több-kevesebb részletességgel felépített másában kell a játékosnak elboldogulnia. A játékok többsége mára már vagy részben vagy egészében fizetős formában működik, pont a nagy játékoslétszám miatt egyre kevesebb játék tudja akár reklámokkal is kitermelni a költségeit. Vannak konkrétan havi vagy más többé-kevésbé rendszeres adományokat igénylő játékok, vannak, ahol a játék bizonyos magasabb szintjei már csak pénzért elérhetőek, vannak, ahol bizonyos funkciókat csak megvenni lehet, és ez eléggé ki is termelte a játékok 'alvilágát' is, ahol a valóság öszefonódik a virtuálissal, ahol érték lesz egy magasabb szintű játékos belépőkódja, ahol valódi barátságok és ellenségességek születnek a játékbeli történésekből, és bizony hallottam már olyant is, hogy valaki a pénzét nem alkoholra, szerencsejátékra vagy lóversenyre szórta el, hanem MMOG-ra... persze vannak free játékok is, és a fizetősök egy része is játszható közel ingyenesen, de ahogy elnéztem, nem ezeknek a száma nő.

Amúgy meg érdekelne, hogy az olvasóim közül játszik-e valaki és milyen ehhez hasonló játékot, vagy ismeri valamelyiket, és hogy mi róla a véleménye. Nyugodtan lehet mondani akár névtelenül is. :-)

Bukott Angyal

2008-12-01T16:40:00.003+01:00

Túl kíváncsi voltam,
túl közel merészkedtem;
Túl erős volt a csábítás,
túl sokat vesztettem;
Túl sokat kaptam,
túl sokat adtam;
Mi maradtam?
Csak egy bukott angyal.

A fény hiányzik a legjobban, az űr zenéje, a hullámhosszak színes lebegése a térben. A fény volt az ételem, az italom, a testem és a lelkem – és én könnyelműen lecseréltem mindezt, mert kíváncsi voltam arra, amit az emberek életnek, szerelemnek és halálnak neveztek. Sokáig néztem őket kintről, messziről, elérhetetlenül – és ők nem láttak meg, hisz nem volt testem, a fogalmaik szerint nem léteztem, csak a hitük mondta néha halkan, hogy a fénylények léteznek, hogy ők azok az angyalok, akik itt vannak körülöttük és ha lenne szemük rá, hát láthatnák. Ki vagyok, most sem tudom, hol ők vagyok, hol mi vagyok, hol bukott angyal, hol földi ember, az egyiket eladtam, de igazából a másik sem jön rám, kinőtt ruha és levetett szárnyak között vagyok a semminél még több, de minden már rég nem…

Elhagytam a társaimat, ma úgy mondanám a népemet, de akkor nem voltunk nép, nem volt semmi, ami összekötött, szabadok voltunk teljesen, nem kötött a fizikai léthez semmi, tiszta, élő gondolatok voltunk, emlékét se tartottuk meg – ha volt egyáltalán – valahavolt testeknek, az űr volt az otthonunk, a napok az ételünk, a bolygókkal labdáztunk és a rezgésekbe feledkeztünk. Egymással összekötött (összeköt) a tiszta szabadság, az, hogy nem hagytuk (hagyjuk) ott egymást, mert megtehetnénk, de nem akarjuk. Más semmi. Nem létezett (létezik) rokonság, hisz halhatatlanok voltunk (vagyunk), nem voltunk (vagyunk) szerelmesek, nem gyűlöltük (gyűlöljük) egymást, mert nem volt (nincs) ok rá. Az akkori lényem árnyéka még visszhangozza ezeket a szavakat, még emlékszem rájuk, de már csak emlékszem, hisz eljött számomra - noha nem ezt, nem így akartam – a halhatatlanság halála, a testnélküliség, a tiszta gondolat megszűnése – mert felfedeztem ezt a bolygót, amin ezek a lények, az emberek éltek. És mert rosszat sosem akartam senkinek, hát nem bántottuk a bolygójukat, csak körüllebegtük és álmélkodtunk rajta, a fizikai élet ritka a kozmoszban, vagy csak mi vettük észre kevésszer, nem tudom… emlékszem, csodálkoztunk rajtuk, milyen aprócskák, milyen törékenyek, milyen csekély az értelmük.

De csodáltuk is őket, mert ódákat írtak, mondtak, énekeltek olyasmikről, amikről addig sosem hallottam, a fizikai testük folyamatairól, az evésről a szerelemről, a halálról és a létezésről… és ezek a költemények, ezek a dalok, szobrok, táncok szivárványszínben rezegtek, csodálatos fényük volt, szebb, mint a legcsodálatosabb pulzároké, magasztosabb a szupernováknál és mélységesebben fájdalmasabb, mint a fekete lyukak komor végzete. És engem elbűvöltek ezek a fantasztikus rezgések, hiába mondták a többiek, hogy menjünk tovább, hisz lesznek még más fények, új hullámhosszak, elbűvölő gondolatok máshol is… de én maradni akartam, és maradtam is, amikor a többiek elmentek, vonzott a föld, mint pillangót az éji mécses lángja, ma már jól ismerem e hasonlat iróniáját, de akkor csak úgy habzsoltam az emberek alkotásait, amíg el nem fogott a vágy, hogy én is átéljem őket… szabad voltam, szabadon vethettem el a szabadságomat is, magam vettem fel a fizikai lét korlátait, testet kerestem magamnak, amelyben megszülethetek, és átéltem a világrajövetel kínjait és csodáját is, és voltam igazi embergyerek, aztán felnőttem, és szerettem, gyűlöltem, csodáltam, lenéztem, kívántam és irigyeltem, öltem és haltam, átéltem az érzelmeket, átéltem mindazt, amit a test csak nyújthatott nekem, lett gyerekem, és nevelhettem a szellemét, megöregedhettem, és végül meghalhattam…

De meg nem szabadulhattam, a magam vállalta béklyók már visszatartanak, nem szállhatok el az űrbe megint, a tapasztalatok, a hús és vér köteléke már itt tart a földön – testeket felvehetek, de ahogy röpülnek az évszázadok, és megismertem az idő sebes folyóját, amelybe kétszer egy helyre én sem léphetek – úgy a létezés elveszítette a varázsát, elolvastam már minden ódát, hallottam már minden dalt, ismerem a művészeteket és a test adományozta élvezeteket is, megírtam már a magam dalait, történeteit és adtam én is annyi élvezetet, amennyit csak tudtam… de már nincs miért megszületni és nincs hogyan elmenni sem. Itt maradtam, a földön, testetlen és mégsem szabad lélekként – én, a bukott angyal.

e-republik

2008-11-30T14:06:00.006+01:00

Na, pár napja részt veszek az e-republik online szerep? stratégiai? SL-típusú játékában, és az első tapasztalataim azok, hogy ... hát egy kicsit egyenlőre az az érzésem, hogy nem sok mindent tudok csinálni itt, azaz mint játék... hát nem a legaktívabb dolog, pedig én elég türelmes ember vagyok. Persze lehet, hogy később jobb lesz. Egyenlőre sikeresen elnéztem a kezdést, és Mo. helyett Romániában landoltam (ha regisztrálsz vigyázz erre, az igazi Mo területének jórésze a játékban Romániához tartozik!), és a meghívóm kellett, hogy kisegítsen az átköltözéshez; Romániában ugyanis meglepő módon románul beszélnek, amiből én egy kukkot se értettem, hiába írogatta nekem a leveleket valaki. Legalább ez életszerű volt. :-)
No persze látom én, hogy az oldal elég bonyolult, és a funkciók többsége még szürke, azaz nem tudom használni; remélem ez azért idővel változni fog. Szóval még mindig ott vagyok, hogy 'majd meglátom'. :-)

De ha valakit érdekel, meghívót már tudok küldeni. :-)
Ha meghívóval regisztrálsz, az nekem is, neked is pénzt jelent később a játékban...

e-republik

Sámán

2008-11-30T12:20:00.005+01:00

Nagy, visszhangzó, soktermes, zegzugos, mégis vendégszerető és barátságos ház áll a kis falu főutcáján. Sok ember nyüzsög benne, közelebbi-távolabbi ismerősök, barátok, és a szellemek, az énrészeim is itt vannak megtestesülve, mint elfek, harcosok, a tolvaj, a bárd, a többiek is mind. Össze-vissza nyüzsgünk a házban, ide-oda megyünk, nem leljük a helyünket, összefutunk, szétválunk, néha mintha keresnénk valamit vagy valakit, néha bújócska-jellege van, néha csak sétálunk, körbenézünk, de igazából nem történik semmi különös, csak ott vagyunk, és ennyi az egész. Még itt vagyunk, még mi vagyunk...

Van egy nagy terem a ház középpontjában, eldugva, a ház mélyén elzárva, a főhelyen, a ház szíveként. Itt furcsa, ijesztő rekvizítumok, koponyák, misztikus jelképek, sámándobok és sok-sok hangszer között egy ágy van, rajta egy ember fekszik, haldoklik. Fölötte egy gyógyító-sámán-mágus-boszorkánymester áll, mozog, varázsol, kántál, énekel, gyógyítja a fekvőt... Az ágy körül rejtélyes polcokon, asztalokon szorosan egymás mellé tett koponyák sorai, kövek, tárgyak és égő gyertyák százai vannak, de az igazán félelmetes hangulatot az a sok-sok koponya adja, akik misztikusan fénylő szemüregükkel lenéznek az ágyon fekvőre, aki szenved, nagyon szenved, láthatóan súlyos az állapota, haldoklik, elmenőfélben van. Az ágy fölött gyógynövények vannak felakasztva, egymással keveredő, súlyos illatuk, amibe a füstölők is adnak aromát, belengi a szobát, a füstcsíkok színesen hullámzanak a levegőben a ki tudja honnan betaláló keskeny fénysugarak fényében, a gyertyák remegő, sárgás izzásában. A sámán kántál, mormog, énekel, időnként felugrik, körbejár, tárgyakat vesz fel, és tesz le, de a testhez nem ér hozzá, távol marad tőle. Mi ki-bejárunk a terembe, halkan, csendben, de mindig mozogva, körbemenve, kavarodva, nem megyünk közel, nem szólalunk meg, nem zavarunk, csak az a feladatunk, hogy fenntartsuk az örvénylést a terem szélein, hogy ne illanjon el az időtlenségbe, hogy megmaradjon a kapcsolat a szellemvilág és a valóság között... Egyvalaki áll az egyik fal mellett, súlyosan, mozdulatlanul, vezekelve, ő hibázott, miatta haldoklik az az ember, miatta kell a sámánnak súlyos varázslatot végeznie, miatta nehezedik a házra nyomasztó felleg, elmenne szégyenében de nem teheti, vállalnia kell a szerepét abban, ami történt, hogy megtörténhessen az is, ami még csak lehetséges, de nélküle lehetetlen. A mágia illata érződik egyre erősebben, elnyomja, legyőzi a füstölőket és a növények tisztító aromáit, a rítus felível, a mozgás felgyorsul, a sámán már önkívületben táncol az ágy körül... és a csúcsponton összerogy, mi szoborrá fagyunk, az ágyon nagyot rándul a test, majd elernyed... várjuk, hogy történjen, aminek történnie kell, és a türelemnek megvan a jutalma; a fekvő alak felül, önmaga megint, megmenekült, élhet még. A sámánra nézünk, de csak néznénk - ő eltűnt. Soha nem láttuk azután. Életét adta-e a halálért vagy megdicsőült és a mennybe ment, netán csak meglógott, amíg nem figyeltünk... ki tudja.

A felleg elvonult a ház fölül, a füstölők illata elillant, a gyertyák önmaguk viasztócsába rogytak, a koponyák szemgödrében kihunyt a túlvilági fény - a ház megint ott áll, a falusi utcán, mintha sosem tűnt volna el onnan. Elszéledünk, a világ visszahív, az életünk azon fele, ahol emberi lények vagyunk, ahol élünk, szeretünk és meghalunk megint történni kezd. A mágikus ház most üres, termeiben por szitál. De vár, mindig csak vár, mindenkit vár, aki jönni akar, akinek jönnie kell...

Buli

2008-11-29T20:20:00.004+01:00

Buli volt Aprajafalván... Mikulás-buli, Estiskola-szülinap, András-nap, és mindezeket megünnepelendő retró-buli, sok-sok estiskolással, ismerősökkel és ismeretlenekkel, bográcsbanpörkölttel, tucatnyiféle házi pálinkával (de már heverem ki őket), borokkal és tortával, ami citromtorta leend és rajta citromdisznók futkároztak, amíg Mesevirág le nem mészárolta őket tortafelvágás címén. Innentől a torta egyre jobban hajazott egy disznóvágásra, de cukrászdai tortához képest meglepően finom volt még romjaiban is. Aztán volt még retró-diszkó is, ami egy üres táncparkettből, hangosításból, kismillió régi számból és egy agyament maszkabálból állt főleg. Hogy mikor hordtak diszkókban horgolt fejfedőket az számomra kérdéses, ahogyan a szőröskardigán is, és soma-mamagésa sem az a típus, akinek a parókáját pont egy retró-életérzéshez passzítanám. De azért egy keveset táncoltunk is, én főleg azért, mert mezítláb a betonpadló hideg volt egyhelyben állni... aztán malmoztunk pattogatott kukoricával kesudió ellen, fény derült az audiovizuális antropológia mibenlétére, a jelenlévők féltettebb titkai körül párra, és a buli romjain hajnalban aludni vonultunk, illetve én pl. a vörösbort nyögtem még sokszor, amit hiába szeretek, egy kénesebb/gyengébb darab elég ahhoz, hogy a másnapot MÁSNAPPÁ tegye. Amely másnapot aztán másnap egy sárbancaplatós falutörténettel, majd egy jegesszélbenállós klastromtörténettel próbáltunk meg elűzni, részemről sikeresen. Amúgy tényleg érdekes volt, és langy szellőben, napsütésben órákig el tudnám hallgatni Andrást, ahogy mesél, mert egyrészt tud, másrészt meg van neki miről. Utána még punnyadva, beszélgetve, ki tilosrádiózgatva, ki azelől menekülve, képeket elemezgetve kihúztuk az ebédig, majd kivártuk a kávét is, és elszéledtünk.

Jó volt, jól éreztem magam - kivéve, amikor nem - de még lehetne javítani rajta. A retróhangulat pl. nem egy nagy durranás, a diszkó meg mint olyan eléggé elhibázott ötlet volt; a táncoslábúak erős kisebbségben voltak. Képelemzés jöhetett volna még, és ha én vagyok, szvsz egy össznépi társasjáték-bajnokság is elfért volna, nem csak a két tábla malom.

Időzavarban...

2008-11-28T07:59:00.003+01:00

Nem, ez nem egy novella, ez sajnos a valóság. Páran mondták nekem régebben, hogy az ember minél több dolgot csinál, annál többre jut ideje. Ezt privátim már akkor is kétlettem, de mondom legyen igazuk, én inkább maradok a kényelmesebb időbeosztásnál. Aztán úgy alakult, hogy egyre több mindent csináltam, és a kényelmes időbeosztásom valahol elszállt - majd jött ez az írásroham, és az ihlettől (hogy legyek nagyzolós is) már ott tartok, hogy konkrétan halasztgatok dolgokat, mert inkább leírok valamit még, mert tudom, hogy ha nem írom le, akkor hatvanfelé megy az agyam, és az a részlet sose lesz már ugyanolyan, vagy átírok el kész részt, mert közben jobb jutott eszembe, és mindeközben nemhogy többre nincs időm, de sokkal kevesebbre. Egészen konkrétan még soha nem fordult elő, hogy frissen megvett könyvet egy hét után még el se kezdjek olvasni, szegény Pinker meg ott hever az ágyam mellett és nincs rá időm. Meg le vagyok maradva legalább féltucat emillel, amikre válaszolni kellene. A fényképezőgépet se vettem a kezembe se egy hete. Vagy kettő. A gépelésekkel is le vagyok maradva. És akkor még a munkát nem is említettem, mert azzal próbálok leginkább lépést tartani, tekintve, hogy nagyon muszáj.

Úgyhogy elnézést mindenkitől, de nekem lett igazam, és a több dolog nem nyújtja meg a nap óráinak a számát.

A Beginning and an End 3.

2008-11-27T19:35:00.002+01:00

[part 3 – scream]

Wandering on this no man’s land again made me rough, filthy, for I could hardly find some water now and it too became a problem, and it made short work of my clothes too – so again probably I did look almost as bad as when I escaped from death’s snare. But still, I somehow felt that I was getting close to home, and in my mind as I walked and caught food and during the nights when I could not sleep, I tried to remember now. It was painfully hard, I did not exactly knew how much time passed but I guessed it a decade or so, and it is a long time, particularly spent in a way that I did. Elves usually have eidetic memory and these do not fade with the centuries either; a thousand-year-old elf will just as easily recite a poem that he learned in his youth as he would the previous day’s happenings, and I had not been an exception either. But experiences like mine do affect memory, and it took me effort to remember my life Before… I of course remembered Rihanna and father, these were strong recollections, a few other things and peple, and curiously a small piece of a cherry-wood that for some reason lodged itself in the front of my mind although I could not do anything with it, as for the life of me, I could not remember what it was for or its significance… but I do know that it made me sad for some reason… it must have something to do with Rihanna, he gave it to me or I gave it to him, I should remember, but there were gaps aplenty in my recollections, things that I almost but not quite remembered, friends whom I should recall for their shadow moves in mind but they elude me… I wondered how they would welcome me, would they recognise me at all, I must remember to tell my name at once, to spare any misunderstanding for all of us. I also wondered, how I could reintegrate to my former life, if I could at all, to be again as carefree and happy as I was before… to be honest I could not really dream of that, my imagination could not encompass this subject, no matter, I thought, I will improvise, I will get by, I always have, I learned to.

As the scenery became a bit livelier it was some kind of mixture of unconscious dread and joyful anticipation settling on me, I somehow felt that my long journey will end soon, and I went on with grater speed, watching every shrub and tree to see who came to welcome me, I secretly hoped of course that it would be Rihanna, but dared not to trust this hope, and it wasn’t him at the end, a group of strange elves, armed and unfriendly, the border guard surely, ordering me to stop and turn back whence I came from, and I struggled with the long unused words, telling them who I was, but they did not become any warmer towards me, ordering me to put down the sword I still carried, still in that sharp, alien voices, and I did not understand, I am an elf like you, I pledged to them, you must understand, I was abducted and escaped, I came home… but they still gave no sign of accepting me, one of them starting to intone a spell, and I felt consciousness leaving me, no, please, why are you doing this...

I come to in a dark and dank place, for the first glance obviously a prison cell. The sword disappeared as well as the knife and everything else I still carried. My hands were tied, not cruelly, but with the almost impossible to tear elvish rope. I was alone, but I was used to that, it was dark, but my eyes could see in that, but I was in such an inner turmoil that I could hardly think straight. Why did they do this? What did they take me for? A spy maybe, a dark elf, an assassin or what? But I came openly, I came in plain sight, not in secret, why would they fear me for anything, it is not possible that nobody could recognize me, I know that I have changed but surely not that much… but if so, I can surely prove it, I remember things, I lost a lot, but enough to prove who I was, who I used to be. I slowly calmed, it was a misunderstanding that I feared, but it can still be cleared, it will be more difficult now, for they are for some reason suspicious, maybe the do know about some kind of plot and I got caught in it, yes, that is possible, I came ill-timed, but we can elucidate it. I hope.

So, when they came and took me from the cell, I did not create a furor, instead went with them without a word. They took me to another room, a bigger one this time, with a group of elves, unfortunately all unknown to me, sat by a table, very much like a tribunal or a court… and yes, they asked me the expected questions, necessary to confirm my identity, and started to interrogate me for my capture, the captivity, my time in slavery, and the escape. They seemed neutral, not showing any emotion either sympathetic or otherwise. But still, by the end I was not sure of what verdict they would bring… they seemed positive about my being whom I claimed to be, but still their faces showed no favourable disposition for me, no compassion, no understanding. Nothing. Then they become silent, and me too, having said everything that I could. I looked up to them, and that unconscious dread that I have felt before came back to settle on me, like a stormcloud… And then, silently coming to an agreement, the one in the middle started to speak, and his words froze my blood in my veins… you are an outcast now, banished from our land, never to set foot on it again… it is a verdict of this hearing and you can have no more say in this matter. A what…? I stared at them, not wanting to believe my ears, not wanting to accept what I just heard, but why, I stammered, hardly able to speak, why? You freely confessed having become tainted and defiled with the human world, mind and body. It is the law. But I had no choice, I am not responsible for it, why don’t you understand… but we do. It is still the law. You are impure now, debased, and is not fit to live as an elf, here. You will be taken to the border and if you ever try to set foot on elven land, you can be killed by anyone.

They took me back to the cell, and this time I did make a scuffle, although it did me no good, and they practically threw me back into the cell, not quite beaten but handled roughly, and I still could not believe the injustice, it is not possible to be punished so for something that I am innocent of, I did not ask to be captured, I escaped as soon as I could, I have never heard of this law, so I could not expect it, I have learned much later that it was a strict law that elves always took very seriously, and so the jury had absolutely no jurisdiction to absolve me, it was nothing personal, just a technicality for them. But back then I did not know it, so my mind spun theories of plots against me, my father or something, all far fetched and improbable of course, but I had to make it all understandable for me, had to digest it, for there was no appeal, it was a day, a few days at most and they would really banish me from my homeland forever to wander aimlessly in an alien world for a thousand years… next day I had seen Rihanna, looking into my cell in the small peeping window on the door, and I almost cried, for he did not come in, did not talk to me, just a look, just a single glance and he was gone… the red of the talisman showing for a split second at his neck, and I remembered suddenly, I started to make it to him on that fateful day, and that piece of cherry-wood from a better world, a sunlit and happy place, that told me that it was lost forever, that there was no going back, that it was final.

I was quiet after that, what more could have been said… I waited for them to take me, out of the cell, the country, home… but my next visitor was not them, but my father with two of his guards. I dared not to hope again, but something like hope started to rise in me anyway… æta, I whispered softly, stretching my hands towards him… but his face was like stone and his voice steel, when he roared at me, don’t call me that ever! And my budding hopes were crushed suddenly and cruelly… he formally disowned me, declaring that I was not his daughter any more, I had no right to use the name and I was never to call him again father in any tongue… I did cry then for it was too much, or I thought it was to much to bear, but the worst was still yet to come… the guard forcibly hold me down and one of them pulled my head backwards by the hair… I saw him approach, until he was looking down on me and his face was so full of loathing, so alien, was he my father really, I wondered, how could he love me once so, and hate me now so… and then I noticed the knife that he lifted slowly, and for a second I thought that he wanted to kill me, and in that moment I really believed that it would be an act of kindness, and the best thing for me that could happen… but the knife did not cut my exposed throat, instead it sliced the skin on my face, it hurt but I did not understand its reason yet, but it cut again lengthwise, then a deeper gash, and he slashed and cut repeatedly, until I knew what he was doing, he was destroying my face for resembling too much for his, blood was now flowing from the wounds, hampering my vision and choking me, but I still looked at his face and saw it contort, he was now in a rage, smashing my nose, mutilating it, cutting away my lips, and I did scream then, then hitting my eyes with the butt of the knife, and they swelled shut and I was blind but still felt the slashes and blows for some time, until they let me fell to the ground, writhing in agony, pain and shame for the rest of the night, I would have screamed, but I couldn’t even do that, my face was a mass of pain, nose, jaw, cheek all broken, blood flowing freely from the many cuts, but the greatest pain was in the inside, he did this to me, it was unbearable and I did give up bearing it, I let madness flame and consume me for the first time, for it and only it eased the pain, the picture of his face over me with the knife burning into my mind, and madness did claim me and I remember no more of that night.

Next day probably, somebody pulled me up from the ground, and they tugged me, and carried me when I could no more walk or even stumble, and in some time I was thrown down to the ground and my bonds cut, and I heard and felt them to leave, leave me alone, leave me blind, leave me somewhere, and survival insticts took over, I started to grope around and it was maybe a forest, at least I felt twigs and leaves on the ground, and I crawled and prodded until I felt a rock face under my fingers, and I sought a cave or at least a crevice for it started to rain and I shook with cold and pain and anguish, but found a shallow niche in the rock, I huddled close to it, so as to be defended from the rain, it wasn’t much but a kind of shelter, I knew that I could do nothing until the swelling goes down and I can see again, it was literally the longest night of my life, this time even the madness could not come to take me away, the inner darkness, the cold and the rain soon made me wish for a quick death, it was a quite likely possibility, I knew, with the gaping wounds in the place of my lips and my jaw broken I would not be able to eat, even if I find something to eat here or can hunt a game without any weapon in this condition… I gave up counting the odds against me – they were all on the other side, I simply had none.

I felt the dawn breaking, still in the rain and I did not move. There was simply no reason to. It was more and more likely that I would die here, for I still could not see and I started to wonder if he took my eyes too, I wouldn’t even notice it amongst all that pain, and if so it was sure death… but by around midday the cold did its work and the swelling has gone down and with effort I could open one eye to a slit. It wasn’t much but an improvement, I looked around but the bleak winter landscape offered no hope, I started to find a better cave than this miserable niche but I only took a few tottering steps when noticing something on the ground… it looked like a cloth, and as I flopped down I saw it was a cloak and not just thrown away by a careless traveller, but folded, placed on a few boughs so as not to get soaked, and there was a reddish piece of wood placed on top of it… I knew whom it was from by that, and I cried again, I took the talisman, caressed it, as I was thinking of him, not going against the law, but not wanting to see me dead in this place… I did not look up, he must have came and gone by now, but he left a few things to me which could help me to survive and it gave me a reason to as well… I will survive for you, Rihanna, even if we never meet again, I vowed, and survive I did ever since… but wearing a mask to forever hide my face.

Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 3.0
Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 24. – Oroszlány

Miért ír...?

