Csicsóka

Hétvégén meglepő felfedezést tettem a piacon a zöldségárusnál. Egy ládában néhány szürkés, gyömbérgyökérre hasonlító gumót láttam meg; és mivel a vidéki piacokon a gyömbér elég ritka látvány, így megálltam közelebbről is megszemlélni. Nem az volt természetesen, de az árus meglátva érdeklődésemet, elárulta, hogy csicsóka az – amiről már sokat hallottam-olvastam, de élőben még sosem láttam. Meg is örültem neki, vettem is, hogy majd jól kipróbálom. A neten kerestem hozzá recepteket, és ma egy tepsiben, tejszínnel, reszelt sajttal megsütött változatát meg is csináltam. Előtte elharapdáltam egy gumót nyersen, merthogy azt is lehet vele csinálni. Az igazság az, hogy lehet, hogy megmaradok a nyersen rágcsálásnál, mivel sütve az édeskés íze nekem kicsit émelyítő volt. Azért a maradékból lesz még holnap krémleves, ahogyan a művelt angol mondaná, I’m game to try. De egy valami biztosan nem teszi a konyhám központi elemévé – mármint a beszerezhetetlenségen kívül – az, hogy a közel egy kiló csicsókát több, mint egy óráig pucoltam, sikáltam, dörzsölgettem, és kizárólag a makacsságom akadályozta meg, hogy kivágjam a francba félúton. Egy rémálom a pucolása, és kétséges, hogy megéri-e az íze. Olvasom, hogy mennyire egészséges, hogy nem hizlal, és hosszú felsorolás az, ami tápanyag, vitamin, ásványi anyag benne van. Úgy látszik egyetemes törvény a természetben, hogy ami egészséges, az nem lehet finom, és viszont. Talán nem véletlen, hogy a szegények krumplijaként emlegetik a régi szakácskönyvek, ami önmagában persze ma viccesen hangzik, de volt idő, amikor egy sültkrumpli a főúri asztal dísze volt. És talán az sem véletlen, hogy kiment a divatból.