2008-11-26T09:19:00.003+01:00

Miért írunk blogot a netre?
Miért írjuk bele, hogy mi történt ma velünk?
Miért írunk novellát magunkról másoknak?
Miért szerzünk zenét, nem elég belül hallani?
Miért fényképezünk, hisz magunk már láttuk azt?
Miért vitatkozunk, győzködünk másokat a vélt igazunkról?
Miért fontos, hogy más hogyan látja a művünket?

Az egy szépen hangzó válasz, hogy nem számít senki véleménye, mert az ember önmagában egy kerek egész, nincs szüksége mások véleményére, érveire, elismerésére, kritikájára, egyáltalán semmilyére. Ráadásul igaz is, ezen nincs is mit vitatni. Csak szerintem nem teljes. Önmagában az EMBER valóban egy zártan teljes egész-ség, amire ezek az eddigiek igazak, és így vannak.

De az ember nemcsak ez a tisztán szellemi gondolat-érzelem-ösztön-lélekkupac, hanem egy fizikai test is, és egy szociális lélek is. És a fizikai testnek szüksége van táplálékra, társra, fizikai dolgokra, míg a szociális léleknek szüksége van a szociális simogatásokra, inputokra és outputokra is. Tehát a kerek egész ember mellett két síkon is a külvilágtól függünk, a fizikai és a szociális síkon. És ezeket sem szabad elhanyagolni, hiszen mindkettő, de leginkább az utóbbi is hozzátartozik az életfeladatunkhoz, a fejlődésünk eszköze, azaz messze nem szabad elhanyagolni.

Nem mindegy tehát, hogy miért ír, fotóz, szerez zenét és vitatkozik az ember; az egész embernek ez önnönmaga szórakoztatása, amihez nem kell neki visszajelzés (ez az, amikor az író belül tudja, bizton érzi, hogy a műve jó/tökéletes/szar), míg a szociális léleknek ez egy csatorna, amelyen a külvilággal, a környezetével kommunikál, és ahol nagyon is fontos neki a visszajelzés, az input, a megértettség vagy annak hiánya - mert ez a feladatának elvégzésének a sikere vagy kudarca.

Én így látom ezt, de tényleg kíváncsi lennék rá, hogy más hogyan. Hajrá, írjátok meg - itt/most nagyon is fontos a visszajelzés. :-)

URL

2008-11-25T13:46:00.003+01:00

Amikor először belekóstoltam a netezésbe - hű de rég volt - a net egy nagy könyvtárra hasonlított, ahol volt már ugyan éppen elég információ, de emberek, közösségek, azok nem nagyon. Ez a kilencvenes évek eleje-közepetáján volt, és mára ugyan már tudom, hogy lettek volna kezdődő közösségek, csak nem találtam rájuk - preGoogle times you know - úgyhogy vállat vontam, és a könyveket jobban szeretve inkább IRL maradtam.

Második belekóstolásomkor (2000 tája) azonnali és hosszantartó szerelembe estem a fórumozással, kezdetben internettó, majd az index tájain, és ezek már közösségek voltak a javából, eleinte felfutóan, egyre több talival, majd ereszkedő ágba menve, ahogy több hatás eredőjeként egy csomó ember eltűnt a fórumokról, vagy az IRL-be, vagy az induló blogoszférába, még újabb helyekre (twitter, SL). Innen a modik alkobolítottak ki, mondván hogy quicksilver innentől fogva nemkívánatos az indexen, akármennyit is tett érte vagy ellene. Ez mondhatni eléggé megzavarta a közösségi életem maradékát is.

Harmadszorra jöttek a blogok, és ez még most is tart. Amikor először elkezdtek eltünedezni egyesek a fórumról, majd felbukkanni, belinkelni a blogjaikat, még nem tartottam komoly műfajnak, sose gondoltam volna, hogy egyszer magam is ide fogom pötyögni a gondolataimat, véleményemet, sőt novelláimat is. Azért nem, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez bárkit is érdekelne, márpedig ha nem érdekel, akkor minek csinálnám? Eleinte jószerivel megmaradtam itt, a saját társaságomban, aztán hullámokban kezdtem el egy-egy téma kapcsán terjeszkedni, márminthogy újabb ás újabb blogokat adni hozzá az olvasottakhoz, sőt, egy idő után, feladva természettől való szűkszavúságomat is, még hozzászólni is elkezdtem. Most, az indexes címlapozási meg reklámozási mizéria miatt többen is elkezdtek a blogoláson, miérteken, besorolásokon gondolkodni, és ez engem is némi morfondírozásra sarkallt; hogy nem címlapsztori akarok lenni, az itt tuti, hiszen a blogspoton (Google-n) ilyen nincs, de igazából nem is hiányzik; nekem sokkal természetesebb, ahogyan terjednek a linkek, szájról-szájra, illetve billentyűzetről billentyűzetre, tematikusan és mégis emberien, nem ideözönlik egy nap hatszáz troll, akik másnapra-harmadnapra eltűnnek, hanem akit olvasok ÉS érdekel, annak nézek utána, az ő blogjáról ugrok tovább, és ez szerintem így, ettől blogoszféra, nem az index címlapjától.

A kerék meg, a szamszara kereke fordult egyet, annó szörföléssel indult a netezés, ma megint szörfölök, csak már nem weblapokon, nem információkon, hanem blogokon, véleményeken.

és még mi minden fog jönni vajon...?

A Beginning and an End 2.

2008-11-25T13:43:00.001+01:00

[part 2 – escape]

To make my chance even smaller, I was beaten before the hunt, and this time I had not got even a knife, while the two dozen assassins were practically bristling with weapons; I would get the sacred hour before they started after me, but no more. I permitted myself a small smile inwards, I have had survived on such odds before, and it was only me who knew that the stakes were that much higher this time… I started out and got into the forest, if only I knew the magic, I could just simply step into a suitable and willing tree… but it was useless to wish something that was impossible, so I started to run, the run that I have perfected over the years, that I could keep up for days, and days it would have to be this time… by the time they started after me I was at the outskirts of the usual area, picking a direction more or less randomly, although the mountains seemed to somehow call to me, so be it, it was that way, and even though they had horses – on which I was counting – it still took them time to track me and run down… I ran and I felt my heart beating its strong and steady rhythm, at last I was running for freedom, for life, and for home… but enough of that, I can have no such thoughts now, for surely they will be upon me and instead of the chase it would be part two – fight. And it was, the first one simply wanting to run me down with his horse, swiping with his sword, what kind of a fool he took me for, I thought as I swayed to avoid the blade, it was easy to wrench it out from his grip and pull him from the saddle, good I thought, the fastest one is the clumsiest, it is easier than I have thought, he was dead by the time he hit the ground, and in the next second I was in the saddle, quieting the blood-splattered horse, all elves can befriend any horse any time, it was mine now, and now full gallop and don’t look back.

I did not look back for the next few days, but I was sure that a full and this time serious hunt was unfolding behind me, they could not let me escape, even though they could not know about the antidote I took, and now I’d have to carefully avoid any other settlement, I have gathered from the other slaves’ stories that in this country nobody was my friend, there were little law and much chaos, plenty of robbers and bandits and many kinds of humans who had one thing in common - that they would surely try to kill me on the spot. Apart from this, I had the time pressing me, and the fact that I still did not know which way to go to leave the country by the shortest route… so I had to approach a settlement, to find a map or somebody who told me what a map could… I did not really trust in finding a map, and I could not either, so I had to be content with a priestlike human, whom I threatened with disembowelment, started it in fact, until he told me in a hurried way to go north, through the mountains and on the other side it would be another country. I hoped he was telling the truth but of course I could not let him live. I even had to take the body and bury it later, farther away from this place. But what he said was hopeful, the mountains were looming over me and not very high, I could traverse them in a week if I am lucky, and have a few days to find a wizard, for the first time it actually looked as though I could even make it…

But it all went wrong from then on. I could not take any food with me, did not find any in that last place, and I wasn’t really fat to begin with – a skeleton with some skin on would more accurately describe me, so hunger was soon an issue, and as good a fighting weapon is a sword, as awkward it is to catch game with… game that wasn’t even plenty in the mountains, later I got to know that with all the wars sweeping back and forth over these mountains, whatever game lived here and had a little survival instinct had long ago migrated to more peaceful regions… I had found only some dark, bitter berries and dug up a kind of an onion which had an awful taste but I couldn’t be choosy… they, together with some worms were the only edible things that I could find, and it had taken to find them far more time than I had thought. The horse was showing tiredness too, and it would not eat the sparse yellow grass either for some reason, only some leaves from a bush, and of course it wasn’t enough for it either. After four days the assassins started to come, they of course had knowledge of the area’s geography and knew which way I was fleeing. In fact my lack of knowledge was why they couldn’t find me earlier, for I did not go where I should have gone, and where they expected me… but from then on it was fighting all the time too, and I lost even more time, I killed them as they came, we played a bloody hide and seek amongst the trees, I cannot really remember how many there were, but a lot certainly, and I was moving slow, far too slow, in fact I was running out of my time, even though I moved downhill now, so it must be that other country that the old man spoke of, but even from up high I could see no light at night, which meant no settlements, and that meant death to me soon.

I started to feel the symptoms the next day, I knew it was not a nice poison, they are cruel and they do not even give death quickly when they can prolong the suffering, I was hallucinating by nightfall, I imagined Rihanna coming to me but when I stretch my hand towards him he becomes an orc, and then worms come out of its mouth and shower on me, eating my face, I would scream but only painful groans come out of my mouth, then it becomes a zombie, and it hugs me, and I scream anyway, its foul, decaying breath is suffocating me, and then the dark spirits dance around my head, twisting and turning and the ground opens and I fall, and it closes over me and I have earth in my mouth, in my lungs and it bursts and I have my innards trailing out, and from then on I only remember snatches of nightmares, never really regaining consciousness, but slowly and agonizingly move closer and closer to death…

But the poison did not take me to the other side. I do not know even to this day, how long I have been dying there, alone on the mountainside… but slowly the pain and the hallucinations started to lessen in intensity, and a new pain come instead… I was starving, quite literally. The horse has long before escaped from me, and the bleak landscape offered nothing to eat. I have crawled, for I had no strength for even to stand and walk. The place where I was agonizing looked like a dozen angry spirits’ battleground, it was covered with blood and filth and spit and vomit, all from me… I have more or less fell into a stream, but it did me good, washed away some of the filth on me, cleared my head a bit, which was still half into a nightmare or hallucination, and it gave me a thing that probably saved my life… a burrow of crawdads, which I could still catch and eat as they were, raw, probably still alive, as I waited no time to have them… it wasn’t much but it gave me a little strength, to find some more food, slowly moving down the mountain. The pursuers probably gave it up some time back, or it was really another country, they must have thought me dead because of the poison, and really, I should be dead, how I survived it I don’t know… maybe the fact that I got it many times as well as the antidote, and my system somehow became used to it, insusceptible to it…

I must have looked like a demon from nether hell, for the very first human I met in this country screamed and run away as fast as he could, and still lacking the strength for it I decided against the tagging game. Instead I have stolen some clothes put out to dry at a small farmhouse – after making sure that the occupants were not nearby. I washed the best I could, put on the clean, although uncomfortable and ill-fitting clothes and set out to find a settlement. I found a village just after two days walk, but they weren’t very helpful, for as I learned later elves were not particularly welcome folk on these parts, complicated by the fact that I still did not speak the language some human slaves called Common, only a few words of it, and elvish only got me not too nice stares and eventually I was hustled out from the village, and I wanted no trouble as an introduction in this country, so I wandered forth. In the town it was only marginally better, for I have found a human who could speak a few words in elvish, and coupled with my few words in Common and much sign language I could tell him that I escaped from over the mountains and when he translated that it did achieve a little respect from them. At least I got some food and directions – hopefully they understood that I wanted to go home and pointed me that way – and one of them gave me a tattered cloak, which I welcomed as it was winter coming and my stolen clothes were more than inadequate for the weather. And so I wandered, roughly keeping to the right direction, sometimes finding helpful folks, sometimes having to scurry away rather quickly, and finally I got to a region that was probably noone’s land, for no people lived there, very little plants, few animals… but I doggedly moved on, the difficulties hardly registering on me any more, I became resigned and quiet inside and out, hope of anything seemed so far as to unattainable, after going through everything it was now the lack of anything happening that made me stoical, moving more out of sheer habit than anything else…

[to be continued]

Limbo

2008-11-25T09:05:00.004+01:00

Igen, van egy olyan érzésem, mintha... mintha felfüggesztettek volna, mintha nem akarna és tudna történni semmi, mintha az egész belső világom valamire _várna_ és amíg az nem történik meg, addig átmenetileg egyfajta limbóban érzi magát. Pedig az élet az zajlik, kisebb-nagyobb dolgok történnek, mégis valamire határozottan várok. Csak azt nem tudom, mire.

Hát, remélem nem kell sokáig várnom, mert nem nagyon szeretek...

Hírsaláta

2008-11-24T14:25:00.007+01:00

1.
Némi derültséggel kezdtem el olvasni a cikket, ami szerint szépen magyarul mondva az államigazgatás egyes ágai egymást baszogatják, mert ilyenkor az ilyen kisemberben, mint én pl., azonnal felmerül az az egyébként teljesen jogos reakció, hogy a) megérdemlik és b) amíg egymással foglalkoznak, addig sem velem.
No persze a dolog ennél bonyolultabb, az ombudsmani hivatalok sokaságát elvileg azért állították fel, hogy valakit megvédjenek valakiktől, főleg mondjuk a kisembert a hivataloktól, így az, hogy az apeh mintegy büntetővizsgálgatja az ellene fellépő ombudsmanokat, az elvileg nekem rossz, mert ugyanaz az ombudsman legközelebb nem fog akadékoskodni, ha az apehtól valamit lát, márpedig tudjuk mind, hogy ma, Mo.-on az apeh gyakorlatilag a legnagyobb szivató és pénzpumpa szerepét játssza általában, azaz lenne benne bőven megrendszabályozni való. Tehát ha az apeh mintegy büntetni akarja az ombudsmanokat, az valahol nagyon nem jó, tudjuk jól, hogy a jelenlegi adójogszabályok dzsungelében hibát bárhol lehet találni, hisz így lett kitalálva, hogy ha már az adó nem folyik be, mert messze túl sok, akkor legalább büntetésekből éljen meg az állam, és az ő kis kullancsai.
No persze az apeh felháborodva tiltakozott, hogy képzelik ezt, hogy ő ilyent tenne, a kis ártatlanka... :-/

Ez volt a cikk:
http://index.hu/politika/belfold/ombn3831/

---------------------------------------------

2.
Megalakult a bloggerunió, akik a bloghu-n a saját hirdetési felületüket (cf kétpúpú teve) civil szervezetek, nonprofit szervezetek számára ajánlják fel. Ad 1. erre kíváncsi leszek, az önszerveződő közösségek szvsz az internet leghatalmasabb... na jó, ez túl nagyzoló, szóval az internet lehetőségeit a lehető legjobban használják fel; Ad 2. arra meg még kíváncsibb leszek, hogy mit lép erre a bloghu.

http://bloggerunio.blog.hu/

---------------------------------------------

3.
Kiírtak egy fotópályázatot, ami első látsára még csak gyanús, másodikra viszont már tök átverés; öt képet lehet beküldeni, 2500 Ft nevezési díjjal, és a nyeremény az, hogy beválogatnak egy könyvbe, amiért már csak 85000 Ft-ot kell fizetned, és kapsz 10 db tiszteletpéldányt belőle. Magyarán a plyázat szó lótúrót sem jelent, hanem a cég fotókönyvet csinál, amit te kifizetsz, plusz az ő hasznát is. De biztosan pályázatként flancosabban hangzik. :-)

[Dehogy linkelem be, (ennyire) nem vagyok megőrülve.]

----------------------------------------------

4.
Az erepublik-ot még meg kell nézem, de ígéretesnek tűnik:

http://www.erepublik.com/en

A Beginning and an End

2008-11-24T13:01:00.001+01:00

[part one – survival]

I was very carefully chiselling a piece of cherry-wood, intending to give it to my friend, Rihanna, for his anniversary which was coming up in the turn of the white moon, and I wanted to give him a perfectly carved amulet of Narmiraen, to guard his steps when going onto missions to the outside world… not that he needed it, I mused, but to show him my love, which was always following his steps, wherever he went… he was older than me, but ever since I passed childhood, we were together, him teaching me, me lightening his often shadowy moods, everyone else is saying that we were the perfect companions, the perfect team, and I basked in the light of all that praise for I thought him far better than me… he was away now, but would return soon, I was already anticipating it, the house was all quiet without him, although it was more than usually empty, my father also left, together with most of the household and would not return for some time. In the quiet of the evening I suddenly sensed some disturbance, not quite yet hearing it, but I worked hard on my other senses too, and everyone said that I had been blessed with unusual qualities and destined for much… yes, it was shouting now, sound extremely rarely heard in the house, and screams too, I was alert now and sought someone, but the house was empty, I also run out to join it, whatever it was, picking up a sword on the way out, my place was with the adults now, I thought proudly, for it wasn’t that very long, not with the children any more, who already ran into their hiding place, I just caught their teacher’s worried glance as he shut the secret door behind them, outside was a full melee now, I saw orcs and humans fighting with the servants and the remaining guards, but we were few, very few, too few, I thought as I ran to help them, one guard peeling off the fighting, shouting me to retreat to the house, but I ignored him, my place is here, I wanted to fight, I was young then and naive, and although trained, unfortunately still untried, unhardened by real battle, I cut down some who came at me, and glory started to fill my head already, but then an orc found me from behind with a bludgeon, it should have smashed my head, but a guard collided with him and it deflected the blow a bit, so it only felled me…

I come to in darkness, seeing stars inside and out, so it was night and my head hurt like hell, and I was tied, so they must have won the fight, I saw now the fires around me, and them… I have never before seen humans, nor orcs, so momentarily my curiosity surpassed the pain and the possible consequences of the situation, I was watching them with morbid wonder… I had time from then on to watch them, for we – the few of us who were taken alive – were herded like animals for weeks, until I could hardly move, escape was simply not possible, and after a while it was only automatism that took me from step to step, dimly feeling the sting of their whip sometimes, until we arrived into some kind of a town, a big, mainly human town and in it, a warehouse-like huge building, full of beings of every kind, all chained and tied and bloody and miserable, and suddenly it dawned on me that although we elves had no slaves but other races weren’t that scrupulous, Narmiraen help me, they will sell me and I am to become a slave too, what should I do now, well, I cannot do much, it all depends on them now, I must communicate to them somehow that I was important enough for a ransom or something, but my education sadly lacked the language of humans, I did not understand them and vice versa. I could exchange some words with another elf who was nearby, and who told me that this place was named Pidera, where most of the captives from the outside world ended up to be sold to their new masters. He also told me not to expect any kind of exchange – they were simply not interested in that, what they needed was slaves to kill, to work or to experiment on and nothing more…

We were sold in groups and I was thrown in with other elves, all of us freshly captured but from different parts, they must have hit the elven border in a number of places, and even all the human slaves looked down on us, we were most often whipped or got the food gone bad, jostled and hit and treated with words of which I could not understand the meaning but certainly got the intent, it seemed that this place had even less liking for elves than the rest of the human world, as I heard that our kind is rather envied for long life and our abilities than despised in most human kingdoms, but this one was surely an exception, I had to end up in a place were my best hope is to die as soon as I can, but I shook myself, enough with all that whining, I am an elf, I am a noble daughter of a great house, it is time to behave something like that, I take what is my fate but I do not lie down whimpering like a whipped dog, I can and will escape and go home as soon as I can. It did help curiously, this vow strengthened me and gave me a goal, far as it was but worth fighting or hurting for…

We were taken on yet another journey, and the last part of it we had to walk blindfolded and ears covered, dragged by our bonds, so as not to be able to retrace our steps I guessed, and unceremoniously thrown into a huge cavern where we could see other slaves, bedraggled, covered mainly with scars and some shreds of torn clothing… we were to live there from now on until we die in some way, sleeping on the dirty floor, washing in only buckets of foulish water, cleaning the fighting pits, repairing the equipment - and mainly die by the various weapons that the school’s students were learning to wield and practiced with… They did exercise with each other too, weeding out the weakest ones from their ranks, but we were there too to perfect their skills on, slaves were cheap, worth almost nothing, each day we carried away dozens of bodies from the training fields, sometimes it seemed to me butchery, not training, but after all they were learning to be manhunters, assassins, and they had to be the best, for the school was the most famous in these parts, they for some reason called it Twins, but nobody bothered to explain the curious name. I survived the first few month with sheer luck, as I look back I do not really understand exactly how, as the average lifespan of the slave were certainly less than a month… I have changed much then, from a proud but gentle elf-girl, into a hardened and cynical somebody whose sole goal was to survive and escape… I collected scars on my body and on my mind too, there were times when I thought when the morning came that there is no chance that I can stand, much less go out and fight, defend myself, as we were not really there to fight as equals, the very idea was laughable, we never got decent weapons, just so much so as to have something in my hands, and I had to learn to win even with inferior weapons, against many, against all the odds, but my steel will, my determination carried me through some situations, that I hadn’t even dreamed to win…

I slowly gained some kind of grudging respect, even the school‘s leaders noticing that I survived for far more than any of the other slaves, and I suddenly had some unwelcome attention, as it meant ever more torture, for they did not want to believe that a simple elf, and a female at that could best their pure-blood apprentices, it was too much for their alleged superiority… I got through a pretty difficult time, but still persisted, still survived and the attention subdued somewhat, and though I became almost like a banshee, half crazy most of the time, my stubborn, dogged determination coupled with intellect and my abilities carrying me through the tight situations, and they did notice the stubbornness and tried to kill it in me, trying to break my resolve and backbone with shame and humiliation as well as with brute force… but still I lived and still I dreamt of freedom again, although the exact details of it has already started to disappear, I struggled to remember, to hold on to memories, faces, words, places and ideas… but they meant ever so less, fading into obscurity, not needed for survival, needing precious energy to think of them, my whole being streamlined down into the absolutely essentials, there was no place, no energy, no will for more… until one night lying exhausted on the filthy floor, half-dreaming and half awake I saw Rihanna’s face, sad but calling out to me, and I struggled again, for I understood that it also meant loosing my self, becoming a body which survives but contains nothing, empty of thought, devoid of feelings, memories, and what is the point to survive if it means loosing everything that worth living for…?

And from then on I had to struggle to attain these two goals, to survive and eventually escape and preserving my very self in the meanwhile. It took me years to even concoct something resembling a plan, the hunt, where I was the prey to be captured or killed, helped a lot to get acquainted with the surroundings of the school, but of course I was forced to take the slow poison, of which the antidote was back in the school, carefully portioned, so I could not escape, but still slowly I formulated a plan, that was of course dangerous, but I knew that eventually I had to take the risk, because as the years came, it was harder and harder to survive, I assimilated by then everything that the assassins had to learn, but they wanted to kill me more and more, on every occasion the stakes were higher, the odds against me lower, I was always on the razor’s edge, until I knew that it cannot go far, because I will on some day make a mistake, and it will be the end of me. It was a hunt again next day, I thought, and I have managed to steal some of the antidote the last few times, skimming the dose that I was given, it made me throw up and weakened me, but I got through it, and kept it hidden, hoping that it would be enough, that it would not loose its potency, until I got out of this accursed country, but could not be sure, since I had no idea of its location or what lands surrounded it, I had not ever learned the geography of human lands, and it was now the biggest risk, for the antidote was enough only for a week, tendays at most, and after that if I cannot find a priest or magician, who could neutralize the poison then I was dead.

[to be continued]

Spiclik és más állatfajták...

2008-11-22T13:20:00.004+01:00

Amíg fórumoztam, gyakran felmerült a spicliskedés problémája, hiszen ott is, ahogyan az IRL világban is a törvények biztatnak, ha nem is egyértelműen köteleznek arra, hogy ha törvénytelenséget, MM-sértést látok, azt jelentsem, rohanjak a modikhoz, akik majd azt jól megítélik és elbírálják, szankcionálják, no persze a modi már csak egy olyan állatfajta, hogy ha hívják, akkor nem megy el intézkedés nélkül, hogyisne, majd még azt mondják, hogy nem csinált semmit, inkább akkor is tilt, büntet, ha hóttotálsemennyire se lenne szüség a beavatkozására, és ez a reflex persze megvan a rendőrségben, államigazgatásban is, ha bejelentés történik, akkor mozgásba lendül a gépezet és nehogymár fölöslegesen lendüljön mozgásba, csinálni is fog valamit.

Azaz a spicli nagyon jól tudja, hogy ha nem fúj a szél, nem zörög a haraszt elven valamilyen hatást úgyis el fog érni, ha bejelent valamit, valakit, annak ebből csak baja fog származni, ha már van két fűszál keresztbetéve (élesebb hangú a vita a fórumon), ott már lehet akár államellenes összeesküvést (fórumrombolást, személyeskedést) is kiáltani, vagy suttogni a megfelelő fülekbe, mert lesz eredménye, az illető meg lesz fegyelmezve (futhat a nickje után, pitizhet, ha akar és tud), és ez a spiclinek hatalom, befolyásosságérzet, ettől ő több lesz, ha a másikat lenyomják, és ez a különbség a törvénytisztelő állampolgár és a spicli között, az előbbi meglát, meghall valamit, és úgy érzi, ez bajt okoz(hat), ha bejelenti is, még inkább magát szégyelli, hogy mit tett, míg a spiclinek inkább csak ürügy kell, hogy besúghasson, hogy felnyomhasson valakit, akire amúgy is orrol, és ez a valódi indoka, nem a törvénysértés.

Ez a különbség, és nem az, hogy mekkora és milyen szabály-, vagy törvénysértésről van szó, nem arról, hogy valaki rendmániás vagy liberálisabban nézi a törvényeket, hanem a spiclinek a lélektanáról, hogy miért teszi, amit tesz. Nem a törvény és a megsértése a kérdés itt, hanem az indíték, a besúgó indítéka, hogy csak egy ürügy neki ami történt, hogy a saját bosszúvágyát, ellenszenvét, akármit kiélhesse. De ezt a törvény nem tudja kezelni, a törvény, a modik előtt minden spicli törvénytisztelő állampolgár, ill. szabálykövető user, és minden szabálysértő vagy MM-sértő bűnöző, bűnös, böntetendő.

Mert a jog nem egyenlő az igazsággal, a jog nem tud az igazsággal foglalkozni, csak azzal, amit már egyszer magának lefektetett, a jog precedensekből ás általánosításokból áll, az igazság pedig folyékony, és érezhető, de jogba, törvénybe foglalni nem lehet, elveszik belőle, mihelyst paragrafusjelet lát.

Erről jutott eszembe, trackbackolni továbbra sem tudok csak linkeskedni: Betyárbecsület

Az első hó

2008-11-22T09:36:00.005+01:00

Reggelre kelve leesett az első hó idén. Már vártam, ígérgették is egész héten de eddig esély se volt rá, ma reggel viszont megtette ezt a szívességet, és ha csak egy lepelnyire is, de kifehérítette a világot... A cinkék persze azonnal megjelentek, mindig együtt jönnek az első hóval, sosem láttam még őket előtte, de már be volt készítve a mag a madáretetőbe, nem kellett csalódniuk, idén is jöhetnek a terített asztalra. Sajnos nem esett sok hó, nem fedi el még a füvet sem teljesen, és bizony ahogy elment, elkezdett sütni a nap hétágra, olvad is, délutánra, mire kimennék az erdőbe, nem sok fog maradni belőle, már egy óra múlva se lesz sok, még fényképezni sem elég talán.

De tél van, ez már visszavonhatatlan, előszedtem a méztől kezdve a méregdrága keleti fűszerekig mindent, ami kell ilyenkor, az autón téli gumi, benne fagyálló, homok, kislapát, akadtam már el a szekérúton a félfagyott, lucskos hóban, azóta van mobilom is, na nem a világ végén lakom, csak télen is kimegyek naponta az erdőszélre kocsival, viszem a kutyát futni, meg magamat sétálni.

A tolvaj

2008-11-22T00:25:00.004+01:00

Megint erősebb volt a nagy szám és a naivitásom az óvatosságnál. Pedig a legutóbb is megfogadtam - miután felépültem és megint tudtam járni egyedül és egyéb apróságokat művelni, amik úgy jól esnek néha - hogy többször nem kötök bele barbárokba a kocsmában. No persze a múltkor sem gondoltam, hogy kötözködés lesz belőle, én csak aziránt érdeklődtem tőle, hogy ugyan mivégre hord akkora kardot, hogy kétlépésenként belebotlik, és ritka esetlenül néz ki, ahogy a kétméteres termetével és nagy, szőrös bundában, balettre emlékeztető mozgásokkal próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Hát tehetek én arról, hogy zokon vette? Ha őt nem zavarta volna, akkor nem törte volna össze a csontjaim felét, hogy értékes ékszereket kelljen megint lopnom majd, amivel kifizethetem a gyógyító papot, és most nem kellett volna megint itt ülnöm egy ócska, vizezett sör mellett, mikor úgy utálom a sört, azt lesve, hogy a hiú kalmár mikor jön, hova megy, hogy követni tudjam. És persze nem állnék most itt megint egy hozzám képest toronymagas barbár előtt, aki aziránt érdeklődik, hogy mégis hogy gondoltam azt a kérdést a cobolyprém ágyékkötőjének a méretéről. Hát, mintha nem tudná, persze lehet, hogy tényleg nem érti, egyiküket sem az eszéért fogják elrabolni, lehet, hogy egy kétszeresen összetett mondat már kifog az agytekervényein és csak annyit fogott fel belőle, amitől megsértődhetett és megverhet, hiszen a sörön kívül semmi mást nem szeretnek annyira, mint a verekedést. Sajnos azt is hiába közöltem vele, hogy úriember nem verekszik gyengébbekkel, legnagyobb bánatomra sem az úriemberségről, sem a fair playről nem tudta, hogy éppen eszik-e vagy isszák.

Általában azért el tudok iszkolni a hasonló helyzetekből, ha már kicsi vagyok, legalább valami hasznom legyen belőle, ha van terem, nem nagyon tudna egy ilyen barom utolérni, de néha a tömeg olyan hangulatban van, hogy vért akar látni, és nem törődik azzal, hogy kiét, nem számít az ok, csak összetömörülnek, és lehetetlen meglógni. Mint most is; hiába néztem körbe, mindenütt csak söröskorsókkal hadonászó kezek, a hőségtől izzadó testek és vigyorgó arcok néztek vissza... egy félelfnek sosem könnyű az emberek között, de ha még ráadásul kicsi és látszólag védtelen is, akkor könnyen ki tudom hozni belőlük az állatot pusztán a létezésemmel is. Én tolvaj vagyok, abból a jobbak között tartanak számon, de verekedni csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj, barbárokkal szemben meg aztán végképp nincs esélyem. Jól megáldottak az istenek a nagy számmal, aki ekkora, mint én, az tanuljon már meg végre hallgatni,vagy legalább ne magánál kétszer nagyobb alakokba kössön bele… az első ütésétől repültem vagy öt méter, és csak azért annyit, mert az ember, akinek nekivágódtam fel se vette az ütközést, gyakorlatilag visszapattantam róla. Hogy eltört-e az állkapcsom, arra nem is figyeltem; ha most nem is, később úgyis el fog – innentől a cél a túlélés, és még az se lesz könnyű. Vártam a következőt, de nem jött… felnéztem, és leesett az állam – ami ezekszerint mégse tört el – a barbár tőlem két lépésnyire állt, bután nézve a mellkasában álló késpengére, amíg el nem dőlt, mint egy kivágott fa. Még jó, hogy nem rám dőlt, eltemetett volna, pedig ezt inkább vele kellett megtenni ekkorra. A dobókés röppályájának másik végpontján egy jelenség állt. Érdekes, a kocsma egyszeriben milyen csendes és nyugodt hely lett… mindenkit csak a söre és a vacsorája érdekelt, az ajtóban álló elfre már csak a legbátrabbak, rám már hála az isteneknek senki nem figyelt.

Nem akarsz inkább velem jönni Illyre, kérdezte az ezüstszínben szikrázó alak, és én továbbra is leesett állal csak bólintani tudtam… egy igazi elf, ráadásul magaself, járt az agyam tovább, soha még nem is láttam a fajtájából senkit sem, nemhogy beszéltem volna eggyel és még a nevem is tudja… hisz még a félelfek is levegőnek néznek, mintha nem is léteznék, sokáig nem is értettem a dolgot, aztán egy félbolond mágus mondta el már sok évvel azután, hogy utoljára próbálkoztam náluk, hogy az elfek között az olyan örökletes betegségeket hordozók, mint én is, a faj szégyenének számítanak, tisztátalannak tartják, kitaszítják őket. Nem tudott sokat az én nyavalyámról, de annyit igen, hogy ne számítsak még a félefek hosszú életére sem. A foltok a bőrömön sosem okoztak gondot, csak látványosak, jelzik azonnal, hogy mi vagyok, mást ami tünet lett volna még nem éreztem. Amióta ezt tudom, nem keresem az elfek társaságát, távol tartom magam az elfnegyedtől, igaz az emberek se fogadtak be soha, de ilyesmire már nem is számítok… amióta anyám meghalt, és ez igencsak régen volt, még gyerek voltam akkor, azóta nem volt senki, aki… nem, nem szeretett volna, ezt nem vártam el soha a világtól… csak legalább elfogadott volna, mint egy rokon vagy egy barát. Magamnak kellett megküzdenem a megélhetésért egy ellenséges világban, ahol a legtöbb amit kaphattam, a közöny volt. Közben az elf felsegített a földről – hozzámért, nem derogált neki megérintenie a bőrömet, ezt el se hiszem, ilyen csak a mesékben van – és a kocsma közönségére ügyet sem vetve tovább, elindult kifelé.

Gyorsan utánaszaladtam, és követtem az ajtón kifelé, de igazából fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni, vagy mit csináljak… nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mit kell tenni ha jótevőkkel találkozik a magamfajta, ilyen nem szerepelt a praxisomban eddig. Az elfnegyedbe tartottunk, és ahogy közeledtünk a Mithrilkapu felé, úgy kezdtem aggódni. Vajon tudja-e, vagy érdekli-e, hogy én ott nemkívánatos vagyok? Rámnézett, mint aki hallja a gondolataimat, és elmosolyodott. Furcsa volt látni, ahogy a maszk résében megjelenik a mosoly árnyéka, de megnyugodtam tőle; gyanítottam, hogy még az elfek se nagyon mernék feltartóztatni, hogy kidobjanak a negyedből – amíg mellette vagyok, addig jó, utána meg meglátjuk. Mit akarhat vajon tőlem, a kocsmából semmi és senki más nem érdekelte, mintha tudta volna, hogy oda kell jönnie értem. Valószínűleg tudta is, olyannak néz ki, mint aki nem véletlenül tesz dolgokat. Tolvajra lehet esetleg szüksége, de azért realistán nézve vannak nálam jobbak is ebben a műfajban, és ettől még egyetlen elf se fordulna pont hozzám, a kitaszítotthoz. Én is az vagyok, hallottam a választ immáron a fejemben, és megdöbbenve néztem rá… majd elmesélem, ez hosszú történet, és itt vagyunk már, ide jöttünk. A Yavenna fogadó az elfnegyed legjobb ilyen helye, természetesen soha nem jártam még a közelében sem, még mindig nem voltam benne biztos, hogy beengednek-e oda, akárha vele is… de bemehettem, és mintha egy másik világba léptem volna. Az elfnegyed kívülről nem sokban különbözik a város többi, más fajok lakta részeitől, így sosem gondoltam volna, hogy a háztömb belsejében kis erdő, patak bújik meg, a szobák a fák köré vannak építve, sosem voltam még Riuleanban, de azt mondják ott ilyen a táj… ahogy beljebb mentünk gyakorlatilag már nem fáradtam azzal, hogy a leesett államat keresgéljem, hisz lépésenként láttam valami olyan csodát, amit még soha életemben, én, az utcán felnőtt, árva tolvajgyerek…

Nem hazudtam neked, én is kitaszított vagyok, felelt a kimondatlan kérdésemre, mihelyst a szobába értünk, és vacsorát rendelt kettőnknek, csak én kivívtam, hogy féljenek tőlem, tiszteljenek, és hogy senki ne merje a státuszomat még említeni sem. Feltéve persze, hogy nem zavarom őket sokáig, és ez nem is áll szándékomban. Szükségem van rád egy küldetéshez, amiért neked tekintélyes mennyiségű pénz járna, akár új életet is kezdhetsz belőle, ha az a vágyad… a mélytüzű szempár itt olyan erősen nézett az enyémbe, hogy szinte égetett, éreztem benne a szavak súlyát, egy döntés mélységét, amiről még azt se tudtam, micsoda, de fájt látni, de ezt eldöntheted majd később is mondta, erről lenne szó… a dolog kockázatos volt mindkettőnk számára, és még mindig nem értettem, hogy miért választott annyi tolvaj közül pont engem, majd idővel megérted, jött a válasz, és csak ekkor esett le, hogy végig egy szót se szólt egyikünk sem, hanem az elménk beszélgetett, igen, neked is megvan hozzá a tehetséged, tanulnod kellene, és nem csak ezt. Holnap este megyünk, legyél ott, fejezte be kurtán-furcsán a beszélgetést, remegett a hangja, szinte kilökött az ajtón, és ahogy visszanéztem, a csodás, ezüstszín alak, már láthatóan összerándult, mi a baj, kérdeztem volna, de az ajtó becsapódott, holott hozzá sem ért, most menj el, sikoltotta az agyamba egy szörnyű hang, és én mitagadás berezeltem tőle, olyan gyorsan futottam kifelé a negyedből mintha kergettek volna, ami valószínűleg meg is történt volna, ha nem sietek, és még a nyomorúságos szobámban is azon törtem a fejemet, hogy ez most mi volt, és mire számítsak holnap…

De a másnapból semmi nem lett, az éjszaka közepén törték rám az ajtót,első látásra cca. tucatnyi ember, és ugyan a fejem alatt tartott tőrt belevágtam egyikükbe, de egyszerűen túl sokan voltak, esélyem se volt. A szememre kendő került, a fejemre zsák, összekötöztek, és vittek, sokáig, mintha kivinnének a városból, de még éreztem a város bűzét, az egyetlen érzékem, ami elfhez, na jó félelfhez méltóan működött, átok többnyire, de néha hasznosnak bizonyult, most is azonnal megéreztem, amint közelértünk a nekropoliszhoz, és úgy istenigazából elkezdhettem rettegni… ide élők nem nagyon jártak, aki mégis, nem sokáig. Más, normálisabb helyeken a temetők nyugodalmas helyek, ahol a holtak békét lelhetnek, de itt, ebben az átkozott városban zombik, élőholtak, vámpírok és hasonlók lakhelye volt, ahová senki nem temettette el már szeretteit, akiknek jót akart… Hamarosan már föld alatt haladtunk, de a hullaszag érdekes módon megszűnt, és amikor ledobtak a földre, már tudtam, hogy csak keresztülmentünk rajta, és most valahol a falvárosban lehetünk, amiről szintén csak hallottam eddig, de nem is nagyon ismertem olyant, aki járt volna ott. Hja, akinek élőholtak őrzik a kapuját… ez nem az én szintem, felettem van ez az egész, gondoltam, és igazam volt, azt akarták tudni, amit az elf mondott este, de azt nagyon és nyomatékosan, úgyhogy hamarosan eszembe jutott, hogy lehet, hogy a barbár mégiscsak jobb választás lett volna, ezek kifinomultan ütöttek, kegyetlenül, és fájdalmasan, hisz tudtam én, hogy előbb-utóbb beszélni fogod, de mégis, életemben először megmakacsoltam magam, a fenébe is, semmit se tudok róla, miért nem mondom el nekik, amit akarnak, akkor még az is lehet, hogy életben hagynának, persze úgy komolyan ebben azért nem hittem, úgyhogy mindegy is, most már annyira mindegy, gondoltam, ahogy elkezdett halványulni bennem a lélek, ez egy hirtelen vég lett, erre nem számítottam…

Halk, de annál hamisabb éneklésre ébredtem fel, holott inkább valami másvilágszerűt reméltem, hátha az jobb lesz, ennél csak jobb lehet bármi, nem is álltam neki leltározni a sebeket, túl sok volt, túl fájdalmasak, nem akarom én ezt, hagyjon békén már a világ… én is voltam így vele, hallottam a hangját, miközben tovább énekelt, eljutsz egy pontra, amikor minden tényleg mindegy, és ott, és csak ott tudsz dönteni a sorsod felől. De te még nem vagy ott… mit tudsz te rólam, fortyantam fel, sose láttál még, én se téged, mit akarsz tőlem valójában? Esélyt adok neked, jött a válasz, először is arra, hogy lábra tudj állni – valóban, szinte észre se vettem, ahogy a fájdalom múlt, és a sebek összezáródtak, hallottam már az elfek gyógyító mágiájáról, de még sosem volt hozzá szerencsém – aztán, hogy tovább tudj menni.

Gyere, szólt, talán ekkor először hangosan, és én fel tudtam ülni, állni, és szótlanul követtem… tudtam, hová megyünk, az előző este elmondottakat akárha beleégették volna az agyamba, a puccos belsővárosi utcán szinte meztelennek éreztem magam az ócska ruháimban, de a hátsó ajtó nyitva volt, és innentől már csak zárak és csapdák voltak, ezeket ismertem, ez megszokott terep volt, bár a tét akkora, mint még soha, idegesen gondoltam bele, hogy ha ezt bejelentettem volna a céhnek, és meg is csinálom, akkor tuti megkaptam volna a mestertolvaj rangot, de ez már késő, csak sikerüljön… gyorsan dolgoztam, óvatosan, de sietve, időre be kellett érnem, mert addigra ő is ott lesz, elvonni a figyelmet, hát, ez kétségtelenül megy neki, gondoltam, rá figyelnek, ő egy jelenség, el is szégyelltem magam, alig ismerem, csak jót tett még velem, és irigykedek rá? Pedig biztosan nem véletlenül kitaszított és a maszkot se valószínű, hogy csak farsang alkalmából hordja. Megvan! A zár megadta magát, és újabb ajtóval kerültem beljebb, egyre magabiztosabban haladtam befelé, csak kifelé is menjen, már közel járok, és ő is ott van már a szalonban, legalábbis hőn remélem, és lefoglalja a márkit testőrségestül, őröstül, amíg én megküzdök a zárakkal, naná hogy őt tartják veszélyesebbnek, de konkrétan nem gyanakszanak rá, párbajt akar, azzal ellesznek egy darabig, lökj egy nemes orra alá egy becsületbeli ügyet, és nem fog eszébe jutni, hogy mi van éppen a szigorúan őrzött lélekkarddal, amit mondjuk amúgy se tudna használni, de irtóztatóan büszke rá, hogy neki ilyenje van. Hopp, egy őr. Illetve kettő, ezeket nem vonzotta el a kinti látványosság? A picike tűket én találtam ki, én reszelgettem őket otthon, álomméreggel voltak bekenve, és pár méteren belül elég veszélyes voltam velük, bár nem öltek, de ez kevésbé is volt feltűnő, az őrök gyakran alszanak el szolgálatban, én meg mindig összegyűjtöttem a kis dobótűimet utólag.

Az utolsó ajtó, és bent vagyok, csak most vigyázzak, imádkoztam, istenek, ha vagytok, most lessen ide valamelyikőtök, ezt itt már jó lenne megúszni, izzadtam, küzdöttem, a zár bonyolultabb volt mint bármi, amit eddig láttam, érzésre dolgoztam, csak reméltem, hogy menni fog, közben rettegtem, hogy rám ne nyissa valaki az ajtót, hogy sikerüljön, most már elhittem, hogy sikerülhet, igaza volt az elfnek, merni kell magasra nézni, nem járhat az ember, meg a félelf sem lehajtott, lesunyt fejjel, mert akkor mások is annyira értékelnek csak, mint én magamat. Furcsa gondolatok… az elf egy szűk nap alatt több folyamatot indított el bennem, mint addig az évtizedek összesen… ha ez sikerül, még mindig az adósa leszek, nem pénzzel, de … nem is tudom mivel, majd kiderül, de most… és igen, a zár felpattant, a torkomból meg kishíján kitört a diadal hangos kiáltása, de még idejében visszafogtam magamat, bár mint kiderült, nem is kellett volna, ebben a pillanatban jelent meg az elf, a külső szoba másik – csukott – ajtaján keresztül, lebukva a repülő tőrök elől, elegánsan átlépve a botlódrótot, lesöpörve magáról az ajtó törmelékét, és gyere, nincs időnk, követnek, felkapta a szobában lévő egyetlen tárgyat, a hosszúkás fadobozt, és futás, kiáltotta, és futottunk, ugrottunk, néhol kicsit kaszabolta az őröket, olyankor csak lestem, mert még életemben nem láttam senkit így kardot forgatni, nem volt szüksége a segítségemre, csak követtem, és amikor kiértünk az utcára, egy akkora fekete ló jött vágtatva, hogy majdnem elfértem volna a lábai között, de az elf könnyedén ugrott fel a nyergébe, és – pillanatra villant bele az agyamba, hogy most itthagy, prédának, hisz láthatóan tolvaj törte fel a zárakat – de már nyúlt értem, és a ló meg se érezte a súlyomat, szégyen-gyalázat, tudom, de félelfhez is méltatlanul nem tudok lovagolni, mire kiértünk a városból, kész voltam, összetört a ló, szétrázott, feldörzsölt ott, ahol a legjobban fáj.

Egy kiserdőben állt meg nem messze, a tisztáson patak folyt át, a napsütésben, a tavaszi erdőben valódi meseszerű látványt nyújtott az ezüst csillogásával, tényleg nem tudsz lovagolni sem, kérdezte mosolyogva, és én csak vállat vontam, amit tudok, magamtól tanultam meg, soha a városon kívül nem jártam még, lovam se volt soha, minek? A világ nagyobb ám, mint a te városod - és néhol még jobb is tette hozzá halkan, elgondolkodón - akarod látni? Nincs más választásom, feleltem, a városba nem mehetek vissza a mai nap után. Hosszan nézett rám, fürkészően azokkal a fantasztikus, égő szemekkel… te mit akarsz tenni, az a kérdés. Nem az, hogy mit lehet. Velem jöhetsz, egy darabig mindenképpen. Tanulhatsz, tőlem és másoktól akár. Veszélyes lesz, és én is veszélyes vagyok – egy pillanatra felborzongott bennem a tegnapi őrült sikoly emléke – de izgalmas és jót tenne neked. Vagy visszamehetsz a városba, ugyanaz úgyse leszel már soha, mint azelőtt. Bejelentettem a mestervizsgádat egyébként, mondta mellékesen, és én csak bámultam rá, sokáig, teljesen összezavarodva… miért, csak azt mond meg? Hirtelen megkeményedett a hangja, már-már fenyegetően rántott közelebb magához, arra neked kell rájönnöd, ha nem teszed, mindegy is. Dönts. A pénzedet a Yavennai szobámban hagytam, néhány tárggyal együtt, amik jól jöhetnek neked. Neked kell elmenned érte. Elfordult, a tüzet piszkálta, elmondott mindent, amit akart, a döntés az én kezemben volt. Én sem szóltam sokáig, a kérdések nem voltak fontosak már, már csak egyvalamit kellett mondanom, és nagy nehezen azt is sikerült kinyögnöm egy idő után… köszönöm. Bólintott, értette. A szemei még egyszer összekapcsolódtak az enyémmel, majd lórakapott és elment. Találkozunk még, visszahangzott az agyamban búcsúszó helyett…

Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 22.

Fantasy

2008-11-20T08:51:00.005+01:00

A Smile! sztori alapjában véve, formáját tekintve egy fantasy, azaz a sci-finek egy olyan korai, már önállóvá vált oldalhajtása, ahol a sci-t, azaz a tudományt szinte már teljesen elhagyva csak a fi, azaz a fantázia szalad el olyan messze, amennyire csak tud. A fantasy-világoknak vannak már-már egyezményesnek tekinthető elemei, motívumai (mint pl. a mágia és a létező fajok), de ezek csak a keret, amelyek nagyobb lehetőséget engednek a mondanivaló kifejtésére, mintha azt az itt-és-most-ban, az elfogadottan létező világunkban akarnám elmesélni (no igen, el is távolít persze, ez hozzátartozik); ugyanakkor tartalmaz mégis olyan általánosan elfogadott és ismert szimbólumokat is, amelyek a mondanivaló fő csapásait segítenek értelmezni. A fantasy történetek alapvető motívuma az utazás, a vándorlás, kalandozás, és a történet szabadságával, szimbólumgazdagságával együtt ez az, ami szvsz minden más műfajnál alkalmasabbá teszi belső utazások leírására. Ez a történet igencsak sok szálon kapcsolódik hozzám és az én (külső és belső) világom történéseihez, több szinten is értelmezhető mind vertikálisan, mind laterálisan, és nem biztos, hogy aki úgy hiszi érti velem kapcsolatban, az jól érti vagy teljesen... gyanítom igen kevesen ismernek is annyira meg értik is a párhuzamokat és még ráadásul képesek meglátni a megláthatatlant a sorok között - úgyhogy szerintem a legjobb, ha valaki simán csak egy dark fantasyként olvassa, függetlenül az írójától.

Ha meg még érti is valaki, hát annál jobb.

Smile! 4.

2008-11-20T00:28:00.003+01:00

[part 4 – a hopeful smile]

I came to still in darkness, but this time darkness was all wrong, I was all wrong and everything else was even worse. Most of the pain left me, and as I recollected the input from my senses, I could feel what was wrong - I had my hands and feet tied. So it wasn’t far enough from the surface after all, and there were some waiting, or coming for me. Well, not for me, but probably for what I took from the dragon-hoard. My bonds were surprisingly good – whoever did the knots, was expert in it, and knew that I too was good with knots from this end, and escaped from more prison and tight situations that he’d ever seen. So even if I could undo the bonds it would take time and though I still could not see anything, I felt it clearly that they were not giving me any time to patiently fiddle with the rope. I felt the hands on my mask and despaired. Whatever was it in humans that made them compulsively want to see under my mask? Did they never learn? Well, probably those who ever tried it did learn – but a bit late, for a dead men cannot utilize any knowledge. All right, so they were curious, but curious enough to risk my wrath? They were not the first ones to catch me in some circumstances and try to peek under the mask. Besides the mask was not kept on my face with a puny rubber band, it was secured by magic which I have devised myself. In principle it could be removed with force, as I have tried once myself, together with most of the skin and some more – it was fairly gruesome even for me who was used to the sickening sight of my own face, and it took quite a force to do so too. So when I felt the first fingers trying to pry the mask’s edges away from the skin I was not worried yet. Maybe they would give up when becoming bored with the unsuccessful tries…? But they wouldn’t… after the fingers I felt a knife-point on my skin, slicing at the edges, the magic reknitting the bindings as it went, but blood flowing from it, and when the point came close to my still unseeing eyes, I had had enough. They knew by then that I was conscious, and I heard one of them to call for a gag, but it was too late for them, for my throat produced the sounds and my mouth formed the words, they came out hurting as always, elf magic was never intended to hurt, it was to interact with nature, but I forced it and twisted it and darkened it to my purpose, and it came out like a storm, a storm which kills, as their minds were all but defenceless, and magic flew into them and squeezed and they fell dead… this kind of magic takes its toll on me, I felt like throwing up, and felt disgusted with myself, and I tried now with time enough to loosen the bonds and get the hell out of here.

Until a sharp edge of something hold by somebody gently touched my throat… I froze. Nobody should be here, my mind shouted, flaming itself with disbelief, nobody, for I should have heard it, smelled it or sensed it… something took away my sight but the other senses had to be working, should have told me about this one, just as they told me of the ones I have killed, it is not possible to get this close to me without me noticing… not a word elf, not a word in any tongue, he warned, and the voice was that of a human male, but still I haven’t felt him… not one of Them, surely, why would I find one of Them here in this godforsaken place, no, he must be special, but not the Other, think now, I shook myself, listen and think, he did not kill me straight away, so there are possibilities yet, just be very careful now, for he is dangerous. I nodded my head fractionally to sign him assent, and he continued. A bargain, not again, but it seemed a day for hard deals, what does he want from me, I wondered, I have very little apart from my life, I never took any riches, just as much as I spent at the next corner, I have no titles or estates or anything valuable… but you have secrets, he said, that is true, but they are of no use to you, human, they are older than you and have nothing to do with humankind. Still he insisted. Your face and the story that goes with it. For my curiosity. For I want it and you have very little choice. Which I did. The sword did not waver for an instant, his voice was sure and steady, whoever he was, he was good. Very good. I was silent for a second, carefully weighing my possibilities, which I had to admit to myself were not that much. Apart from acceding his bargain, I could let him kill me, which I considered as a valid choice, but decided against it. I bragged much about anyone beating me who could and there he was, due to special circumstances, true, but still bested me. I should take this as a sign and go on with it, facing what it brought to me. Facing it literally if I was to agree his terms. So a nod again, this time even slighter, but he saw it and knew he won.

A promise first, he said, I know you’d keep your word, you’d kept it with the dragon, so no magic whatsoever until I or you leave this cave – and I have agreed to it easily, once one decides a course of action, one should go fully through with it, embracing its ups and downs equally, as I did. Let me sit first, I asked, and he dragged me to the cave-wall, the blindness should disappear soon, he said in the meanwhile, and secretly I was glad to hear that, for living blind was not something that I would gladly accept. I must undo the spell that keeps the mask in place… I warned him that I was not breaking the promise, and so I did, loosened it, feeling it to become slack, and he lifted it away from my face… I fought down the urge to turn my head, to hide it, I did not see his face but I heard his reaction, the sound of utter repulsion, I knew it would be like this, the shame and the flame warmed me again in the inside, lit up my face, as blood always did, I used to watch it in mirrors or in clear reflections in a lake, I knew it was awful and repulsive and utterly horrible… who did this to you, came the question and I fought to answer normally, or as normally as I could manage, I promised, so I would, even if my head split with the wave of madness, it is a long story, one that would mean shame to me and nothing to you… but you asked and you’ll get an answer, I will give it to you, force it into your head, no matter if you want it or not now, the deal you cut binds you just as well as it does me…

So I started my story, mind to mind, it was easier, I am not used to speak so much, and it would convey the emotions more accurately, he would feel what I felt, and I bitterly smiled inside, so he would not be able to get off it, even if he found it too much. I promised no harm to him but if a story hurt… well, he asked for it, and he would have to take it all. I was born as the only daughter of a noble elf family, destined for much, taught by the best, loved by my father, all those things starting about nine hundred and seventy years ago, in Riulean, the homeland of my people. I grew and learnt and lived without care until one day an orc raiding party, together with some rufaints crossed the border, and hit my family’s estates. It was not very well defended, war and violence was not heard here for quite a long time, and the border guard was lack as well. Many were killed, but some of us were taken by the raiders. I was taken too and sold later as a slave to the famous Twins assassin school… and not for my looks either, no, they despise any races except humans, all else can only be a slave there and the lowliest one too. Actually, I was to be target practice for the assassin-apprentices, someone, on whom they can perfect their skills; and as such my life expectancy was suddenly very short. But I survived… with luck at first and on skills later… I learnt what they learnt and I did better than any of them, becoming known to be the ultimate challenge, they had to face. I was there for years, almost a decade and it became harder and harder to survive against everything they threw at me… so I had to escape eventually. The fact that I am here tells you that I was successful, but it was a long and bloody story…

I had not known then that my problems would start once I got home… once I crossed the elven border, I was apprehended. I did not understand why. I’d hoped a warm welcome from my people and my family… instead I was taken a small pit, where they kept the captured orcs, under stone and iron and guard… and I was told that I was to be an outcast, damned from elvenkind, one who could never again set foot on elven land on pain of death… for I was tainted with the outside world, with humans and with my shame. After going through everything I did not expect this… but the worst was yet to come. After five days, my father came into the cell. My hopes flared, maybe he would put in a word to help my case, maybe… no, whispered the stranger’s voice in my mind, don’t you tell that it was… my father, yes. The others held me down and he disfigured my face. He disowned me and I resembled too much to him… and he put magic on me too, so that the scars would never disappear, and I was taken out from the cell, across the border, and blind with my eyes swollen shut, and bloody as I was, they threw me into the woods… for days I could only see inside, him with the knife, the cruel face above mine, ruthless and merciless, and I could not form the word æta for years, could not form any words for a while, without that inner pain engulfing me… for years after and I could still only dream of that night… madness was born in that cell, grew in the woods alone, blind and starving, fuelled later by an uncaring world, until I decided to be as much against it as it was against me, putting steel against its steel and flame against its flame…

I felt a finger touching my face… there are not just scars, I thought as the finger traced them, and they are not glorious signs of fights fought and won, but they are horrible scars, pieces of flesh missing from the nose, the brows, lips nonexistent now, the whole face is utterly disfigured, not glorious at all, I saw it many times and it never really heals, never grows back, I sought out magicians famous for their healing skills, and priest blessed by gods to heal even deathly wounds… but old elven magic proved to be stronger than any of the younger races’ ones and I have remained like this and will remain so until death makes all flesh rot away… I learned to live in a mask, learned to live my life as if I was wholly encased in a disguise - but I did go back once secretly and stole that knife from Him. It is this one with me, the only thing that accompanied me through the centuries… and now human, you know my story, the only one except myself, as the elves think me dead, for I really should have died then, and now I want to know your name. Lauriel, came the answer unhesitantly, and the question, will you try to kill me for knowing this? But I had no answer for him, and he accepted it. Smile now… I sensed somehow the command, but it was not coming from his mind, the words came from nowhere, they came from stars and moonlight… you can now…

My vision started to come back by then and I could see at least light and shadows moving, and as I tried to listen for his presence, I heard nothing, the shadows were not moving any more, and I was sure that he left somewhere, quietly and unassumingly. It was all right with me, I felt tired and drained with all that happened that day, I needed rest, well, after I have undid all the bonds that is, which I did, I must wait until my sight is once more fully functional, and slept for awhile. I woke up to no more unpleasant surprises, for which I was very glad. I could even smile, much to my surprise, an astonishingly honest and warm smile, without the mask on, which I postponed a little to put back into place… I started out of the cave, which was now open to the mountainside, so I did not have to sing me through living stone again, and went down, I had nothing with me, no possessions, nothing that I carried before, nothing that I collected in the cave, just the knife that he left me and some experiences.... The madness maze seemed to disappear too, and as I suddenly looked up, it was moonshine streaming down on me, it was full moon on a starry night, which I rarely noticed these days, and my steps suddenly had something in them that I had only felt such a long time ago that it was more than memory, it was legend… hope.

[Ishmael was waiting for me at the foot of the mountain, by the way]

Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 19.

A szó elszáll, az írás meg nehéz...

2008-11-18T19:58:00.004+01:00

Mennyire sokkal nehezebb és többet vesz ki az emberből leírni valamit... én magamnak képzelem el ezeket a történeteket évtizedek óta, amióta csak vissza tudok emlékezni, de soha olyan hatással nem volt még rám egy sem, mint most, amikor életemben először leírtam egyet, illetve még írom is. Alkotás ez, addig oké, de alkotás akkor is, ha csak elalvás előtt végigálmodok egy történetet, és az, ha van is neki egy alternatív valóság élménye, mégsem olyan hihetetlenül erősen hat rám, mint ez most...

Smile! 3.

2008-11-18T19:05:00.003+01:00

[part 3 – a winning smile]

I went on climbing the mountain, healing myself and repairing my clothes as I went, still thinking of that bard. There was something about him that I did not get. Something undefinable, a hunch it was but insubstantial, trying to escape me, just as I was fishing for it in my mind, never an easy task, but even more difficult now that I was so much in an inner uproar… I gave up finally, if it does not want to be found then I had more pressing matters outside my mind. Namely that my sense told me that I should continue proceeding into the mountain. Into solid rock. Well, somebody should have placed a cave or an opening here, it would be so much more easy… but then somebody did place the obstacles on the way this far, meaning that I should not expect it to be a triumphal procession. So, lacking any dwarves to mine an opening for me into the rock, and finding no secret controls for any portals to open, I had to chose the harder way, the more dangerous way. I bowed my head and started to sing. Fortunately nobody was nearby to die of shock, and the Others cared not for my voice, they were only interested about the magic contained within. I felt my remaining ties with reality snap and cast them aside… I started forward, still singing, still keeping the illusion of my body instead of the reality of it moving through the rock… I felt the rock, felt its hardness, its coldness, its slow, ponderous life, and rock became my body, it seeped into me, until it became difficult to sing, for rock and gravel have no voice that could intone the magic, it is the danger of this method, for one has to keep true self away and it lets the surroundings take over, and if it has to go on long, one simply becomes what is around one, I could freeze here, as part of the mountain, nobody would ever find my body for I would have no body just an interestingly bodylike piece of stone, so when I felt the rock becoming my mouth, I called on the flame of madness once more, my sense of being, my burning self opposing the cold death of the mountain, and it helped, it propelled me forward, strengthened my voice, steeled my will, and I fell forward on still more stone but it was now inside a cave. I got through once more… I smiled, and for once it was a real smile, a glad-to-be-living smile, a smile still warmed by my burning mind, but quieting it as well.

I waited a bit till my night vision took over again, and my body shuddering, straining, shook off the last bits of the magic, and I got my bearings. Underground cave, leading ever deeper into the mountain. Elves do not like places like this, our natural habitat is under the twinkling stars, in the green woods, fresh air and moonshine. But I am not mad without a reason… a dark, small rock cave it was where madness flamed first… I do not have to like it, I do not have to enjoy it, I do not even have to go into it… but I have chosen to go this far and I am not the kind that turns back for a small thing like an underground cave. After all, I did expect a dragon – if there was one at all – to sleep in a cave, encircled by layers of protection, not just lying on the mountainside, for anyone to find it… and so I walked into the cavern, into the reddish vision of rocks and - expectably – traps. They were old, very old, some could say they were ancient. Like me, an ancient and bastard shot from the tree of life… the traps brought back memories, recollections of a summer glade where our teacher, a deceptively frail-looking and kind old elf, taught us the dangers of traps – the kinds that were in fashion then. I haven’t seen such ones ever since. Half of them were not even functional, the rest I could disarm easily, with no more than scratches. Well, when I say scratches, I do not mean the one that went through the bone… have I became careless with all that familiarity? It shouldn’t have done this… anger rose in me, and with it madness. I fought them down, I fought with the memories to go away, and I fought with the traps… it was a long way and by the end I throughly forgot the sun-lit forest of my youth – there was nothing nice and pleasant in the springs and knives going for my life here and the sand-pits and the long-dead scorpions or in any of the other instruments intended to keep away or if it is not successful, kill any intruders. Just a long and sweaty and bloody tunnel going into nowhere, I felt… no smiles there, you smile now, I thought, you bloody woman, I have none now to give to you or anyone else.

But it did end after all. And yes, there was a dragon in the huge cavern, asleep – or seemingly asleep. And a hoard of course. Dragons incidentally are not magpies, they do not collect simply nice, sparkling, glittering things… they collect magical things, which are incidentally mostly glittering, because of the precious stones that are used to power the item in question. One of them is the goal of our – or rather it is now my mission. The helmet of the thousand diamonds, for a particularly ambitious wizard or warlock to have it on his head and be able to cast spell after spell after spell… it augments the natural capabilities and stores enough energy for them to reenact the battle of Moytura, and have a pipe afterwards. I wouldn’t have it on my head for a second… this kind of wizardry is not for me, not for elves, besides I am mad enough on my own, thank you. For the helmet makes men go mad in a short time – it shows clearly how power can disrupt the human mind’s pathways. But still, if they want it, it is their problem, the world can stand one more madmen, I can stand it too, so … so the only problem is the dragon, for no dragon can be so deeply asleep as to not to awaken immediately when a thing of theirs is taken from the hoard. I wouldn’t kill a dragon asleep and without provocation, for I am still an elf, even if it is only myself who grants me that fact, and if nobody else, then I alone remember and honor an old alliance that was never broken, just… well, maybe expired? I smiled and chuckled at my choice of the word, it seemed so unusual, so out of place here Does an alliance expire in a thousand years? Or in hundreds of thousands? How long does honour last? And when it ends, what is left afterwards? Friend or foe? Memories decide or instincts dominate?

As it happens the dragon was certainly awake by the time I have finished my musings – or rather the sound made by softly shifting scales disrupted them. One should not engage in idle pondering while a dragon moves in close proximity, not if one wants to live for awhile yet. It was awake, I saw the head, as big as a decent house detaching itself from its pillow of gold an pretty things, its huge, green eyes – the size of me, I was their pupil in them - open, the breathing loosing its sleeplike rhythm, and a terrible intellect, contained within spearing me with its full force… It saw me for an elf, took in my unmoving, deathlike stillness, my ostensible lack of dangerous intent, and did not flame me on the spot. I won the first round. I smiled and it saw… saw it through the mask, like no other being can. Dragons have good eyes and they are terribly, dangerously intelligent – for their intentions do not often include caring for lesser beings. I smiled but a slight tremble shook my body – a dragon’s stare is not an easy thing to bear - not even for me. He asked me about my name, asking in the language of the mind, about my true name, the name that few even know and even fewer tell to anybody, for it gives power over them… but I dared to answer. I’d been to the Hall of Portals, I asked the right questions, I went through to the right place, where I could find my name and I came back alive – and with knowledge… but that is another story for the telling. I gave the dragon my name and with it a terrible purpose… and I was rewarded with a sight that not many being alive have seen… a dragon’s body shook by a fearful shudder, hiding its reaction immediately but my eyes are good too and I have seen it. It was it now who smiled, all dragons like daring, even though they put no stock in it – and when a dragon smiles, you smile too, it is a rare sigh, so one can surely enjoy those last few moments of one’s life…

It was a pencil-thin, beautifully rainbow-coloured flame that touched my mask… dragon-flame is about the hottest thing that can be found nearby, unless one goes to the closest sun for something hotter. My mask was white-hot in a split second, and my skin underneath started to burn, my eyes water in self-preservation as I shut them tightly – fast as I was it still took me this much time to activate a talisman that I bought just for this occasion. Not many charms can do this, mostly they are a simple water elemental put into a suitable receptacle, enough to counter a simple, everyday flame or fire, but I went to great lengths to find a sorcerer, daring to work with space itself and its deadly cold and making me a talisman that can protect me from dragonfire. It worked. The dragon did not want to kill me yet – it was just a test, a measure of me, my nerve and reaction, and I have passed this round too. I dared not smile now, for my skin was as dry as parchment and I feared that even with the mask it would crack and fell off from my face… I called out to it, again, defiant, in my mind, and it answered. A bargain it asked unbelievably, what do you want to bargain with? You are nothing and you have nothing that would be of value to me. And don’t even try to give me that crap with elves and honour and debt, because I care for neither of them. Its voice shook me inside, its wrath was so close to the surface now that I could imagine touching it, like it was a solid thing, and its shaking and still-contained but hinting of danger rumble resonated in me, rousing my inner struggle and threatening me to loose sanity just as I needed it most, more than ever…

I desperately needed a few more minutes, but I could see that I was running out of time and its patience – it did not want any of the witty conversation, dragons are so often fond of and on which I counted a little more time. So I tried the smile again, but it would have none of it. A ball of the same, beautiful flame roared to the spot, where I was standing just before - it took all my skill and muscle and instinct to jump just in time, for this flame would make short work of my talisman, he tested it, and gauged the level correctly, so if its fire found me even for an instant, I would be puffs of smoke and perhaps a little ash on the floor… so I kept on jumping and scrambling and dodging of the fireballs, and thinking fast in the meanwhile, I still wasn’t sure, but I cannot keep it up any longer, not even me with my abilities can outrun a dragon for long, so I had to take the chance. I called out as loud, as I could, giving it everything that anyone ever taught me about mindspeech, hurling it at the dragon, my last resort and the only one as well… and it worked. We stopped just as suddenly as we started, and our frozen tableau amongst the burning and smoking and the melting rocks was so very funny that I could not help but smile again, would have laughed if I have any energy and air left enough for that - I knew that I have won the third and final round, and the victory flamed in me, its exultant fire consuming me more surely than the dragon’s… how did you know it asked, the question weighing a ton on my exuberant mind, wanting to crush me, but knowing that it could not, for I had its name just as It had mine, I guessed correctly, took the risk and won. No matter how I came to its name, but it had to agree to the bargain now. I was willing to throw my life into it as well and it confused it for a little, but it would not want it to; just its name, and begone, it was more than angry, it was furious, but I knew it would keep the bargain, it had to, dragons can and often cheat in lesser things but are completely bound by their name, so burnt, wounded, dry, sweaty and covered with the ruins of my clothes, I soon was on my way to the sunlight, or moonlight if it was that time of the day, smiling as I went, knowing that whatever or whoever was waiting for me outside – I wasn’t stupid to think that there were noone - it would be much easier than dealing with an angered dragon, still rumbling behind me, fireballing and in other noisy ways venting its impotent rage. In the last part of the tunnel, safely away from the dragon, still safely away from the surface, I screamed once, howling long and hard with all my remaining voice, venting all the pain and weight off me, giving in finally to madness, which quickly took the chance and engulfed me. Darkness came and took me at last.

[to be continued]

Smile! 2.

2008-11-17T18:04:00.002+01:00

[part 2 – a surprised smile]

We started climbing in the morning. Left the horses in the last camp; I did not worry about Ishmael, for he could well defend himself, but the other horses were wolfmeal. In fact, somehow, I was sure that Ishmael would be there somewhere at the end... he usually was. I rarely had to walk home, not even on the steepest terrain, in the thickest forest, or the rockiest desert. As we walked upwards, a queer feeling settled on me, something that I haven't really felt for a long time, if ever... the feeling of being lost. With my inborn and much practised sense of direction, path and goal it was more than simply queer - it was alarming. Even though going up on a mountain should be fairly easy; after all one would only have to go up all the time, but it only true on mountains shaped like a pyramid and I don't have to tell how commonplace these are. Real mountains have uphill and downhill parts, valleys and ridges and lesser peaks, and usually one cannot even see the middle part, the main peak, until one is almost right on the top of it. But one can get lost in a rocky barrenness of a mountainside. What I felt now was as if someone gently but surely took away my sense of direction, and left meg stupid - the first time in my life feeling that I was leading the others in circles. They trusted me in this, unquestioningly, as would all humans do in an elf. They rarely had the talent but we would always have it and use it and it was one thing that no elf ever made a secret of. So, for now it was only me who knew that we were moving randomly... I mean more randomly than it was usually so. I smiled again, a worried smile this time, but still one none the less. Madness sensed the seeds of my worry, flamed in me again, craved chaos that was its food, fed on my uncertainty, consumed my sanity in steps bigger than usual... I began to enjoy this newfound feeling, this new experience, and walked in the front, smiling, ever so smiling and sure that whatever I would find would be pleasant in some way - well, maybe not in a way people usually imagine pleasantness, but in a way that my mind can say it so...

In a few hours they too started to get suspicious. I noticed the glances, the soft words they whispered to each other - why would humans never consider elvish ears? They are not pointed with no reason... - the innocent-looking checks of our footprints that we left the last time around... I wondered how soon could I expect one of them to openly come out with a question. Probably it would take them a few more hours to get the nerve... how does one ask a mad and dangerous elf if she got lost? I was acutely curious about the answer, so I decided to let the situation unfold. It too made me smile, as I considered their possible words and reactions. In the meanwhile, I noticed one more thing... somebody tried to conceal their footprints, but to do that against an elf eye is not that easy. They did a good job, but not perfect. So it was to be another party... I wondered if they were just as lost as we were. Probably they were - although one can never underestimate what wizards can cook up to help them. I usually got by on my skills and if they were not enough, my madness took over and solved everything - I only had to cope with the results...

The road, such as it was has disappeared altogether and the rock-walls started to grow around us... closing us in in fact, and I still felt lost, still felt no inkling of where the hell we were heading, and even more, I felt my madness spread out and infect our surroundings... the others saw it too, that we were now in a kind of mad maze, a kind of reality where rules nonexistent, where place-time-reason is rather more than less a matter of choice and where it is only our imagination that defines our surroundings... I rarely felt home here on this land, outside my people's realms; but home it was that I felt now, for the first time in hundreds of years... I needed no directional sense now, relying on the here and now was by then out of question, I shaped what I wanted to see and feel, and the others were huddling close to me, fearing me but knowing me their only chance of ever getting out of this place, and I did not smile but laughed out now, for whosoever wanted to perplex me with creations of madness was helplessly outdated, I was mad, quite mad for some time now and I managed to live through it, lived in it in fact, and so I happily played with unreality and imagination, creating the environment that fit me perfectly, fighting with the creations of my own mind, cutting a bloody path through my own head, loosing myself in madness as willingly as a sane one would in love, or hate, or piety, for me it was all three and some undefinable more, and I was hacking and thrusting and spearing and cutting everything in sight, killing in animal abandon, letting all that accumulated steam coming off me in those few glorious moments... or hours as my tired muscles and tendons said later, when I found myself, and to my disgust my companions in a place where reality was solid again, including the high rock walls completely encircling us. No matter, we could climb them later. Or I could. For the moment I wanted only to feel that orgasm-like sensation and its aftermath. Living again instead of the shadow-world of dragging myself through my life doing whatever came to my way... this was why I was needed, the mad one, who cannot go more mad but is sane enough to go through...

I did climb it. It wasn't easy and I even threw down a rope to the others from the top - I debated with myself about that but they survived the full force of my imagination, so they deserved a bit more respect - and chance - than I accorded to them before. If they can climb it then it is good for them, but I did not intend to wait for them until they did it - enough is enough. Their life was now in their hands, and their mission was now in my head - and whoever else wandered around the place. I was never shy with information, when I could throw it into the winds, and that madness-storm of unreality was the perfect place-time to sow some ideas into. Secrets are best to be spread about as widely as they could be. Nobody believes the distributed ideas, they put them aside and crave for the secretly kept ones - so I always kept some secrets in secret, so they could find it and be happy. I even kept some more secrets deeper so the insistent ones and the stubborn ones and the clever ones could find some too and be even more happy. I am happy when everyone is happy. Or so I thought. If somebody still saw through me, then I found my match and the war could begin in earnest. I like war, did I mention that? Not for its nature, because war's madness is a feeble thing compared to what I call chaos - but it gives me plenty to do and even though war cannot create unpredictability enough for me, I can. I like the nicely tied ends unknot and let loose. I like to give people freedom to choose. I like to undo what is done and unmade what is thought stable and solid. I test everything and everyone - and my tests are cruel. I am not a god mind you; I am but a mortal elf. Anyone who can best me is invited to try. I've just happened to win all my little and big wars for a nice round thousand years or so. So, smile! I have every reason to do so, have I not?

So I smiled as I scrambled upwards on the mountainside. Night fell and dawn came and I climbed. I felt again the direction, and only had to follow its whisper - until I heard another kind of whisper, human one. They warned each other of my coming. Unknown voices, but humans too. Anxious. Cautious. The smell of magic was in the air too; they have a wizard. I like wizards, because they do the same with reality than me; they cheat it, twist it, deform it and desecrate it. It is no more than reality deserves... and I do really like wizards coming against me. They are dangerous and unpredictable, just as I am. Misery does not like company, I do not like it either, so I dispatch it as fast as I can. They set a trap, an ambush and they did it well. I cannot go round, for they expect me there - so I have to go straight into the trap with open eyes and take them all as well as I can. Including the wizard. I take the wizard first - I do like to play the game of chance, I just like to have the odds on my side - after all nobody else is there. The magic hits me with full force and I scream for it hurts like hell... I go forth and I still don't know what it is exactly but I can still reach the center, and it is the thing I need, wizard are never strong or able to defend themselves with anything else than magic, and my sword cleaves something soft and I hear his scream as my senses come on once more, and I still hurt but the cause of it disappeared, and I can turn my attention to the others, falling on me with swords and trying me from afar with crossbow-bolts, and I dance now, a tango with death, the black bolts whizzing by me, the swords finding mine in their pattern, twisting their pattern, silver dances in the middle of black shapes, have to tell apart good and bad, but who the hell is good here, I do not know, I am certainly not, I am as bad, as mad, as sad as they came, but still shine like silver, move like silver that I am... what stopped my hand at last, I still don't know. Sanity hurt, reality hurt, my body hurt but it never stopped my hand before - nor do I believe in giving last chances, leaving enemy alive when I could kill them, but still there he was, cut down and panting on the ground but alive, alone apart from me, and just as surprised to find himself in that condition as me.

I felt for my smile, hoping that maybe it would help me to understand, and I was so shocked to find the mask in place, then I was shocked to be shocked by that fact... I must come out of madness, it cannot stay, it always have left me in the end, I must remember and I must not forget, I am what I remember, madness cannot take that away! I still felt hot blood buzzing in my head, the pressure staying high, the thumping not wanting to quieten, and I fought my inner battle, always the same but always different, always wanting to take me away... but I came back, as always. He did not run. Well, he couldn't anyway. It was the bard that I saw, the bard from the other company, whom I heard once in my dream; singing of love or some such topic, which holds little importance to me any more. I stared at him. I rarely had the task of deciding what to do with a not quite dead adversary - but I do know that nothing happens by happenstance, and after all I did not kill him while I had the chance. So he can go on living and be an important somebody decades from now, which fate probably intends him to be - if only he behaves wisely and vanishes from my sight as fast as he can. Well, that won't be very fast, I can see that; so it was me, who left the place. Slowly, for I too had some healing to do. Whatever the wizardry was, it blasted my skin raw, and completely ruined my clothes. Only the mask survived intact, and my face in its embrace. And my smile...

[to be continued]

Smile!

2008-11-16T17:15:00.012+01:00

[part 1 - a mad smile]

Quicksilver is my name now. Quicksilver, the damned, the outcast, the crazy elf, whose silver mask is a sign of danger, whose silver eyes is the last thing that many would see and whose name equals danger and madness and death... No sane company would have me now, except the desperate ones, the ones who could get no other, who are going to such impossible missions that they can hardly find any willing soul to go... I smile at them though they can't see it, and I say yes, but they still shudder and quake when they try to look into my eyes... my sad, burning, silver eyes and if they can catch my glance, they just tremble more... they want me and they fear me, for I can turn on them as easily as I could kill their enemies or the ones we are about to set out to kill. They know it and still want me to be their sword, for my sword is as famous as I am, just not for my craziness but for its deadliness; together we are the best, and they look desperate enough to take the risk. I say yes and they dare not ask me more. I will be there when they set out, I will know where to go, and I will lead them on paths they cannot find. It is my business how I know thing like these. They needn't say anything. I always know. Knowing is my burden that I carry, and knowledge is my cross that I cannot put down. My smile is like poison, my mirth kills. They know. The Other knows. I know.

I ride a black horse, whose name is Ishmael. He was a man I used to know, aeons ago. He was my lover then and I honor his memory with the horse, who is as stubborn and untamed as he was in his short life. I do not carry grief for those whom I have passed on my journey through life. They come and go. I love them and hate them and kill them or save them - but they are just memory now. I remember them but they are no more part of my bleak life than I am. I am a shadow, a silver shadow that passes on the mirror-surface of the water in full moon... I glide through my own life, barely touching, barely knowing, barely holding on to whatever sanity I still possess... sanity that nobody else would honor with that word, for my best sanity is like others' full-blown madness. My horse neighs softly, and warrior, warns the wind... they are coming. Four of them altogether, they could scrounge up two more since last night... all humans by the smell, and the new ones are just a hairsbreadth away from goons, why would they need such I wonder, for fodder or just to make numbers look more impressive? I scowl, but they can't see it any more than the smile, and they cannot guess my mood anyway. It is of no importance, they are of no importance, we can accomplish this mission with or without these two.

And so we start, in a fine mood, not finer than the weather, not one of us trusting any of the others, but we have a common purpose, a common goal, a mission, which is the usual; kill somebody, steal something, divide the spoils and go back in more or less one piece. Well, in broad lines that is. The details are a bit more complicated, I muse, as we ride still on the road, still in well-known land, where I can lead with my eyes closed and ears shut if I need to. I only need to watch out for my companions - hah - they are not yet dangerous, for they need me yet, but it is worth knowing their weaknesses. It is not hard really, they do have many to know. They can watch me till they rot, they will find out nothing about me, for I have a thousand years on them in experience - and I am hidden by my mask inside and out. Of course they want to catch a glimpse of my face - they all want to, though I wonder why. They never learn... oh, of course, there has been a few who could do it. They are all dead, safely before they could divulge what they'd seen. I like to keep my secrets, thank you and I am good at it.

I knew he would try. I knew it, and now I am standing above the still twitching body, a corpse now, with blood dripping from my knife - I did not even have to draw my sword to kill such an amateur... the others understand it clearly, there is still no need for words. They fear me now even more and as I feel the bile rising in my mouth, contempt and anger and madness makes me slowly touch the hilt of my sword and I see the panic rising in their eyes, as I fight within with the urge to kill them all... I win the battle again, the inner battle against madness, though I loose something undefinable again in the war... a piece of my - well, I cannot call it humanity, so it must be elfishness... a piece of the soul, which by now is as shredded and torn like a flag, flying high in strong winds for years... every wind going that way takes its toll, its piece out of it, like every battle takes a piece of my soul to the winds. But I will survive, for my place is still here on this miserable land, my job is still somewhere out there, the one I was born to and had to live, and which is mine, mine alone - and which is not this one, by now it is fairly sure. But still it passes the time. I smile again, a crooked smile, a bitter smile underneath the mask, but still they can see it, feel it, for the panic left their eyes and we can go on again.

Damned, accursed land on which we travel, so no wonder that nobody lives here - I wouldn't want to, and if I am not mad enough to live here, then nobody is. Game is few and hard to find, it takes ages to catch our food every day. The others are even quieter now, the closeness of the mountain gets on their nerves. It gets on mine too. It is a famous place after all, famous for noone coming back from it. Oh, there are legends, sure - some are so old that not only these three but no other humans know of them - legends of dragons. Of course, nobody knows where the dragons went, after their last appearance on this land, the last, glorious battle, when we, elvenkind last saw them - and so every mountain or cave or otherworld can be their hiding place. Especially those that nobody has ever came back from. So this one has as much chance to be a dragon-cave as any. And that is what my companions and the instigator of our mission thought... or hoped - to find a dragon-hoard and in it something they crave. As an elf, naturally I want to see dragons once more... I gloss over the fact that my companions intend to kill the alleged dragon(s) - without me they could never do any such thing. Well... were the dragon lame, blind, deaf, unable to smell and permanently asleep - then maybe they could. I am also fully aware of the fact that our company is likely to be either a shot in the dark or a decoy for another - neither is a nice thought. Just the company, I am fitted for... mad and cursed in a mad and cursed land, and taking part in a mad and cursed mission.

I smile again in the mask, but the only one I succeed to frighten with it is myself. Curse on that old woman, babbling on the street... I am always fascinated with madness, drawn to it, probably because of mine, and so I approached her - cautiously of course. After all, who would know best than me that madness is dangerous... and so I was not surprised when she looked up to me, looked straight into my eyes, into my head, like the mask weren't even there... and said quite normally but forcefully: Smile! and sank back to the babbling heap that she was before that moment. I had had my share of so called divine interferences and revelations, so I did not bother with her any more. I got the message and it lodged itself into my brain, besides all those things that live there... and so I now learn to smile - again. I used to be able to, ages ago, when I was young and carefree and had a life and a future. I am an elf, so naturally I remember it. All of it. Remember, but not like one remembers a memory... rather like a story of someone else's life. There was no Quicksilver then. There was someone else, someone different and... someone, who is by now quite dead and will never live again. The word has made sure of that and I helped along it. And what does it matter if my smile is sometimes not an honest smile under the mask... I do try.

The last night before we start to scale the mountain. Moonless, starless night, as dark as black velvet, and we couldn't make even a fire, for the woods and bushes disappeared sometime back, and the sparse grass burned but for a few seconds... we gave up, ate cold, and set watch. I was the first one, sitting up on the neck of a huge boulder, gazing into the darkness, letting my eyes adapt to the darkness until the reddish vista of my night-vision took over... it is very much like seeing the world immersed into blood. It fitted my mood perfectly. I let the approaching shapes get close to the camp. I was fairly content to watch them being torn apart by the wolves; in fact my mind has already started to present me with vividly lifelike images, visions of my companions mangled, bloodied and eaten by the beasts... while my real eyes saw them still only drawing closer, knowing that I can still wake them and kill the attackers... I smiled, for now quite happily, as I started to loosen my arrows into the bulging shapes. One by one, they fell, and I intentionally let by the last one my arrow go not straight into the heart but slightly aside, letting it release a last groan, and waking the others... it was a mistake I knew immediately, their babbling and accusations annoyed me to no end, until I silenced them with a threat. They knew that I rarely made an idle threat, and they huddled together then, afraid of me but also calm and happy as well, once the sun risen and they saw the huge, mutant wolves.

[to be continued]

Hát persze...

2008-11-16T11:10:00.000+01:00

A fórumon olvastam, és hát... idetettem. tijja fakadt ki GiiTV-re emígyen:

"Létjogosultsága csak annak a látásmódnak van, amelyik kívül-belül olyan, mint a tied?"

Nagyon kibukott rajta, mert nagy, piros betűkkel kérdezte. Mintha nem tudná, hogy a leírt válasz 'nem' lesz, a valódi válasz meg, amit magában gondol az 'hát persze'.

Merthát lássuk be, vannak ilyen emberek, sőt nagyon sok ilyen ember van, mégsőtebb az emberek többsége ilyen... és ha nagyon-nagyon halkan még továbbgondolom, akkor mindenki ilyen, magamat is beleértve... ettől olyan a világ, amilyen. Türelmetlen. Intoleráns. Versengő. Sarkító. Szavakban elvesző. Stb. GiiTV csak egy tipikus példa erre.

Szabadság...

2008-11-16T08:02:00.000+01:00

A szabadság némileg egyszerűbb fogalom, mint a jó és rossz, legalábbis így első látásra annak tartom. Nyilvánvalóan van nekije egy elméleti, abszolút formája, ami hálistennek annyira elméleti, hogy nem is létezik, mert nem tudnánk mit kezdeni vele, és van egy gyakorlati alkalmazása, ami a jó-rosszénál nagyságrendekkel egyértelműbben relatív. Én szabadelvűként - hiszen a francba, a liberális innen származik - ennek a relatív szabadságnak egy meglehetősen nagy mértékét tartom kívánatosnak; ugyanakkor realistaként azt látom, hogy az emberek igencsak nagy, mondhatni aggasztóan nagy százalékának fogalma sincs arról, hogy a szabadság mennyire szorosan kötődik a felelősséghez, azazhogy a kettő jószerivel elválaszthatatlan. Ebből aztán tud rendes kavarodás származni. No de kezdjem az elején.

Az abszolút szabadság az Vanamonde, vagy a hívők kedvéért Isten fogalma, kategóriája. Vanamonde a tiszta és végtelen ész sci-fi elképzelése (cf Arthur C. Clarke: A Város és a Csillagok), azaz az a végtelen hatalom és szabadság, ami nem teremt, csak létezik, és reagál a létezésre. Isten a másik véglet, ő teremt és nem reagál a továbbiakban, bár erről vannak eltérő vélemények, de talán most ne nyissunk róla hitvitát. A lényeg mindkettőnél az abszolút szabadság, végtelen hatalom, a törvények, a természetiek sem vonatkoznak rájuk, örökkévalóak és örökéletűek. Már ha ez élet. Isten esetében ez mondjuk nem annyira biztos.

Nekünk halandóknak ez a végtelen szabadság márcsak azért is elérhetetlen, mert a) halandók vagyunk, b) fizikai testünk korlátoz, és c) legfőképpen az elménk korlátoz. A szabadság nekünk erősen relatív, és ahogy belegondol valaki, nem is olyan nagy. Már a személyes szinten sem, hiszen onnantól, hogy megyszületünk, valaki és valami folyamatosan korlátoz minket a cselekvési szabadságban; a fizikai törvényszerűségektől kezdve a szüleinken keresztül a társadalomig. Vicces kicsit, hogy szinte mindahányan visszasírjuk a 'gyermeki ártatlanságot', de ugyanakkor a saját gyerekeinket folyamatosan korlátok közé szorítva neveljük le a szabadságról, amitőll a gyermek gyermekien ártatlan. Hiszen az ártatlanság a felelősség hiánya, és a felelősségvállalás a nevelés egyik alapja... a gyerek még lehet szabad ÉS felelőtlen, a tettei hatásával nem törődő - ettől gyermek, ettől ártatlan, ezért nézzük el neki. A felnőtt már nem lehet felelőtlen, ártatlanságát elveszíti azzal, hogy választása szerint lehet szabad és vállalhatja az ezzel járó felelősséget.

Már feltéve ha a társadalom hagyja... hiszen az egyén szabadsága mára már jószerivel csak egy alkotmányban deklarált szép szólam még a 'fejlett nyugaton' is... innen nézve szeretjük lenézni az arab, afrikai vagy kínai embereket, hogy nekik nincsenek deklarált szabadságjogaik, vagy mint a kommunista diktatúrákban volt szokás, deklarálva voltak, csak éppen a valóságban nem léteztek. Még a mai, puhuló diktatúrákban sincs messze annyi szabadságjog adva az embereknek, mint amennyit egy átlagos nyugati országban - vagy éppen itt, nálunk - kap az ember. Mondom, szeretjük ezt hinni, és valóban a szavak mind a helyükön vannak, néha morgunk egy-egy új törvénytervezet miatt, hogy az azért smirgliként _megint_ leszed egy picit a mi szabadságunkból, és azt akár a büntetőjog, akár a gazdasági szükségszerűség, akár a nemzetbiztonság címszava alá sorolja be. Morgunk egy kicsit a blogokban, fórumokon, magánbeszélgetésekben, de hagyjuk, hisz mit tehetünk, mi választottuk meg őket (itt most nem csak itthonra tessék gondolni, hanem a választással rendelkező demokráciákra mind), csak egy lépés, csak egy kis szeletke megy mindig, és ráadásul alaposan meg is van indokolva, kommunikálva, megetetve, körítve, felfújva vagy elhallgatva - ahogyan azt kell.

A terroristák elleni harc manapság a legdivatosabb jelszó, erre hivatkozva már több szabadságjog veszett el, mint bármi más ürügy esetén - bármit rá lehet fogni, megvan a megfelelő titkossága, hiszen csak titokban lehet harcolni a terroristák ellen, és ez a titokzatosság könnyedén elfedi a mi szabadságunk megcsorbításának valódi indokait, ködösíti, eltakarja előlünkk azt, hogy ha belegondolunk messze nincs annyi terrorista, annyi fenyegetés, annyi veszély, amitől állítólag meg akarnak minket óvni és amihez el kell venni a szabadságunkat. (lásd még: Privacy vs security)

A gazdaság misztikus útjai, a bankok hitelpénz-teremtése, és az ebből időnként bekövetkező válságok, vagyonfelhalmozások, hatalomátvételek, spekulációk sokkal ködösebben, rejtettebben, nem törvényekkel, hanem egy általunk is elfogadott, használt, de nem értett eszközzel - hiszen nem szabad érteni hozzá, hogy a hozzáértők forgatni tudják ezt az eszközt - farigcsálják a lehetőségeinket, azaz szintén a szabadságunkat. Ehhez én sem értek, az a baj. De mind látjuk, vagy ha nem is látjuk, érezzük, hogy a gazdaság, a pénz mai helyzete az valahogyan _alapjaiban_ nem stimmel, illetve nem stimmel nekünk, egyszerű embereknek, akik nem értünk hozzá - és mennyire nagyon jó ez a rendszer azoknak, akik értenek hozzá, és a tudásukat hatalomként tudják használni... Hiszen miért is nem tanítják az iskolákban a pénz és gazdaság alapjait? Ha egyszer olyan fontos dolog a mai világban? Itt a szükséges titkosságot a hozzánemértés biztosítja. Ez alapján tudnak 'egyesek', 'valakik', 'fogalmamsincskik' gazdasági hatalomra szert tenni, és a gazdaságon keresztül elvenni a szabadságunkat, hogy önállóan dönteni tudjunk, hogy legyen lehetőségünk dönteni, és ne gazdasági kényszerpályákon járjuk (pénzhiány, körbetartozás, olcsóhitel-drágakamat, és a többi, még misztikusabb szó).

Mi is volt a harmadik? Ja igen, a (büntető)jog. Egyáltalán a jog, és az apró-cseprő ügyek. Ma reggel pont azon akadt meg a szemem, hogy büntethető lesz a tortadobálás (nem megyek bele a tojásdobálásba, direkt), ami azért valljuk be, kishazánkban nem nevezhető tömeges jelenségnek... mégis, törvény lesz rá, hogy ha pl. egy celeb pofázmányába tortát nyomok, akkor azért X év börtönt is kaphatok (ráadásul kiadják az adataimat az USA-nak a terrorizmus elleni harc jegyében, mintha egy tortától rögtön átmentem volna iszlám zöldségesbe, aki a WTC-t akarja felrobbantani). És ilyen aprónak tűnő hülyeség ezerszám fordult elő az utóbbi években, a helyesírástól a korhatárkarikákon át az OTÉK-módosítgatásokig vagy jogdíjas internetig; azaz az összes olyan törvényig, szabályig, ami miatt páran így a blogokban ABSZURDISZTÁNT kiáltunk - hiszen a szó maga is erre keletkezett - de rajtunk kívül vajmi kevés embert érdekel, érint vagy érti. Csak egy újabb ostobaság, megjelenik a közlönyben, páran morognak rá, a többséget meg lefoglalja a celebvilág, a megélhetés vagy akár a pénzköltés... de ez is a szabadság egy-egy része mind. Minél aprólékosabban szabályoznak a törvények, annál kevesebb marad belőle.

Ezek mind-mind a szabadságunk egy-egy kisebb-nagyobb forgácsa, amit észrevétlenül pattintgatnak le arról... és ha belegondol valaki - amit igen kevesen tesznek - akkor ebből a büszkén emegetett szabadságból mára már vajmi kevés maradt. Sok kicsi sokra megy alapon fosztanak meg minket a szabadságunk maradékától is. Vannak alkotmányban rögzített szabadságjogaink, van nagy szánk, amikor Kínát, Kubát meg Dél-Koreát lehet szidni - de szabadságunk az nem sok van. Még kimondhatjuk ezt, itt a blogokban például. De már az internet sem szabad, rég elkezdték ezt is lefarigcsálni róla... Kezdve a torrentekkel, hisz arra a legkönnyebb ráfogni a kriminalitást. Folytatva a sajtó szabadságával és jogaival, hiszen arra rá lehet fogni a terrorizmus elleni harcot. A fórumokon mind jól megállapítható, hogy meddig terjed a szabadság - semeddig. Kb. jogod van bégetni, ha nagyon akarsz. Tegnap láttam, hogy a bloghu reklámokat tett fel az egyes magánblogokra. Mondjuk a reklám az még nem a szabadság elvétele, de hogy az első lépés a szabályozás felé, az tuti.

Egy idézet és a forrása:
"Rabosítjuk az oknyomozó újságírót? Feljelentjük a kommentelőt, aki a véleményét merte beírni egy fórumba? A rendőrség kinyomozza? A szolgáltató kiadja az adatokat? Az egész családot kihallgatják? Hát hol a faszomban élünk, Kínában?"

Új Rend: Már kommentelni sem szabad, különben...

Egy csésze kávé...

2008-11-14T22:53:00.000+01:00

Nagy kávéivó vagyok, és bár az évek múlásával sajnos érzem, hogy a túlzott koffeinbevitel már kezd kellemetlen tüneteket, alkalmanként fejfájást, álmatlanságot okozni, de azért napi két csésze erős presszókávét még rendszerint megiszok. Igaz, az egyiket már többnyire tejjel szelidítve. Szeretem az aromás, karakteres, finoman krémes, olaszos presszókávékat; a híg angolos, németes, amerikai verziót nem nekem találták ki, viszont alkalmanként nagyon is jónak tartok egy-egy findzsányi zaccos, méregerős és tűzforró, de illatos török vagy arab kávét. Meg is fordítom az illő sorrendet, és a kávéknál előbb a fajtákról, és csak utóbb fogok az eredetéről, minden másról beszélni.

Nem kerülhető meg viszont a fajta kérdése; én meggyőződéses arabica-hívő vagyok, a másik, tömegesebben előforduló kávét, a robustát én annyira nem kedvelem. Szerintem az igazi presszókávé és az igazi török/arab kávé csak arabicából jó, esetleg minimális robustával keverve; míg a hígabb, más módon készülő kávéknál már nagyobb robusta-tartalom is elmegy. Az arabicán belül nem vagyok válogatós, mivel nem tartom magamat ínyencnek; a kenyait éppoly élvezettel fogyasztom, mint a ghánait vagy a brazilt - csak frissen őröljék és jó presszógéppel készítsék el azt.

A készítés módja szerint három kávé-alaptípus van; a presszó, a forrázott (áztatott) és a főzött. A presszógép túlnyomásos forró vizet sajtol át a kávén, a forrázás forró vízzel leönti az őrölt kávét, és ázni hagyja, majd leszűri; a főzött típusnál pedig az őrleményt egyszer vagy többször felforralják a vízzel együtt, és nem szűrik le. Mindhárom alaptípusnak van még persze rengeteg változata. A főzött, török vagy arab kávéhoz a kávébabot egészen finomra, lisztszerűre őrlik, míg a híg kávé durvább, és a presszókávé szemnagysága valahol e kettő között lehet. Mindhárom fajtához jó, ha lágy vizet használunk - ez nem csak a kávéfőző élettartamát növeli, de a kávé ízén is érződik. A presszókávénál rendkívül fontos a jó kávéfőző-gép, gyakorlatilag az íz, állag felét adja; a török-arab kávét hagyományosan speciális rézedényben készítik; a forrázott kávék között is rengetegféle edény, kávéfőző létezik, amelyek más-más karakterű kávét adnak.

A főzött kávé a legősibb fajta elkészítési mód, ami máig is hagyományosan, viszonylag kevés változás, újítás nélkül történik a legtöbb helyen. A hagyományos török kávéhoz a kávébabot mozsárban (bár manapság már inkább kávédarálóban) törik igen apróra, lisztfinomságúra, majd a speciálisan erre szolgáló, felfelé szűkülő nyakú réz edényben vízzel, és többnyire cukorral összekeverik, majd további keverés nélkül addig melegítik, amíg el nem kezd forrni. Ekkor a habjából egy kiskanálnyit a csészébe leszednek, és a kávét kevergetve hagyják egy kicsit hűlni. A különböző módszerek ezután 1-3 újraforralást írnak elő, amíg a kávé habja eltűnik. Ha csak egyszer forralják fel, akkor nem szednek le róla külön habot, hanem az egész kávét óvatosan, a habot megőrizve öntik a csészébe. A csészében aztán a zacc egy része leülepszik, míg a maradék szuszpenzióként lebeg a vízben, illetve a kávéban. A török kávét tűzforrón, kiskanál nélkül szolgálják fel, innen származik a jellegzetes szürcsölve fogyasztása, ami némileg lehűti. A török kávé a Közel-Keleten, a Balkánon, Afrika egyes részein, tehát főleg az arab-iszlám befolyási övezetben a legelterjedtebb, de Európa más részein is lehet török kávézókat találni már. A török kávét ritkán ízesítik, de néha kardamommagot tesznek bele vagy a főzés elején, vagy egész magot a csészébe, amit aztán leöntenek a forró kávéval; helyenként pedig pisztáciát tesznek a csészébe. Néha a vizet a cukorral felforralják, és ebben a cukorszirupban főzik a kávét - ez a nagyobb hőmérséklet miatt erősebb kávét ad, mint a sima metódus. A török kávét tejjel, tejszínnel nem szokás inni, de rendszerint egy pohár hideg vízzel együtt tálalják; illetve ha cukor nélkül készítik a kávét, akkor szokás előtte édességet (mint pl. a turkish delight - ez a ragacsos zselészerű édesség) felszolgálni.

A kávéivás a török-arab világban egyrészt szertartás, másrészt társasági esemény, de még a jóslás eszköze is; a kávé kiszürcsölése után a csészében maradó zaccot megfordítva a csészaaljra borítják, és hasonlóan a tealevelekből jósláshoz, itt is ebből mondják meg a szerencsét a tudás avatott ismerői. A kávé szertartási, ünnepi pozíciója két, egymástól független eredetre vezethető vissza. Az egyik a kávé elkészítésének ritualizálódó lépései, amelyek Japánban a teaszertartáshoz, míg a török világban a kávészertartáshoz vezettek; és ez a szertartás már jól beilleszkedett az ünnepi alkalmak hagyományai közé. A másik ok egy különös hagyomány - a török világban a leendő menyasszonyt nem nagyon kérdezték meg arról, hogy akarja-e férjéül azt, aki megkérte; hagyományosan viszont egy módon kifejezhette a véleményét, mégpedig azzal, hogy a vendéglátáskor általa elkészített kávét milyen édesre csinálta. Ha nem tett bele cukrot, akkor nemet mondott, míg ha túl édesre készítette a kávét, akkor kedvére való volt a parti. Így a kávé nagyon is erősen beépült a párválasztási, családi, ünnepi alkalmak közé - mint hangulatjelző elem is.

A forrázott kávé mennyiségében és erősségében is különbözik a török és az eszpresszókávétól is; hígabb, nagyobb mennyiségben fogyasztott, sokak által tea helyett, általános meleg italként szolgáló folyadék, aminek már kevés köze van mind az ébrentartó stimulánshoz, mind a szertartásos kávézáshoz. Noha van még koffeintartalma, de az minimális, hiszen a meleg víz nem old ki annyit a kávéőrleményből, mint akár a főzés, akár a nagynyomású presszógép. Ízre sem tud olyan robosztus, karakteres lenni - viszont bármekkora mennyiségben fogyasztható, még viszonylag ízletes, meleg ital. Fajtái szerint van németes, átfolyós rendszerű kávé, aminél a kávézaccot papírfilterbe teszik, és azon a gép által felmelegített víz gravitációsan átfolyik, bele a melegentartó edénybe; vagy franciás vagy angolos fémszűrős rendszerű kávékészítő, ami a fenti képen is látszik, itt a kávét leöntik forró vízzel, majd a szűrőt lenyomva a zaccot az edény aljára préselik, a kávét pedig leöntik róla; és van a divatból már kifelé menő, ún perkolátoros rendszerű kávéfőző, ami talán a kotyogó? Itt nem vagyok biztos a dologban, de nekem annak tűnik, csak a perkolátornál a forró víz folyamatosan melegszik, és megy felfelé, át a kávéőrleményen, míg a kávé ugyanoda csöpög vissza, tehát többször is áthaladhat a kávérétegen. Valószínűleg a kotyogós kávéfőző a perkolátor egyszerűsített utóda; nagymamámnál még van egy bonyolult állványon elhelyezett két üveglombikból és üvegcsövekből álló szerkezet, amiben szerinte régen a kávét főzték - na az lehetett az igazi perkolátor. Nyilván ennek az erőssége a többszöri kiáztatás miatt jobb lehetett, mint a csak átfolyós rendszerű németes kávéfőzőknél. Ezt a típusú, híg kávét számtalan amerikai filmben láthatjuk, amint minden munkahelyen, bárban, étteremben ott áll a melegítőn egy hatalmas üvegedény, ezzel a híg, barnás lével, amiből jószerivel vízként isznak a szereplők... én sosem tudtam vele megbarátkozni.

És a kávék királya nálam... az eszpresszókávé. A presszókávét úgy készítik, hogy a finomra őrölt kávén megfelelő alkalmatosságban nagy nyomással forró vizet sajtolnak át. Legalábbis manapság - eleinte nagynyomású gőzzel főzték a presszókávét, és csak a XX. században terjedtek el azok az olasz presszógépek, amelyek a forró (80-90 C°) vizet 8-15 atmoszféra nyomással képesek a kávéőrleménye átnyomni. A presszókávé jellegzetessége a sűrűbb konzisztencia, mint a forrázott kávénál, mivel a nagynyomású víz több szilárd anyagot képes magával vinni, így a kávé sűrűbb lesz, és a tetején erőteljes, dús hab képződik. Az eszpresszó kávé összetétele gyakorlatilag a lefőzés pillanatában elkezd megváltozni; a nagy nyomás és hőmérséklet hatására létrejövő aromák, karamellizálódott cukrok, olajok, komplex vegyületek a levegőn azonnal elkzdenek bomlani. Ezt a folyamatot mindenki ismeri, aki szokott kávézni; amikor egy kávé megmarad, az amint kihűl mintegy 'megtörik' az íze. Az eszpresszó kávé koffeintartalma cca. háromszorosa a forrázott kávénak, és nagyjából megegyezik vagy némileg meghaladja a főzött kávéét - ugyanakkora mennyiségre vetítve (~50 mg koffein egy 3 centes szabvány eszpresszóban). Az eszpresszó kávé Olaszországban a legnépszerűbb, de egész Dél-Európában ismert, és nálunk is a legnépszerűbb kávéfajta. Igaz a nálunk használt kávéfőzők többnyire csak gyengébb minőségű eszpresszót képesek előállítani; a profi presszógépeket csak bárokban találhatjuk meg és még ott sem sok helyen, az otthoni kávéfőzők közül talán a kotyogók és néhány olasz márkájú nagynyomású gép képes a profi presszókávéra viszonylag jól hasonlító kévát előállítani.

Néhány különleges kávéfajta:
ristretto: lassan lehúzott, kevesebb (fele mennyiségű) vízzel készülő, extrém sűrű és erős eszpresszó
americano: 1 rész eszpresszó kávé egy rész forró vízzel higítva
cappucino: 1/3 eszpresszókávé, 1/3 forró tej és 1/3 hideg tejhab - néha tejszínhabbal és kakaóval megszórva
corretto: eszpresszo kávé grappával; ennek országonként megvan a megfelelője az ír kávétól a bonbonmeggyesen át a jamaikaiig (rum+Tia Maria)
fehér kávé: eszpresszó kávé hideg vagy meleg tejjel higítva bármilyen arányban
Jegeskávé: eszpresszó kávé hidegen, változó összetevőkkel dúsítva (pl. fagylalt vagy tejhab)
Latte: eszpresszó kávé forró tejjel, tejhabbal vagy tejszínhabbal - gyakran keveredik a fehér kávéval a fogalom.
Cafe/latte machiato: forró tejhabra öntött eszpresszó kávé, vagy fordítva, kávéra öntött forró tejhab.
Mokka: eszpresszó kávé forró kakaó tetejére tálalva, tejszínhabbal, csokireszelékkel vagy fahéjjal a hab tetején
Ying Yong - eszpresszó kávé tejes teával - Hong Kongban népszerű
Ca phe sua da - vietnami fajta; forrázott, híg kávét kondenzált tejre öntenek, majd a keveréket jéggel szolgálják fel.
Instant kávé - szárított vagy liofilizált kávé, amit forró vízzel felöntve fogyasztanak.

A Jó, a Rossz és a Csúf

2008-11-13T08:24:00.006+01:00

Mostanában sokat morfondírozok jón és rosszon. A csúf az én vagyok, megint fogyni kellene - de ezt csak zárójelben jegyzem meg, nem ide tartozik. Meg nem csak én morfondírozok, de máshol is jönnek az inputok, levlista, más blogok, emilek... egy motívum emelkedik ki eléggé határozottan: hogy ne adjam fel a reményt, hogy igenis vannak jó emberek - akár még én is lehetek az egyszer - hogy adjam fel a dühöt, a negatív érzelmeket, hogy ha ez sikerül, akkor jobb lesz. Jó lesz. De mi a jó? És mi a rossz? Akarok-e jó lenni vagy akarok-e rossz lenni? Amennyiben persze valamelyik vagyok vagy egyáltalán valahol vagyok...

Ahogy én elképzelem - és nem véletlen a kép sem fent - a jó és a rossz egy skála két végpontja, és ezen a skálán minden tettünk, gondolatunk, mondatunk, és mi magunk is elhelyezhetőek vagyunk. Csúszkák járnak az eszemben, ez itt van, ezt oda teszem, ezt amoda, én meg valahol középtájon vagyok, de mind mozog, mind egymással is összefügg, és nincs viszonyrendszer sem, amiben fixen el lehetene helyezni az egészet. Amit ma jónak tartok, holnap már a skála másik felén lehet. Amire ma X ember azt mondja, hogy jó, ugyanazért másnap, vagy ha a szél fordul, megköveznek. Miközben mondják, hogy csak az számít, amit ÉN gondolok, mégis igazából az számít csak, amit ŐK mondanak. Én érzem az ellentmondást, de nem tudom megfogalmazni. Adnak egy koordinátarendszert, amiben énnekem kell elhelyezni a dolgaimat, nade én a saját koordinátarendszeremben akarom azokat elhelyezni! Nem, ez így nem megy. A jó és rossz nem koordinátarendszer.

Jó az, amit a többség jónak tart (cf erkölcs és társai). Ezzel olyan nagy baj nincs. Kivéve ha nem értek vele egyet, netán változik a többségi vélemény. Vagy ha nem értem, miért jó valami és miért rossz. Nem is kell értenem, hallom a képzeletbeli választ - nem kell érteni, elég elfogadni és máris része vagy a közösségnek, hisz elfogadtad az értékítéletek alapjait. Nem tudom elfogadni, ha nem értem, szól az én válaszom, igazából nem is akarom. A vakhitet nem nekem találták ki, akár a vallás akarja legyömöszölni a torkomon, akár a társadalom. A jó és rossz nem közmegegyezés.

Jó az, ami nekem jó. Veszélyes kör, bár egyszerűnek tűnik. Teszek, mondok, gondolok valamit, és ha jó érzés nekem, akkor jó. A hibája eleve az, hogy önzőnek fognak tartani, aki csak a maga jójával törődik, ha tesz is másokért, azt önző célból teszi. Márpedig az nem jó, ha önzőnek tartják az embert, mert kirekesztődik, a társadalom kiveti. A másik hibája az, hogy igazából én sem vagyok biztos abban, hogy mi a jó nekem. Ez sem állandó, márpedig ha ma megbánok valamit, amit tegnap tettem, akkor az most rossz nekem, de tegnap még jó volt, és a franc se tudja, hogy holnap minek fogom tartani. A jó és a rossz tehát nem egoizmus.

A leginkább használható talán az lehetne, hogy a jó és a rossz nem is létezik, csak alkalmilag élő fogalmak, amelyek egy konkrét helyzeten belül adnak egyfajta viselkedési optimumot, vagy hatékonyságot, helyességet. Tehát nincs általános jó, amihez igazodni vagy ami felé törekedni kellene/lehetne, és nincs általános rossz, amit el kellene kerülni, hanem mindig itt és most kell eldöntenem, hogy ez jó vagy ez rossz. Csak hát ekkor meg sosem szabadna előre meg visszanéznem... mert akkor megingok és elvesztem az ittmostot. Márpedig időben élünk, nincs mese, van számunkra most, van múlt és van jövő. A jó és rossz tehát nem (csak) pillanatnyi létező.

Meg az is lehet, hogy egyszerűen van egy nagyon-nagyon tág nyílás az égben, ami valami jóféleség (menny), és egy nagyon-nagyon tág lyuk a földben, ami valami rosszféleség (pokol), mi meg a kettő között éljük az életünket, és próbálunk óvatosan lavírozva nem beleesni a lyukba, meg csapkodva a nemlétező szárnyainkkal felrepülni az égbeli lyukba, és ahogy csapkodunk, már megütünk másokat, ami már rossz, hiába a jó a célunk, mert nemcsak a pokolba vezető út van jószándékokkal kikövezve, de a menyországba vezető is tartalmaz rosszat...

Miközben csak egyszerűen élni kellene, és nem agyalni rajta, de persze az agy az, ami állítólag legyőzi az ösztöneink rosszat sugalló hangját, de hogy lehet egyszerre használni az agyat, de mégsem használni, és akkor most az agy, az elme az a jó, az ösztönök meg rosszak? vagy az elme számító sugallata a rossz és az ösztönök őszintesége a jó?

Ezt a szerencsétlen szimbólumot is használja boldog-boldogtalan, de érti is valaki, hogy mit jelent? Mire jó, hogyan, kinek?

Csokoládé...

2008-11-11T15:16:00.021+01:00

Elöljáróban: imádom a csokit, főleg a keserű formájában, ill. néhány mogyorós-mandulás tejcsokiként. Számomra a fehér csoki nem csoki, a kakaó meg pláne nem az; de nyilván van, aki szereti őket, másként nem gyártanák. Mivel szeretem a csokit, és érdekelt is, így gondoltam utánanézek egy kicsit, és írok róla pár sort ide.

A kezdetek

No de kezdjem az elején. A csokoládé, és ezt mindenki tudja mára, Dél-Amerikából származik, ahol is a Mayák és Aztékok (meg az Olmékok, Toltékok, stb) már egy évezreddel ezelőtt is ismerték és termesztették a kakaóbabot (Theobroma Cacao), ami a modern csokoládé alapja. Ők ugyan nem ismerték még a mai táblás csokikat, hiszen kizárólag egy meleg ital formájában fogyasztották azt; ráadásul cukrot és tejet sem tettek hozzá, azaz az ő kakaóitaluk, a xocoatl (azaz az istenek itala) elég furcsán hatna a mai ízlelőbimbóknak; a kakaóbabot fermentálták, eltávolították a héját, pörkölték, megőrölték, és vízzel, néha chiliporral, fahéjjal vagy vaníliával egy habos italt készítettek belőle. A módszer sokat nem változott mára, csak az összetevők köre bővült alaposan; a tej és a cukor is arra szolgált, hogy az intenzív keserű ízt felhigítsa, enyhébbé tegye. A kakaóital mellett, ami luxuscikk volt a mayák és aztékok között a kakaóbabot jól használható értékmérőként, azaz pénzként is használták - érdekes ötlet lenne ma, hogy amivel ma fizetek, abból holnapra reggeli ital lenne valahol... :-)

A 'tiszta' csokoládé, akár folyadék, akár szilárd formájában kakaóvajat és kakaó szárazanyagokat tartalmaz, változó arányokban (a kakaónövénynek is vannak fajtái, amelyek természetesen különböznek egymástól ízben, tartalomban és termesztési nehézségükben). A szárazanyagok között igen sok olyan anyag található, ami az emberre ilyen-olyan hatást fejt ki; a teobromin pl. éberséget okoz, ill. elűzi a fáradtságot bizonyos szintig, emellett a szerotoninhoz hasonlóan az agyban jóleső érzést, eufóriát okoz. Úgyszintén mondják a csokiról, hogy - a keserű/sötét fajta - csökkenti a vérnyomást, ill. antioxidánsokat is tartalmaz, így kis mennyiségben igen egészséges, valamint általánosan elfogadott afrodiziákumnak is mondják. Úgyszintén népszerű, mint agyat, gondolkodást stimuláló szer; ezt állítólag kísérletek is igazolták. Újabb kutatások szerint a teobromin még köhögéscsillapítóként is használható. Ugyanakkor a csokoládé teobromin-tartalma mérgező a háziállatok többsége (kutyák, macskák, lovak, rágcsálók, stb) számára, akik ezt nem tudják megemészteni, viszont epilepsziát, magas vérnyomást, szívrohamot okoz náluk - és ez nem hatalmas mennyiség, egy 25 dekás tábla (tiszta) keserűcsokoládé már halálos lehet egy közepes méretű kutyának.
A nyers kakaóbab nagyjábóli összetétele:
Kakaóvaj: 44-46%
Fehérje: 11-14%
Cellulóz: 9%
Keményítő: 7-11%
Csíra: 2%
Természetes színezék: 4%
Víz: 8%
Ásványi anyag: 2,6%
Teobromin: 1,2-1,5%
Cukrok: 1%
Koffein: 0,2%

A csokoládé a XVI. században, a spanyol hódítókkal került Európába, és sokáig ugyanúgy, mint Dél-Amerikában, luxuscikk volt, amit csak a gazdagok engedhettek meg maguknak. Noha először az amerikai kontinensről szállították Európába a kakaóbabot, a termesztése hamarosan elterjedt az afrikai kontinensen is, és már már a világ kakaótermelésének a kétharmadát Afrika trópusi vidékei (Elefántcsontpart, Ghána, Nigéria és Kamerun) állítja elő. Ez eleinte még itt is a sötét ital volt, ami csak lassan nyerte el a mai, tejjel és cukorral enyhített formáját. A XVIII. század elején jöttek rá, hogy a kakaóvaj egy részét kipréselve a sűrű masszából, kakaótömböket, majd táblákat tudnak előállítani - és ezzel a csokoládé elindult a mai hódító útjára, a fogorvosok legnagyobb bánatára. Hiszen az itallal ellentétben ezt már lehetett kényelmesen vinni, tárolni, iparilag előállítani, ezerféleképpen ízesíteni, sőt hamisítani olcsóbb anyagokkal - azaz a csokoládé leszállt a trónról, és átment a szupermarketek polcaira.

a csokoládé fajtái

A csokoládénak alapvetően három formája van manapság, és a három alapkategórián belül kismillió variációja; + még a csokoládé-eredetű élelmiszerek tömkelege.

A három kategóriából az első (számomra az első...) a keserű (dark/plain) csokoládé, ami elvileg csak kakaóvajat és kakaó szárazanyagot tartalmaz, illetve bizonyos mennyiségű cukrot; más országok más szabványokat használnak, de általában a keserűcsokoládé min. 35 % kakaószárazanyagot tartalmaz. Manapság a minőségi keserűcsokoládék 50-99 % között vannak, a személyes preferenciám a 60-70 % közé esik, az ennél kakaósabb csokit én túl töménynek, ehetetlennek érzem. A keserűcsokoládékat sokáig csak ínyencek ették, ill. bevonó, sütőcsokoládéként használták, és csak az utóbbi egy-két évtizedben jöttek divatba, mind a tiszta formájuk, mind az egyre gyakoribb ízesített (ritkábban töltött) fajták. Érdekes, hogy az aztékok chilivel ízesített csokoládéja is visszajött a divatba, párszáz év után... az én személyes kedvencem a mentás keserűcsoki - elég ritka fajta. A csokoládék közül a keserűcsokiknak van leginkább 'elitváltozatuk' manapság, mivel ezek amúgy sem tömegtermékek, drágábbak, így természetes folyamat, hogy kialakuljon az elit elitje is, a kézi, kisipari gyártású, bio minőségű sötét csokik szinte észrevehetetlen piaca. Ezeket ugyanis nem lehet boltokban venni, nagyáruházakban végképp nem, nem reklámozzák, csak ismerősök ismerősein keresztül lehet megtudni, hogy hol, milyen kis boltocskába menj be, és ott tudsz venni pl. ibolyás csokit. Egyszer ettem. Mesefinom. Valószínűleg sose fogok még egyszer. :-)

A tejcsokoládé (és a folyékony megfelelője a kakaó/forró csoki) kakaó szárazanyagot, kakaóvajat, cukrot és tejport vagy sűrített tejet tartalmaz; valamint általában ízesítéseket, töltelékeket. Ez a legnagyobb csoport, és a legváltozatosabb is. Ami az összetételt illeti, az EU-ban (és Mo-n) legjobb tudomásom szerint min. 35 % kakaóbab eredetű anyagot, azaz kakaó szárazanyagot és kakaóvajat kell, hogy tartalmazzon, plusz cukrot és tejet por, ill. sűrített tej formájában, valamint általánosan tartalmaz még vaníliát/kristályvanillint, és szójaleticint, ami állagjavítóként van benne. A leggyakoribb ízesítőanyagok az olajos magvak (mogyoró, mandula), a mazsola, fahéj, a narancs; míg a lehetséges töltelékek száma és variációja nagyjából végtelen. Itt is vannak persze minőségibb, elitebb csokik, és vannak kommerszebbek; pl. a svájci, belga csokoládék méltán híresebbek, mint a megengedőbb szabványú amerikaiak; és itt ne csak a lila tehénre gondoljunk, mert az... hmmm... szóval annál azért vannak jobbak, áldassék pl. Lindt and Sprüngli urak nevei... :-) Ezeket azért manapság már mindenütt meg lehet találni, és én részemről örülök annak, hogy pl. a Tibi csoki is megpróbálja a minőség felé pozicionálni magát, és nem bevonómasszából készíti a táblák többségét.

A fehér csokoládé szerintem nem is csokoládé, hiszen nem tartalmaz kakaó szárazanyagot, és még az egyébként igen drága kakaóvajat is szokták olcsóbb növényi zsiradékokkal helyettesíteni; így a fehércsokinak töbnyire semmi köze nincs a kakaóbabhoz. nem is szoktam enni, max. ha belga kagylókat kapok, és azokban van fehércsoki is a vizuális hatás érdekében. Hasonló a helyzet a külön névvel meg sem különböztetett kakaó eredetű bevonómasszáknál, tömegtermékeknél, mint pl. a karácsonyi mikulások vagy húsvéti nyulak 99 %-a, és a szaloncukrok többsége; itt az összetétel egy minimális kakaó szárazanyag (0-5 %) mellett növényi zsiradékok (a kókuszolajtól a pálmaolajig), cukor/édesítőszer, és sok-sok ízesítő, ízfokozó, állagjavító, meg ki tudja még mi, amit el se mernek árulni... ezeknek a csokoládéhoz már nagyon kevés közük van.

A csokoládé eredetű egyéb élelmiszerekbe bele se megyek; a bonbonok, csokoládédesszertek, főzött és sütött édességek milliói tartoznak ide. Egy érdekesség talán, amirl nemrég olvastam; kakaóvajban sütött húsféléről mondták, hogy isteni finom lesz tőle, merthogy nagyon magas hőfokon sem ég, viszont érdekes aromát ad a húsnak. Kár, hogy nemigazán lehet beszerezni, hogy kipróbálja az ember. :-)

források:
magyarul:
http://tudatosvasarlo.hu/cikkek/505
http://www.edestenyek.hu/sub_csokolade_main.htm
http://www.fogyasztok.hu/cikk/20071206/szaloncukor-korkep/
http://www.vmig.sulinet.hu/archivum/0607/12A/molnarzs/harc.htm
angolul:
http://www.chocolate.org/index.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Chocolate
http://www.mce.k12tn.net/chocolate/index.htm
http://www.fabulousfoods.com/index.php?option=com_resource&controller=article&category_id=224&article=19935
http://www.webmd.com/diet/news/20030827/dark-chocolate-is-healthy-chocolate
http://www.howstuffworks.com/chocolate.htm

[a képek ezúttal mind a netről vannak]

Régiek

2008-11-11T07:29:00.019+01:00

Azon morfondíroztam, hogy kivel mi lett URL. Előszedtem a klubos taglistát, és nézegettem. Aztán a talikon, akik ott voltak valahol. Meg itt, nálam. Nem is olyan rövid a lista.

Albatrosz - ?; Megvan csak nem emlékeztema csillagra a név előtt. Ha nem is gyakran, de írogat ide-oda.
Albi - van itt-ott, rendszeresen ír.
air - van, ír, huszra is még.
Baba Oridzs - a nick nem található
Belohin-Ronyóspali - a Polidilibe írt még a közelmúltban (hááát.. egy éven belül?), de nem tudom követni a nickjeit.
Bogart - ezen a nicken rég nem ír.
Catkiller - viszonylag rendszeresen ír, emilben is válaszolt, ide is írt.
Celtic Moon - van, gyerekes topicba írogat.
cidri - van, a gondolkodósba néha ír.
Cool_Halidge - ezen a nicken a husz-ba már nem nagyon ír. Van másik vajon?
DeadFox - 36 ezer hozzászólással ő is kereshetetlen.
Dearg Morrigan - van, ír, Tasztalon, kávéházban, huszon is.
erga - a sok nickjéből egy se látszik élőnek.
ersekdora - van, a Kultúrában látom legtöbbet.
FehérTigris - ha én arra emlékeznék, kinek a klubos nickje volt...?
freyya - rendszeresen ír, ide is, emilben is válaszol.
God is in the TV - Tudjuk mi. emilre nem válaszol, fórumra bőségesen ír.
Gűzű - Árpi bácsiként reinkarnálódott
Hibiscus - rég nem láttam.
Jedi - néha ír, sokat sír, látom a fórumon. emilt blokkolja.
Kero - megvan b+, most ment el a kedvem a visszamenéstől a fórumra. Ez az alak írhat, én meg le vagyok tiltva? B+!
Kigyo - az autósfórumba ír néha.
krisszta - IRL (!) találkoztunk egy pár hónapja.
kismarta - rég nem van.
Kiran - van, főleg a Pagonyban, feltehetően még kápó is. Ő nem titkolta annó.
Lénike - a 36 ezer feletti hozzászólásával kereshetetlen, így nem tudom. Én nem láttam már egy ideje.
Lány a párból - átlényegült, mint genyanya, van, ír, husz, vigalmi negyed, emilben is válaszolt egyszer.
Mad árka - alkalmilag ír, látom. Emilben nem válaszol.
Moll Flanders - van, kultúrában főleg. Van egy hülye érzésem, hogy ő lenne Gary Moore nick, de ez csak egy érzés.
Nana__ - nincs főleg - de néha váratlanul felbukkan valahol.
nettomazsola - Nettó klubba még ír, az off-ba. emilben is beszélgetünk néha, sőt IRL is.
Nojon - a Mennyire számít-ban még néha előfordul.
Nyomkereső - ezen a nicken rég nincs már. Peak Oil topicban bor sörmesterkedik.
Oona - néha írogat ide-oda egy keveset.
Oriza Rizsnyák - nem ír már.
oximoron - rég nincs ezen a nicken.
Parser - ahonnan még nem tiltották ki ír, látom. ezt is olvassa, azt is látom.
Purusa - Feltehetően még az, ami. Ezen a nicken nem ír, máson se érdekelne.
Qedrák - töritopicban ír.
quicksilver - Törölt nick -> nem adják vissza a modik, hiába kérem, pedig nem követett el semmit.
rice - megvan, létezik, néha ír pár mhelyre.
RedSnake - néha még ír, látom. Emilben nem válaszol. Tán GiiTV után a legnagyobb csalódás a pálfordulása.
Schwestertröster - Tudjuk mi. A nickjeit is sajnos. Ő aztán bosszút állt, sőt állja is folyamatosan.
sligibuff - nem ír már ezen a nicken.
sloarai - nick nem található
Spillo - van, gyerekes, kutyás, házias topicokban
stiglinc - kézimunkás topicban még nemrég is írt.
SumQuiSum - van, itt-ott néha írogat
Sutan - ezen a nicken már rég nem ír, de biztos van neki másik, amit nem tudok.
Szoeke - szintén babás topicokba költözött.
Sz. Balázs - kövesse a nickjeit, akinek nagyon sok ideje van. Gyanítok párat, de... de tökmindegy.
theow - van itt-ott, ír rendszeresen.
Tie - szintén ír, meg blogban is látni néha
tira - ő már egy másik, örök fórumon van.... RIP
Tybald - látom, van, de ez már új nick, és a Tasztalon főleg
úrnő - nettó klubban szoktam látni.
velorex0 - klubból kiszállt, fórumon szórványosan látom néha, -> blogjában
zebrina - rendszeresen ír, emilben is válaszol.
Zs4zet - látom, van néha, túrázós topicokban.
zsoltu - Törölt nick, ezt tudom, velem egyidőben törölték -> Estiskola
ZöPö - kereshetetlen, de láttam nem túl rég; a blogjába ír.

Ennyien jutottak eszembe. Persze biztosan felejtettem is el pár embert... ez van. Ha tudtok valakiről, íde lehet írni.

Kommunikáció

2008-11-10T10:13:00.005+01:00

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kommunikációhoz nem értek. Nekem legalábbis az, bár vannak helyzetek, amikben már megtanultam álcázni ezt. Meg vannak olyan helyzetek is, amiben talán-remélem, hogy javulok valamennyire. De vannak, amikben lehet, hogy soha nem fogom megtanulni.

Pl. hétköznapi, sablonos helyzeteket már elég jól veszek, végülis a szia, hogy vagy nem túl nehéz, és már azt is tudom rég, hogy a hogy vagy-ra válaszolni sem kell őszintén, csak a megfelelő sablonokkal, és ezeken kívül is ismerek és használok elég sok sablonszerű szociális tetvészkedést. Viszonylag tűrhetően, azaz nem túl sok hibával tudok _ismerős_ társaságban megszokott dolgokról beszélni, vagy konkrét témában vitázni. Már nem okoz nagy gondot egy boltban az eladó segítségét kérni, ha nem találom, amit keresek, sőt, néha már telefonon is tudok értelmesen kommunikálni. Főleg akkor, ha eladót, nyereményest vagy közvéleménykutatót kell lerázni. Tehát a legalapabb alap, a legsablonabb sablonok már mennek.

Aztán vannak helyzetek, amikben szerintem tudok javulni; ez a kétszemélyes kommunikáció, persze feltéve, hogy nem vagyok érzelmileg érintve benne; amikor nem néznek mások, amikor nem kell megosztani a figyelmet, amikor viszonylag kevés az elvárások terhe rajtam; azaz pl. még az is lehet, hogy idővel egy fotómodellnek is el tudnám gagyogni, hogy mit szeretnék tőle, hogyan tartsa a kezét, merre nézzen, mit fejezzen ki, stbstb. Ezt nem is ártana, mert az se jó, ha a modell mondja meg, hogy mit csináljak, meg az sem, ha egyikünk se mond semmit, és szar képek születnek. De mondom, a hétvége halovány reményeket ébresztett bennem, hogy ebben esetleg fejlődőképes vagyok.

De akkor még mindig ott van az a szituáció, amikor vagy teljesen lefagyok, vagy megpróbálok improvizálni, és kibaszottul kurvára nem megy, és hülyét csinálok magamból... amikor több ember előtt kell beszélnem, és nincs idő rá felkészülni, és nincs konkrét téma sem, sőt, súlyosbításul mindezt még egy kamera is látja, és felkerül a netre, és bárki láthatja a bénázásomat, a zavaromat, a hülyeségemet. Na, ebben nem is fogok sosem fejlődni, ezt elég határozottan érzem. Nem tudok improvizálni, nem tudok humorizálni, nem tudok frappáns lenni, sőt ahogy mélyül a zavarom, úgy kezd ez fizikai tünetekben is megnyilvánulni - a remegő hang, az izzadó tenyér, a hőhullám, a nyelv teljes összeakadása, az erősödő, nyilaló fejfájás, végül ha nem fogom meg, akkor teljes összeomlás... nem kellemesek. Fel tudok készülni, ha van idő és van téma; a főiskolán tartottam pár előadást, tanárként is helyt kellett állni, de ott volt rá idő és volt miről beszélni. Ez viszont... ez sosem fog menni, max. a zavarom lesz még mélyebb, mint most, és tudok még kevésbé kinyögni bármi értelmeset is. Ez nem gyakorlás és menni fog kategória nálam.

És mindez egyáltalán nem vonatkozik az írásos kommunikációra, csak a szóbelire. Írásban is vannak kategóriák, de mások, és egy se olyan súlyos, mint a szóbeli. Szóban, tegnap kész voltam. Látszik is.

Ajándék

2008-11-10T09:45:00.003+01:00

41 éves lettem tegnap (én úgy öregszem, ahogyan az idő valójában múlik, tehát tényleg annyi vagyok), és noha már jópár éve nem várok el különösebben semmiféle felhajtást a szülinapomon, azért jól esik, ha gratulálnak, megemlítik, meghúzzák a fülemet, megiszunk egy üveg jófajta vörösbort, netán kapok egy cserép virágot, könyvet, apróságot. Csak hétköznapian, merthogy nem kell hozzá felhajtás, de jólesik, ha érzem, hogy figyelnek rám, számontartják. Tegnap este amikor hazaértem a táborból valami ilyesmi fogadott; egy üveg bor, és apu büszkén adta át az ajándékot. Nem csomagolta be, ahhoz ő nem ért, karácsonykor is én szoktam mindenkiét becsomagolni. Amikor elolvastam a könyvek címét, akkor viszont pár másodpercre lefagytam... hirtelen nem tudtam, hogy most nevessek vagy sírjak. Végül a nevetést választottam, hisz jót akart, nem akartam az ő hangulatát is elrontani, remélem elég őszintére sikeredett a mosoly... ugyanis tavaly karácsony előtt együtt mentünk el ajándékokat venni, és a könyvesboltban én választottam ki magamnak, amit szerettem volna megkapni. Ez a három könyv feküdt ott az asztalon tegnap este is. És nem a pénz zavart benne, hogy kidobta mégegyszer az ablakon... hanem, hogy nem emlékezett rá, hogy ezt adta nekem tavaly...

Érdekes.

2008-11-10T07:53:00.004+01:00

Tekintve, hogy a fórumra nem tudok írni, csak olvasni a topicokat, megpróbáltam írni egy-két embernek emilt, hátha érdekli. Mármint nem azoknak, akik eddig is írtak néha, meg én is nekik, hanem másoknak, és nem most, hanem még a múlt héten. Akiknek van nyilvános emilcímük és akikről úgy gondoltam, hogy esetleg... esetleg izé. Ezt nem tudom megfogalmazni, hogy mi. Namármost erre ki így, ki úgy reagált - volt aki sehogyan sem, legalábbis látszólag, de azért véletlenül csak rátaláltam a fórumon arra, ahol kigúnyolja ezen igyekezetemet. Pedig alapvetően régebben egy értelmes nicknek tűnt. Tudom, minek olvasok fórumot. Hát... lassan bevallom magamnak, hogy fogalmam sincs. Nem tudom, megéri-e az a néhány jó vita, az a néhány értelmes ember azt a másik felét, ami nagyon szarul esik; vagy csak egyszerűen undorító, mint amikor páran a modik magánnickjeinek alányalnak.

Ezúton is megígérem magamnak, hogy többet fórumos nicknek emilt nem küldök. Közeledjen hozzájuk az, aki modi, azt érdemlik meg.

Becsukom a boltot. Ameddig, addig.

2008-11-05T22:34:00.002+01:00

Jaj, nemár... a számláló a szülinapomat számolja, a boltot meg azért csukom be, hogy pihenjek egy kicsit, hétvégén nem leszek netközelben, és most még nickemet se tudnak tőlem elvenni, tekintve, hogy már mindet elvették. Úghogy most gyomorgörcs nélkül mehetek fotóstáborba.

Megjöttem, és most úgyszintén gyomorgörcs nélkül kívánhatom a legrosszabbakat a modiknak, akik csakazértse adták vissza a nickemet, úgyhogy azt kívánom nekik, hogy a pokol legmélyebb bugyra nyelje el őket amiért ilyen mocskok és hajthatatlanok.

Ima

2008-11-05T16:19:00.006+01:00

Ha van isten...
Ha figyel rám...
Ha érdekli...
Ha úgy gondolja...
Ha megérdemlem...

akkor vissza akarom kapni a quicksilver nickemet. Mert a modik nem adják vissza, de azt mondják az okosok, aki kér, annak adatik... hát én kérek most. Valakitől vagy valamitől kérem. Mondhatni bármitől vagy bárkitől. Legyen Isten vagy sors vagy karma vagy mindenható energia, nem számít... kérem, hogy segítsen. Most segítsen rajtam. Nem olyan nagy kérés ez. Nem milliomos akarok lenni, nem filmsztár, nem mindentudó, vagy örökéletű - csak az, aki vagyok, aki voltam, és akit elvettek tőlem.
Quicksilver.

Nincs isten.
Nem figyel rám.
Nem érdekli.
Nem gondolja úgy.
Nem érdemlem meg.

Story of my life.

Abszurdisztán a fórumon

2008-11-05T11:38:00.009+01:00

Na ettől aztán tényleg eldobom az agyamat; hogy ekkorát és ilyen nyíltan HAZUDJANAK az indexes modik, hát ilyent még én sem láttam - eddig beérték az aprócska hazugságokkal, a csúsztatásokkal és a nem válaszolok a kényes kérdésekre-vel, de ez most vaskosra sikeredett. Ugyebár Altjeringát letiltották három napja, fel is tettem ide screenshot-ot róla, egyértelmű volt a dolog - amíg ma reggel gondoltam csinálok egy nicket arra az indapass-ra, hogy reklamáljak, és mitadisten a fórumra már Altjeringa lépett be. Azaz visszaengedték. Hogy mi ezzel a gond? Ezzel semmi, csak amikor gondoltam megkérdezem, hogy miért is lett letiltva, akkor a szokásos süketelést vártam válaszul, miszerint 'tudod te jól' vagy netán a nemválaszolást, amit emilben is művelnek bármiféle kérdéssel kapcsolatban. De nem, - és itt következik az évszázad vicce - hanem megpróbálták beadni nekem, hogy nem is voltam letiltva, csak biztos az inda volt hibás (nem, mert oda be tudtam még lépni), hogy biztosan csak félreértettem (kurvára félre lehet érteni, hogy az ember nem tud belépni), az érveimre meg szarnak érdemi választ adni, hogy mégis mi a fene történhetett. Most ott tartanak, hogy biztosan valami misztikus dolog történt, amitől hol elszáll a nick, hol visszajön. Ja, végülis van benne valami, csak ezt a misztikumot az indexen modiknak hívják.

Le is tiltották megint Altjeringát, nem bírták ki a meghazudtolást.

Már majdnem sikerült megingatniuk... már kicsi híja volt, hogy kételkedjek, és mégis elhigyjem, hogy nem tiltottak le... de ez a második letiltás, és az azóta sem válaszolás egyértelművé tette, hogy bizony már az első is letiltás volt, csak valamiért most le akarták tagadni.

A Bradley-hatás mítosza

2008-11-05T07:26:00.003+01:00

Hát, az elég nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy ha létezett is a Bradley-effektus (azaz hogy a választók a közvéleménykutatóknak nem merik elárulni azt, hogy nem a fekete jelöltre akarnak szavazni, mert félnek attól, hogy rasszistának bélyegzik őket, de a választófülkében, névtelenül már mernek ellene szavazni) a múltban, amin szintén vitatkoznak az elemzők, de azért a példák szerint elő-előfordult; de mostanra már vagy eltűnt teljesen vagy valami még misztikusabb hatás annyira ellensúlyozni tudta, hogy Obama még annál is fölényesebben nyert, mint ahogy előre jósolták. Szerintem gyanús, hogy eltűnt ez a hatás - azt nem állítva ezzel, hogy a rasszizmus teljesen eltűnt volna az USA-ban, de az vagy nyílt rasszizmus (azt mondja, és úgy is tesz) vagy passzív (ellene van, de nem érdekli a szavazás). Azt se állítom, hogy aki Obama ellen szavazott az mind rasszista, mert ez abszolút hülyeség lenne; szerintem mára már egyértelművé vált, hogy a bőrszín az egy sokadik szempont az USA-ban, amit figyelembe vesznek, de csak mint egy dolgot a sok közül. És ez így szerintem rendben is van, bár mi el tudnánk jutni idáig a cigánykérdésben... de mi még ettől elég messze vagyunk sajnos.

Bradley effect

Ehh...

2008-11-04T21:59:00.003+01:00

Ehh... próbálkozhatok én napestig, akkor se lesz itt soha beszélgetés. Dobhatok fel bármilyen témát, reklámozhatom a blogot amennyire csak akarom, ez akkor sem arra való. Nem egy beszélgetős műfaj. Ez van. A francba.

Józan ész

2008-11-04T12:23:00.003+01:00

Nem, nem tudom definiálni, hogy mi a józan ész. Használni tudom, és igen, biztos vagyok abban, hogy használni kell is, és ez nem egy gumifogalom, hanem egy valós, létező és jó eszköz arra, hogy amikor valamire nem lehet szabályt alkotni, amikor nincs egyértelmű definíció rá, amikor az embernek valami másra kell hagyatkoznia, mert nincs zsinórmérce sem - akkor az ember igenis támaszkodjon a józan eszére, amit persze gyerekkorától kell edzenie-használnia, és amiben az intelligenciától az érzelmeken keresztül a zsigeri ösztönökig minden benne van - és persze pont ezért szeretik gyűlölni és megvetni azok, akik definíciómániások, és az elme felsőbbrendűségébe vetett hitük alapján elutasítják azt, hogy a tiszta észbe bármi is bele merjen szólni.
A józan ész eközben talán a legkomplexebb tulajdonságunk, ill. eszközünk, és a legfontosabb is - még akkor is, ha a szabályok és definíciók bűvöletében többnyire Occamot emeljük piedesztálra, és fennen hangoztatjuk, hogy csak az a biztos, ami 100 %. Holott nem. A 99 % is biztos, meg a 90 % is, sőt akár a 63,5 % is az lehet. Mert valódi bizonyosság soha nem létezik, sziklaszilárd definíció soha nem fog létrejönni, atombiztos szabályt úgysem tudunk alkotni. Mégis megtesszük, és a szemellenzőnk védelmében vakon állítjuk, hogy de igen, az én 99 %-om jobb, biztosabb, használhatóbb, mint a tiéd, mert én definiáltam, te meg csak a józan eszedre hallgattál, és az én módszerem előrébbvaló.

Ilyen nincs máshol...

2008-11-04T10:55:00.003+01:00

'Ilyen nincs máshol', olvasom egy blogban, ott éppen a bazaltorgonákra értve, de hogy én ezt hányszor hallottam már kismillió dologra, hogy ez egy speciálisan MAGYAR dolog, ilyen nincs máshol, ez különleges, ez speciális, ebben különbek vagyunk, ez ez, ez, ez... ennyire kevés ember ismeri a világot, a Föld nevű bolygó kincseit, csodáit? Ennyire kevesen tudják, hogy de igen, minden, amit itt egyedinek tartunk, az van máshol is, itt, meg ott, meg amott, és lehet, hogy ez a nagyobb/szebb/jobb/különlegesebb, de akkor sem egyedi, és egyáltalán nem is biztos, hogy ez itt nagyobb/szebb/jobb/különlegesebb. Igen, tudom, a legtöbb turistahelyen, ahol jártam volt minimum egy 'leg'. A legrégebbi kocsma, a legmagasabb hegy, a legnehezebb szobor, a mittudomén mik még. Ez egy elég természetes dolog, próbálják felhozni a turizmust, és azt építeni valamire, ami eladható. Na de azt elég kevés helyen állítják, hogy 'ilyen máshol nincs', mert az egy - ha belegondolunk - elég merész állítás. Nem többet és nem kevesebbet állít, mint hogy a világon sehol máshol nincs több ilyen. Ami már első látásra is gyanús, de ha az ember ismeri a világot, olvas, érdeklődik, utánanéz, akkor egyértelmű lesz, hogy ilyen dolgot, ami a világon egyedi - hát azt nem is olyan könnyű mondani. Mondhatni lehetetlen.

Szolgálati közlemény

2008-11-04T09:59:00.004+01:00

Hát, ez van, mostanában akad közölnivaló... na, szóval törölnöm kell az altjeringás indapass-t, mert a modik marha kedvesen letiltották, de az adatlapon fenthagyták az emilcímet publikusan, meg a mensás emilcímemet is - kívánom nekik, hogy fulladjanak bele ők a spamba, amit kapnak. Ugyanezért muszáj lesz lecserélni a mensás emilcímemet is. Az altjeringás indapass-nak különben sincs sok értelme, csak a fórumos nick volt rajta, azt meg letiltották, indapassom meg van másik, amit a bloghun tudok használni - Quicksilver azonosítóval, csakazértis, mert ha elvették is a modik a nicket, én Quicksilver voltam, vagyok és leszek is, ők meg dögöljenek bele a delgombjukba.

Azt hittem, az indapass törlése lesz az egyszerűbb... közben meg a mensás emilcím már megváltozott, ezt a vackot meg egyszerűen képtelen vagyok törölni. A franc se érti, mostanában néha misztikus, amit a gépem művel. Pedig a vírusirtó sem talált semmit, azaz az nem lehet az oka.

Politikai címkék

2008-11-04T08:12:00.004+01:00

Reggel, félfüllel elkaptam egy pillanatra egy nyitva felejtett rádiót, amiben pont azt találták mondani, hogy a magyarok többsége (48 % ha jól emlékszem a számra - hülyén hangzik, hogy ez többség, de ebbe csak utólag gondoltam bele) Obamát támogatná, ill. rá szavazna. Gyorsan el is morfondíroztam ezen, lévén, hogy kishazánk sem a tömeges liberalizmusról, sem a bőrszínbeli toleranciáról nem híres, hogy akkor ez mégis hogy lehet. No persze az biztos, hogy szeretjük máséval verni a csalánt, azaz legyen csak az usának néger elnöke, mondhatni 'megérdemlik'. Megjegyezném, szerintem jobb választás lenne Obama egy csomó okból, amiket nem sorolok fel, mert én azért viszonylag követtem a kampányukat, tehát tájékozottságban mondhatni diszkvalifikáltnak érzem magam az átlag magyar állampolgárokhoz képest, akik közül 43 % tudja, hogy mely párt kormányozza Magyarországot (Szellemi nagyhatalom), és feltehetően az amerikai elnökjelöltetkről sem tud túl sok mindent (mondom, általában). Tehát a kérdés az, hogy miért választana Mo. többsége egy néger jelöltet, mikor itthon a rasszizmus gyakorlatilag csúcsokat döntöget, a vetélytársa meg egy keményvonalas konzervatív.
Gyanítom ugyanis - és ezen morfondíroztam el jó sokat - hogy az átlagmagyarnak fityfenét sem mond az a politikai címke, hogy 'republikánus', mivel ez nálunk nem létező... illetve nagyon nem használt címke. Az átlag magyar szerintem nem tudja besorolni a két elnökjelöltet a megszokott magyar kategóriákba, úgymint bal-jobb, liberális-konzervatív, meg középutas-szélsőséges. Innen nézve, és felületesen nézve ugyanis a két jelölt eléggé hasonló dolgokat mond. Tudom, ez főleg azért van, mert a) egyik sem szélsőséges, és b) az ameriakai politika tök más törésvonalakon mozog, mint a mi problémáink. Azaz ami nekünk pl. lényeges lenne, abban eléggé hasonlóak, ami nekik fontos, és eltérnek benne, az meg nekünk nem létfontosságú kérdés. Mi az, teszi fel a kérdést magában az átlagmagyar (aki persze nem létezik, csak mint statisztika) hogy demokrata? Hááát... izé, szóval az olyasmi, amiért mi itt 'küzdöttünk', ami valami homályos szabadságeszményt jelképez, ami nem a szocializmus, nem az oroszok, hanem a 'fejlett nyugat'. Szinte bztosra veszem, hogy ha megszorítanánk a mi átlagmagyarunkat egy definícióért, ennél sokkal töbet nem nagyon bírna kipréselni magából. Tehát demokratának lenni jó dolog, mert az egy jó dolog.
No de mi a fityfene akkor a republikánus? Ezt a címkét mi nem használjuk, a mi politikai kultúránknak (hah! Le mertem írni) nem szerves része. Ha egy magyar elkezdi végigondolni, hogy mit is jelenthet a szó, akkor csupa negatív konnotációja juthat eszébe, úgymint People's Republik of China, meg a környéken a hasonlóak, akik szeretik republiknak mondani magukat. Hol is jutna eszébe, hogy a szó köztársaságot jelent, vajon hányan tudnák a politikai palettán jól elhelyezni? Azaz a szavak, a politikai címkék összecsapásában nálunk bizony a demokrata a nyerő.
Nyilván persze más is szól a magyar gondolkodásban Obama mellet; fiatalabb, életrevalóbbnak tűnik (nálunk azért a 100 éves párttitkárok eléggé megutáltatták velünk az öreg politikusokat), sokkal többet szerepel a médiákban, és ez lényeges, hogy a bulvármabb médiákban is, az ilyen-olyan ügyeivel; nyilván ezt is akarta McCain ellensúlyozni Palinnal, de ez mondhatni nem annyira jól sikerült, mert ugyan ő is szerepel a bulvárhírekben, de sokkal kevésbé pozitív képpel... és bizony tetszik-nem tetszik, a bulvármédia töb embert ér el, mint a komoly, megfontolt, átgondolt írások... már amennyire ilyenek vannak nálunk... na jó, legyenek, külföld tekintetében talán kevésbé elfogult-elvakult a magyar sajtó, igaz elég keveset is foglalkozik a külfölddel. A programjukat direkt nem hozom fel, az átlag magyar embernek még az itthoni pártok programja se számít sokat - semmit se leginkább - nehogy egy külföldi választásnál...

Kis ismeretterjesztés:
Republikánus Párt
Demokrata Párt
Elnökválasztás a fn-en

Állítsátok meg az elefántot!

2008-11-03T19:50:00.004+01:00

_
Állítsátok meg az elefántot!

Nesztek, reformhelyesírás

Régi fixa ideám, hogy a nyelvtan, ill. helyesebben a helyesírás legyen inkább követő jellegű és ne előíró. Tudom, kell tanítani az iskolában, tudom, kell egy alapműveltség helyesírásban is, tudom, nyelvében él a nemzet - én mindent tudok, csak azt nem értem, hogy miért kell karóba húzni azt, aki kreatívan akarja használni a nyelvet, aki némely szavaknál, kifejezéseknél bőszen megengedné a változatokat, akit nem zavar alapvetően az, hogy idegen szavakat átveszünk, sőt horribile dictu még anglicizmusokat, germanizmusokat is befogadunk, használunk, és hasonló apró 'liberálisságok'. A fenti petícióban szereplő pontok nagyrészével egyetértek - különösen a többszintűséggel -, és azokat támogatnám is - ha lenne még a petíció. Nincs, sajnos, meg ha támogatnám se történne változás semmiben - ez itt Abszurdisztán, tudjuk jól.

Szolgálati közlemény

2008-11-03T08:15:00.006+01:00

Valamikor délután (amikor ráérek a mentésre), törlöm a blogból az összes indexes, modis, fórumos posztot, ha netán valaki szomjasan issza a szavaimat, netán a magáét akarja megőrizni, az addig elmentheti, sőt, ha kéri emilben elküldhetem neki.

Nem azért teszem ezt, mintha a véleményem akárcsak egy jottányit is változott volna a modikról. Most is egy szemét, aljas, rosszindulatú bandának tartom őket - egy-két kivétellel - akik ok nélkül, a saját gyűlöletük, bosszúvágyuk kedvéért kitöröltek és letiltottak az évek során elég sok (tucatnyinál is több) nickemet, lehetetlenné tették a fórumozást számomra, és minden mocsokságukat megkoronázandó, ok nélkül törölték a közel évtizede használt, többtízezer hozzászólásos főnickemet, quicksilver-t is. Nem sorolom fel őket, mindenki tudja kik ezek a fórumos nickükön oly kellemkedő, vicces, jópofa emberek, akik a modinickjükön kíméletlen vadállatokká válnak. Ezt teszi a hatalom velük, és a kontroll teljes hiánya.

Azért teszem ezt, mert igazatok van néhányotoknak, és túl sokat foglalkozok velük, a fórummal. Természetesen ezentúl is hiányozni fog a fórumos beszélgetés, főleg a jobbak, mint utoljára a virtualitásos. Ezek ritkák voltak, de élvezetesek. Aztán hiányozni fog a csevegés is valamennyire, mert néha az is jólesik az embernek, még ha nem is váltja meg a világot vele. Itt sajnos sosem alakult ez ki, a blog az nem a beszélgetés terepe alapvetően. És persze továbbra is hiányozni fog néhány nick-ember, akiket megismertem a fórumon, de akikkel az emiles, blogos kapcsolattartás sosem ment.

A modik pedig legyenek átkozottak.

Megtörtént. Innen folytatom tovább.

Emlékezzünk

2008-11-01T19:18:00.002+01:00

Mindazokra, akik elmentek.

RIP

Dreamtime

2008-11-01T12:22:00.015+01:00

Az ausztrál őslakosok hit-, és mondavilágát a kutatók a Föld legrégebbi folyamatosan létező kultúrájának tartják, ami cca. 40-50 000 évvel ezelőtt alakulhatott ki, és azóta folyamatosan létezik, azaz nem lett halott vallás, mint pl. a görög istenekéi, vagy transzmutálódott, mint a kisázsiai vallások egy része a kereszténységbe. Ugyan ezt mondják a hinduizmusról is, de az max párezer évvel (2-5000) az időszámítás kezdete előtt alakulhatott ki, úgyhogy nálam a dreamtime nyert. Ami azt illeti, itt, Európában azért e legtöbb ember hallott már valamicskét erről, de azt is gyanítom, hogy a legtöbbünk tudása megáll a didgeridoo-nál és a festett testű benszülöttek táncánál.

De mi is az a dreamtime (Altjeringa), azaz szószerinti fordítással az álomidő?
Az ausztrál bennszülöttek hite szerint a ma élő minden életforma - ember, állat, növény - része egy hatalmas és állandó rokonsági hálónak, amit az álomidő, azaz a 'valahavolt' vagy 'időtlen idő' szellemőseiig vezetnek vissza. Az álomidő a benszülöttek szerint maga a világ, a keletkezése, és a történetei; a tudás eredete, amiből a létezés törvényei is származnak, és amely törvényeket ma is be kell tartani, hogy a világ létezzen. Az álomidő világa az a kor volt, amikor az ősök amikor megszülettek a saját végtelenségükből, és amikor ezzel elkezdődött a világban az idő múlása. Ezek a totemősök (szellemősök) alkották meg a világot, ami ma létezik, a rajta lévő élettel együtt, majd visszamentek a:
* földbe
* égbe
* felhőkbe
* minden élőlénybe
* mi álomidőnkbe

Na, ez az utolsó okozott nekem nemkevés fejtörést, mert idáig aztán bármilyen természetvallás is lehetne, max. a terminológia az érdekes. De itt jön egy csavar, az első. Az ausztrál bennszülötteknek két időfogalmuk létezik, két, egymással párhuzamos idősík vagy cselekvési sík. Az egyik a mindennapi tevékenység ideje, a másik a végtelen spiritulis idősík, a dreamtime, azaz az álomidő; ami hiába a világ megalakulását jelenti, még ma is tart, merthogy végtelen. A dreamtime adja a mindennapi élet értékeit, szimbólumait, törvényeit, de a mindennapi élet is visszahat a dreamtime-ra, az egyének, emberek még ma is érintkezésbe léphetnek vagy beléphetnek az álomidőbe. Tehát a dreamtime amellett, hogy a teremtés ideje, egy párhuzamos 'univerzum', mondhatni egy virtualitás is, amibe tánccal, énekkel, ceremóniákkal be lehet lépni. Egyszerre. :-) [a dolognak ez a része nekem határozottan hajaz eddig az Akasha Krónikára - hinduizmus, antropozófia, stb)]

A dreamtime örökkévalóságában léteznek a szellemgyermekek, akik amikor emberként megszületnek, felelőssé válnak azért a földért, amin megszülettek, mert annak a földnek a szellemei - akik annó azt megalkották - (itt is szép az idősíkok keveredése) okozták az ő megszületését, így vigyáznia kell rájuk. Ezek az őslakosok hite szerint mi vagyunk, mindannyian, tehát mind felelősek vagyunk a földért, amin megszülettünk, és a föld szellemeiért, akikkel rokonságban vagyunk (ez a rokonság-dolog sem kevésbé bonyolult, mint bármi más ebben a hitvilágban - nem csak vérségi rokonságot jelezhet, hanem elég sok mást is. Itt is utalok a már belinkelt oldalra a moiety-ről) - ez a része a hitvilágnak engem az asztrológiára emlékeztet.

A földdel amúgy is más a kapcsolatuk mint nekünk; egy mondás szerint 'We don't own the land, the land owns us', azaz nem birtokoljuk a földet, hanem a föld birtokol minket; a föld át van itatva tudatossággal, meg-, és felismeri az embereket, és válaszol az embereknek, és vica-versa, azaz függ is az emberektől. A föld szent és tudattal rendelkezik, és nem a menyország vagy az ég ellenpontja, hanem egyként létezik azzal, ugyanazon a síkon. Ugyanakkor a mai napig is, minden történés és cselekvés nyomot hagy a földön - és ezen nem csak a fizikai nyomokat értik, hanem a tudatos föld emlékszik a történéseke, mindarra, amit mi, emberek teszünk.

A világ megalkotásának, a dreamtime-nak az ősei, a szellemek vagy istenek az a terület, ahol a legnagyobb a változatosság az egyes törzsek, ill. nyelvi törzscsoportok között. Van néhány törzs, ahol a világot egy lény vagy entitás alkotta meg, ezt Altjira, Alcheringa, Mura-mura, vagy Tjukurpa néven említik; de a többség szerint a világot több ilyen szellemős alkotta meg. Ezek a lények különböző formákban éltek, alkottak és csináltak mindenfélét a földön, és itthagyták a nyomaikat a jelekben és a dalokban, amelyek leírják őket - a dalciklusokban (songlines - szó szerint dalvonalak, mivel egészen konkrétan tájékozódásra is használták ezeket, a dalokban megőrizve egy-egy út emlékét, leírását, hogy aztán mások is követni tudják azt (az idősíkok keverdése itt se zavarja őket). Vannak olyan szellemősök, amelyeket csak néhány törzs ismer, de vannak szélesebb körben ismertek is, ilyen pl. a szivárványkígyó, ami az állandó vízlelőhelyekben él, és az élet legfontosabb feltételének, a víznek az őrzője - de amikor feljött a föld alól, ő alkotta meg a hegyeket és völgyeket is. Egyszerre az élet és az emberek jóságos őrzője, és a törvények megszegőinek a büntetője is, de kapcsolódik a vízen és a földön keresztül az emberek rokonságaihoz (kapcsolataihoz) és a termékenységhez is. Ennyi kapcsolódással máshol már főisten is lehetne, de itt nem az; 'csak' egy szellemős, aki a vízlelőhelyekben él a mai napig.

Még egy érdekesség; Maga a dreamtime vagy dreaming, ahogy néha szinonímaként említik, egy történet, egy mondavilág, amit a különböző törzsek és azok tagjai birtokolnak, és ami leírja a világ teremtését, szabályait, rituáléit. A dreaming történeteket szájhagyomány útján adják tovább, de csak mint 'intellektuális tulajdont', azaz senki nem használhatja (énekelheti, festheti meg) az olyan dreaming történeteket, amelyek más törzsek vagy egyének tulajdonát képezik, anlkül, hogy erre a tulajdonos engedélyt ne adna, és változtatás nélkül (ezt se hittem volna, hogy a Creative Commons-nak itt vannak a gyökerei). Ez azért van, mert az egyének (vagy törzsek) saját történetei a rájuk érvényes, saját törvényeket és tudást tartalmazzák, míg a közösek a mindenkire érvényesekt. Ezt mutatja az is, hogy még egy törzsön belül is vannak nemileg elválasztódó történetek, amelyek más-más rituálékat, törvényeket adnak a nők és férfiak számára, és még a modern, mában élő benszülött festő sem festi meg a női történeteket, míg a festőtársa nem nyúl a férfi témákhoz. Szintén ebből származik az, hogy a mai napig sem sok ilyen történet lelhető fel írásos formában... pl. a sacredtext library-nak talán a legszegényebb része az ausztrál mitológia.

Na, ennyit sikerült összeszednem, összeírnom most, nem kevés forrásból, amiket nem is tudok mind felsorolni itt; a wikipédián sokat olvastam, a sacredtext-en is, az aboriginalart.com.au-n, a dreamtime.net.au-n, meg egy pár helyen, ahol jártam, de nem jegyeztem meg a címüket. És még valami; ez a kis írás csak egy nagyon egyszerű összefoglalása az ausztrál mitológiának, és csak remélni merem, hogy nem tévedtem túl sokat pl. a fordításoknál vagy értelmezéseknél. De nyilván, akit érdekel, ennél részletesebben is utána fog nézni a dolgoknak, és a nálam autentikusabb forrásokból rájöhet a hibákra is.

Ausztrália

2008-11-01T09:11:00.006+01:00

A Dreamtime-ról akarok írni egy keveset, de rájöttem, hogy nem lehet anélkül, hogy előbb bele ne mennék egy kicsit Ausztráliába, háttérként. Úgyhogy először Ausztrália jön, hogy hol, hogyan, miként alakulhatott ki az a fantasztikus mondavilág, amit a Dreamtime jelent.

Az ausztrál őslakosok a közhiedelemmel ellentétben nem alkottak, és igazából ma sem alkotnak egy teljesen homogén csoportot, noha innen nézve mégiscsak nagyjából egy kultúra létezik ott. Ausztrália felfedezése előtt, illetve a történészek szerint cca. 60 000 évvel ezelőtttől kezdődően, amikor az első öslakosok megérkeztek valahonnan a földrészre, a földrészen rengeteg kisebb-nagyobb törzs élt, amelyeknek különbözött egymástól a nyelve, a kultúrája és a hiedelmei is. Innen Európából nézve nem tűnik nagynak Ausztrália, hiszen csak egy sziget az óceánban, nehezen tudjuk elképzelni a valós méreteit. Noha a földrészek közül valóban a legkisebb (cca. 7,5 millió km2), mégis, ez a méret alig kisebb Európánál, amit nagyjából 10 millió km2-re szoktak saccolni, és ahol a mi fogalmaink szerinti nyugati civilizáció megszületett, és létrehozott száznyi törzset, nyelvet és kultúrát... így összehasonlítva természetes, hogy Ausztráliában is egymástól távol eső vidékeken olyan törzsek éltek, amelyek ugyanúgy semmit sem tudtak egymásról, mint mondjuk a vikingek a mórokról, illetve körülbelül ennyi kapcsolatuk is lehetett.

Mi a különbség mégis a történelem nagy vonalaiban? Az, hogy Ausztráliában nem voltak hódító törzsek, nem voltak nagy hadjáratok, háborúk, birodalmak és katonai géniuszok (iilletve persze voltak harcok, sőt a kannibalizmust is mondják, hogy elterjedt volt, de arányaiban nem akkorák és annyi, mint Európában) - hanem a szükséges génkeveredést a kis törzsek között egy komplex házassági-rokonsági rendszer pótolta - a férfiak és nők csak meghatározott, szigorú feltételekkel választhattak maguknak párt (Moiety), és ehhez a törzsek rendszeresen nagy összejöveteleket rendeztek, amelyeken persze nem csak a párok alakulhattak ki, de a kultúra, a művészetek és a szokások is sokkal inkább keveredni, homogenizálódni tudtak, mint az európai törzsek folyamatos háborús-elfoglalós-kiirtós génkeverésénél. Szintén ezeknek a következménye volt, hogy az ausztrál őslakosok többsége tucatnyi nyelvet beszélt, hiszen a különböző rendezvényeken, összejöveteleken különböző törzsekkel, csoportokkal kellett megértetnie magát - így a nyelvek terjedése és hasonulásai is máshogyan zajlott le, mint a hódítóbb-harcosabb jellegű Európában, ahol a nyelvek is asszimilálóan viselkedtek... Így amíg Európában egymástól elég élesen elkülönülő kultúrák alakultak ki, addig Ausztráliában egy nagy kultúrkör helyi variációkkal - holott a génkeveredés itt is, ott is megvalósult. Mégis, micsoda különbség...

Manapság a kutatók figyelmeztetnek minket, hogy a 'törzs' fogalma Ausztráliában nem igazán használható, hiszen az előzőekben vázolt komplex házassági-rokonsági rendszer, valamint a nyelvek és a hiedelemvilág miatt nagyon kevés olyan csoport volt és van, amelyre ez a fogalom ráhúzható lenne; maguk az őslakosok is mind inkább több, egymást részben átfedő csoportok tagjainak is tartják magukat, nem pedig elkülönülő törzsekéinek. Nem kell mondani gondolom, hogy ez mennyire hatékony lehet pl. a rasszizmus ellen... de ezek főleg az okai annak, hogy az ausztrál kultúrát és mitológitá egy nagy kultúrkörként és hiedelemvilágként fogjuk fel, hiszen az az évezredek folyamán valóban eggyé vált, eggyé formálódott; a helyi sajátságok megőrzésével. Nem akarok belemenni részletesen az Ausztrália meghódítása utáni eseményekbe, ami az őslakosokat érinti, hiszen arról bővebben lehet anyagot találni máshol is, csak egy számadat; jelenleg a földrészen cca. félmillió őslakos él, míg az ez előtti időszakot különböző források cca. 1-1,5 millió körülire teszik.

És akkor innen jön majd a folytatás, a Dreamtime-mal...

A fény

2008-10-30T12:28:00.004+01:00

Virrad. A sötét égbolt színe lassan hígul, a fekete szürkévé oldódik, sötétkékké, a látóhatáron aranyos-narancsos derengéssé. A csillagok eltűnnek, felhőpászmák kúsznak elő s el, enyhe szellő borzolja karom kis szőrszálait. A fény lassan világosodik, a látóhatár színei erősödnek, a felhőpászmák tükrözik, törik, játszanak vele, színpompájuk lassan giccset idéz fel bennem. Mögöttem méltóságteljes hegyek állnak, sziklataréjuk, s egynémely fák csúcsa már látja a Napot, kiváltságosok ők, hisz mindennap hamarabb köszönthetik. A szellő eláll, a napfelkelte előtti pár másodperc alatt csend, mozdulatlanság költözik a világba; velem együtt a természet is lélegzetvisszafojtva várja, hogy felbukkanjon a Nap. Megjelenik az ív felső széle, és a várva várt arany ragyogás elönti a világomat... percről percre erősödik, fénye mellett melege is megjelenik, a hajnali borzongást jóleső langymeleg váltja fel. Már kiemelkedett a látóhatár mögül, fénye diadalmas, elöntött már mindent, árnyékokat hozott létre, ellentétpárjait, akik hiába szegülnek ellenébe, ha egyszer nélküle nem létezhetnek... arcomat fürdetem a fényben, szemem lecsukva, de így is látom, ha nem tudnám, hogy nem lehet, azt hinném, tovább erősödik... és valóban, már szorosan zárt szemhéjam sem véd meg a fénytől, látom, miként nyitott szemmel láthatnám, nem is merem kinyitni, mi történik? A meleg is fokozódik, már éget szinte a fény, nem lehet ilyen meleg hajnalban, még a legforróbb nyáron sem, még délben sem... árnyék felé húzódok, vakon, hisz nézni nem merek, agyam napkitörésről suttog, már rettegek, és nem találok árnyékot, pedig volt, emlékszem, itt mellettem hatalmas fa állt, arrébb a ház, a folyó partoldala, de nincs meg egyik sem, a hőség már nem is hőség, hanem forróság, a szemem talán már becsukva is kiégett, fáj, sajog, izzik, megfőlök, és ez most nem buta nyári hasonlat, hanem a valóság, nem lehet más, mint napkitörés, akkor viszont meghalok úgyis itt, a szabadban, a fény felét se látom, amit a Nap könyörtelenül, sugárzás formájában ont, mondjuk a ház se védene meg, csak lassabb lenne, kínosabb, hosszabb... már ég a hajam, a ruhám, a bőröm is, fáj, fáj, fáj, éget, izik, fehér, fehér... aztán már nem is fáj, csak a kín emléke érződik még néhány másodpercig, amíg még élek.

Elárult a fény.

Tervek

2008-10-29T10:12:00.003+01:00

Azon morfondírozok, hogy minek külön álomblogot írni, itt is lehetnének. Ennek úgyis 'énblog' a besorolása, még ha ki-kinézegetek is a nagyvilágra, amik máshol történnek. Akkor meg ide is írhatnám őket, azt a pár embert, aki benéz néha, csak nem zavarná. Meg gondolkodtam rajta, hogy a régi kedvenc témámat - vagy ez műfaj inkább - a meséket is újra kellene kezdeni; mintha megint mocorogna bennem egy-kettő. A Nap meséi, vagy már keverem? A Hold meséi voltak a nettón, a csillagok meséltek a klubban - na, ennek mindjárt utánanézek... és nem találom, nem tudok keresni nick híján, a kereső egy darab trágya, ha tudnám, hol keressem, nem kellene kereső, egész fórumos keresésnél meg csak lefagy - és sok a topic, nem érek rá mindet végigolvasni. De úgy emlékszem, ott voltak a csillagok meséi. Úgy rémlik... néha olyan szar a memóriám, kihullanak dolgok, a múltkor napokig nem jutott eszembe Jeremy Irons, hogy ő játszott az Elizabeth I.-ben, pedig az egyik kedvenc férfiszínészem, de ha voltak a Hold és a csillagok meséi, akkor most a Napéi jönnek, és az már komolyabb feladat, nem lehet csak úgy nekiugrani. Az álmok meg... az éjjel szinte végig álmodtam, tucatnyi témában, fel-felriadva, és mostanában amúgy is sok az álom, most ilyen időszakom van. Volna mit írni, de a freeblog nem egy segítőkész darab, meg a tűzróka se lett soha a kedvencem. Na de majd itt.

Természetfotók

2008-10-29T08:52:00.002+01:00

Ez egy ilyen napnak tűnik, van miről írni - a modik mellett is - hát írok.

Mondjuk nem hosszút, csak ha valaki szereti a szép természetfotókat, az nézze meg vagy élőben a Magyar Természettudományi Múzeumban, vagy a neten az Az év legjobb magyar természetfotóit.

Újbeszél

2008-10-29T08:15:00.003+01:00

Olvasom az indexen - haha, pont ott, ez vicces, lásd lejjebb a modis posztokban - hogy megalakulhat a médiarendőrség (Nemzeti Médiahatóság) az új, készülő médiatörvény alapján, és ennek az eddigieknél a jóval szélesebb, hatósági jellegű jogkör mellett a feladatköre is kiszélesül, a tévék és rádiók mellett a nyomtatott és elektronikus médiákra (sic), azaz az internetre is kiterjed majd. A tartalomszabályzás eddig is létezett a TV-nél, rádióknál, az ORTT írogatta elő az ostobaság korhatárkarikáit, és ítélte egy-egy perces 'adásszünetre' a renitens tévéket, ha azok megszegték valamelyik szabályukat. De a készülő médiatörvény - amire a hírek szerint rábólogatnak a pártok, hiszen mindkét nagy kilobbizta a saját párttévéjét a digitális csomagban, és a tervezett médiahatóságot is ők felügyelnék szintén a tervezet szerint - ennél jóval többet tehet meg, a lentebbi idézet szerint is a tervezett jogkör már nem médiahatósági, hanem egészen konkrétan cenzori erősségű, és kiterjed gyakorlatilag minden médiára. Mondjuk azt megnézném, hogy az internetet hogyan akarják tartalomszabályozni, mi számít médiának (a neten hírhedten összevegyül a magán és közvélemény fogalma), amit szabályozhat a testület, mit és hogyan akarhat betartatni, hiszen a neten pl. az országhatároknak elég kevés jelentősége van.

Idézet a cikkből:

"A paragrafus hatásköröket biztosító bekezdései egyébként szinte szóról szóra megegyeznek a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996-os törvény 2005-ös módosításával, amely ilyen hatósági jogköröket ad a Gazdasági Versenyhivatalnak. Csakhogy amíg a GVH a piaci versenyt szabályozza, és például a nehezen kezelhető kartellezést igyekszik nyomozati eszközökkel felderíteni, a felállítandó NMH akár tartalomszabályozási kérdésekben is alkalmazhat ilyen módszereket. Vagyis cenzorként léphet fel"

A cikk

Cigi

2008-10-28T08:35:00.007+01:00

A poszt apropója egy blog az index címlapján, amiben felmerült a hogyan szoktál le a cigiról kérdés, én meg gondoltam leírom, hogy én hogyan szoktam rá és le róla.

Középiskolás koromban, ha jól emlészem másodikosként elvittek minket őszi munkákra, szüretelni egy akkoriban TSZ-nek hívták, szóval annak a szőlőjébe. A fiatalabbaknak mondom, hogy ez nem kényszermunka volt, arra az oroszok vitték az embereket régebben, ez csak egy szokásos őszi szüreti diáksegítség volt, a kommunista szombatok meg az őrségi mocsárlecsapolások kései utódja az iskolákban; egyszóval voltunk almát szedni Szabolcsban, szőlőt szüretelni a Balaton-felvidéken, iskolaidőben, fizetés nélkül, általában egy hétig - ma ehelyett őszi szünet van az iskolákban, ahogy hallom. Ezek amennyire én visszaemlékszem, elég jó bulik voltak diákfejjel, napközben nem vittük túlzásba a munkát, hogy maradjon erőnk esténként kiszökdösni a táborból, és belógni a falusi kocsmába vagy diszkóba, ha ott éppen volt ilyesmi. Többnyire volt az ifjúsági táborok közelében ilyesmi, tán nem véletlenül. Vagy legalább a helyi kocsmában tartottak vadászt meg kevertet is a fiataloknak. :-) Na szóval, ott, a szőlőtőkék között gyújtottam rá életem első cigijére, egy mentolos Szofira. És mivel mentolos volt, nem volt baromi erős, inkább rágógumira hajazott a füstje is, így senki nem lett rosszul, és a jelenlévők közül többen is rászoktunk. Akkor még csak egy-egy szálat szívtunk el, amelyik szünetben ki tudtunk lógni a suliból, az előtte álló beton, azaz beláthatatlan buszmegállóba - itt szokás volt a cigi csikkjét felragasztani a plafonra, mintegy mementóként. Utólag viszagondolva persze elég undorítóan nézhetett ki a hely... a cigi aztán az életem részévé vált, eszembe se jutott leszokni róla, egy idő után legalizálódott, azaz szülői engedélylel a kollégiumban is rágyújthattunk az erkélyen. Ez negyedikben volt, gyakorlatilag az elit lehettünk, a nagyok, akik kimehetnek a tiltott erkélyre cigizni tanulási idő alatt is, meg amúgy is különjogokat élveznek az érettségire készülés címszóval... no mindegy. Az egyetemen is cigiztem, ott ha jól emlékszem, szinte mindenki dohányzott, az volt a különc, aki nem tette. Egy vizsgaidőszakban volt az első leszokásom, fogadásból fél évig nem gyújtottam rá. Majd, amint letelt, azonnal, és utána is. Angliában éltem két évet, au-pair-ként, ott nem cigiztem többnyire, csak valóban alkalmanként, amikor az iskolai társakkal elmentünk szórakozni valahová egy pubba. Akkor még a pubokban is lehetett dohányozni. Hazajőve kezdtem el a leszokási kísérleteimet - egyrészt kezdtem érezni a hatását, úgy cca. 5-6 év után, másrészt szép lassan elkezdett drágulni a cigi, és ezt amennyire tudom, azóta se hagyta abba. Itthon anyu is cigizett, sokat, mellette leszokni nem volt könnyű - nem is sikerült sosem. Próbáltam csökkenteni az adagokat, beosztani magamnak, hogy mennyit szabad, ez sosem jött be, sosem sikerült betartani az adagokat, nemhogy csökkentve őket, de még szinten tartani sem. Azt minden dohányos tudja, hogy a cigaretta-igény az folyamatosan nő, ha csak észrevehetetlenül is, de az ember egyre többet cigizik, aztán amikor hirtelen rádöbben az aktuális adagjára, akkor visszavágja arra, amit még normálisnak vél - ezért szív a dohányosok legtöbbje mindig 'napi egy dobozzal' - majd kezdődik a folyamat megint a lassú emelkedéssel. Állítólag vannak kocadohányosok, akik 'csak bulikban' cigiznek, de valahogy én sosem láttam, hogy máskor ne gyújtottak volna rá - ez is egyfajta önáltatás, tudatalatti védekezés lehet, hogy ne kelljen elítélnie saját magát, hogy egy ilyen káros szokása van. Emlékszem, elég sok közismert praktikát kipróbáltam a leszokásra; volt, hogy folyamatosan vizet ittam meg napi tízszer fogat mostam, hogy a szájban jelentkező nikotinhiányt lemossam-elűzzem az erősebb, mentolos ízzel; aztán próbáltam az akkoriban bejövő nikotinos tapasszal, majd rágógumival is; a tapasz volt a leghatásosabb, akkor sikerült hónapokig nem cigiznem, és a tapaszt is elhagyni - jó is volt, mert már irritálta a bőrömet mindenhol - majd a 'győzelemre' egyszer, egy bulin, alkoholos állapotban rágyújtottam, 'csak egy szál' felkiáltással, és azzal kész volt, megint visszaszoktam. Próbáltam bejelentve mindenkinek a leszokást, hogy hátha az segít, hátha már csak az önértékelésem, a makacsságom, hogy ne égjek le ennyi ember előtt, az segít - nem segített. Próbáltam rákészülve, visszaszámolva, nagy üggyé téve magam előtt, amiben nem bukhatok el... aztán a nagy ügy kezdetét mindig kitoltam; ahogyan a fogyókúrázó is 'holnaptól majd' nem eszik sokat, úgy én is 'holnaptól' szoktam le minden nap. Próbáltam kiszámolva az árát annak, amennyit addig elszívtam, és hogy ha félretenném mi szépet-jót tudnék belőle venni, utazni, stb - elborzadtam ugyan az összegtől, de a leszokásban fityfenét sem ért. Elmentem valami sarlatánhoz is, amit a TV-ben mutattak egy Deltában (vagy az utódjában, elvégre ez nem volt olyan rég), ahol egy lemezre rá kellett tennem a kezemet, és az mittudomén kivonta belőlem a nikotint vagy mi a lótúró - dehát ezek a dolgok max. annak működnek, aki képes hinni bennük, én meg sosem voltam hívő fajta, logikus alapja meg nem volt az egésznek. Sose mentem vissza. Aztán úgy voltam vele - ez egy barátom hatása volt - hogy ha le kell tennem a cigit, akkor le fogom tenni a cigit, machinációk nélkül, vagy magamtól, vagy teszem azt a rák veszi majd ki az ujjaim közül az utolsó szálat... és így is lett. Mármint nem a rák - egy napon, cca. három éve egyszerűen nem gyújtottam rá többet. Nem csináltam semmi különlegeset, nem volt elhatározás, nem volt tapasz sem meg más sem - egyszerűen nem gyújtottam rá többet, anyut megkértem, hogy mellettem ne gyújtson rá, és azóta én sem gyújtottam rá - azt nagyon is jól tudom, hogy akárha csak egyetlen szálat is elszívnék, az visszaszokás lenne. Ez az egy lényeges van a leszokásban - soha többet egy szál sem. Szerencsére megnyitott a városban az uszoda, így a leszokás utáni hízásomat is kezelni tudtam ill. kordában tartani; azért a nassolás az felerősödött ebben az időszakban, úszni meg mindig is szerettem. A legnagyobb kísértés a tavaszi fotóstáborban jött; ha nem is mindenki, de többen cigiztek, és a beszélgetések is többnyire a kijelölt dohányzóhelyek körül folytak... ott legalább kétszer nagyon közel jártam ahhoz, hogy kérek valakitől egy szálat. De megálltam... akkor és azóta is. Mindig ezt mondom magamnak, mert sok-sok próbálkozás után tökéletesen tudom: nincs olyan, hogy 'csak egy szál'. Csak visszaszokás van. Tudom, azt mondják, hogy aki egyszer dohányos volt, az nem szokik le, csak időlegesen abbahagyja; ennek a mélyfilozófiai vonzataiba nem mennék bele, de én részemről szeretnék most már életem végéig időlegesen nem cigizni.

Éljen Darwin

2008-10-26T22:17:00.008+01:00

Szúrós, tüskés, szerethetetlen vagyok, igen. Idővel mindenkit elüldözök, elmarok magam mellől. Ilyenné tett a világ, a kedves emberek, a becsapások, az igazságtalanságok, a csalódások. Ilyenné tett, mert valahogy védekezni kell. Ha már támadni nem tudok. Mert azt nem tudok, az sosem ment, pedig próbálkoztam, de még megtanulni sem tudtam. Nem vagyok sikeres ebben a világban, ahol a legkisebb, legjelentéktelenebb helyektől a legnagyobbakig mindenütt meg kellene küzdeni a helyért, kiütni a másikat, győztesnek lenni, és ahhoz kíméletlennek, gátlástalannak, veszélyesnek és mindenféle életrevaló tulajdonságokkal ellátottnak. The winner takes it all.... hát persze, az ember áltatja magát a civilizációval meg a szociális játszmákkal, reméli, hogy valami kis helyet majd csak talál magának, hogy egy niche csak akad neki is ebben az őrült versenyfutásban - de a békés-csendes kis zugokat meg annak tartják, aki képes és hajlandó kussolni, elismerni a győzteseket, és megalkudni velük. Aki nem tudja kiharcolni magának a helyet, az érje be azzal, amit kap a győztesektől, aki meg még nyalni sem tud nekik, az érje be a saját társaságával, meg ami cafatok az osztozkodás után megmaradnak, azzal. Darwin a maga teljes szépségében. Méghogy altruizmus, hah... naivitás. Mizantróp minden ember. Én biztosan. Na hallod, mostanra már...

Éljen Darwin!
Pusztuljon az emberiség!

[remélem elsőnek a modik mennek]

p.s. Ilyenkor persze jól megsértem-bántom azokat, akik nem ilyenek, na ja, erről szólt a poszt.

quicksilver - törölt nick

2008-10-26T16:57:00.004+01:00