A tolvaj

Megint erősebb volt a nagy szám és a naivitásom az óvatosságnál. Pedig a legutóbb is megfogadtam - miután felépültem és megint tudtam járni egyedül és egyéb apróságokat művelni, amik úgy jól esnek néha - hogy többször nem kötök bele barbárokba a kocsmában. No persze a múltkor sem gondoltam, hogy kötözködés lesz belőle, én csak aziránt érdeklődtem tőle, hogy ugyan mivégre hord akkora kardot, hogy kétlépésenként belebotlik, és ritka esetlenül néz ki, ahogy a kétméteres termetével és nagy, szőrös bundában, balettre emlékeztető mozgásokkal próbálja visszanyerni az egyensúlyát. Hát tehetek én arról, hogy zokon vette? Ha őt nem zavarta volna, akkor nem törte volna össze a csontjaim felét, hogy értékes ékszereket kelljen megint lopnom majd, amivel kifizethetem a gyógyító papot, és most nem kellett volna megint itt ülnöm egy ócska, vizezett sör mellett, mikor úgy utálom a sört, azt lesve, hogy a hiú kalmár mikor jön, hova megy, hogy követni tudjam. És persze nem állnék most itt megint egy hozzám képest toronymagas barbár előtt, aki aziránt érdeklődik, hogy mégis hogy gondoltam azt a kérdést a cobolyprém ágyékkötőjének a méretéről. Hát, mintha nem tudná, persze lehet, hogy tényleg nem érti, egyiküket sem az eszéért fogják elrabolni, lehet, hogy egy kétszeresen összetett mondat már kifog az agytekervényein és csak annyit fogott fel belőle, amitől megsértődhetett és megverhet, hiszen a sörön kívül semmi mást nem szeretnek annyira, mint a verekedést. Sajnos azt is hiába közöltem vele, hogy úriember nem verekszik gyengébbekkel, legnagyobb bánatomra sem az úriemberségről, sem a fair playről nem tudta, hogy éppen eszik-e vagy isszák.

Általában azért el tudok iszkolni a hasonló helyzetekből, ha már kicsi vagyok, legalább valami hasznom legyen belőle, ha van terem, nem nagyon tudna egy ilyen barom utolérni, de néha a tömeg olyan hangulatban van, hogy vért akar látni, és nem törődik azzal, hogy kiét, nem számít az ok, csak összetömörülnek, és lehetetlen meglógni. Mint most is; hiába néztem körbe, mindenütt csak söröskorsókkal hadonászó kezek, a hőségtől izzadó testek és vigyorgó arcok néztek vissza... egy félelfnek sosem könnyű az emberek között, de ha még ráadásul kicsi és látszólag védtelen is, akkor könnyen ki tudom hozni belőlük az állatot pusztán a létezésemmel is. Én tolvaj vagyok, abból a jobbak között tartanak számon, de verekedni csak akkor szoktam, ha nagyon muszáj, barbárokkal szemben meg aztán végképp nincs esélyem. Jól megáldottak az istenek a nagy számmal, aki ekkora, mint én, az tanuljon már meg végre hallgatni,vagy legalább ne magánál kétszer nagyobb alakokba kössön bele… az első ütésétől repültem vagy öt méter, és csak azért annyit, mert az ember, akinek nekivágódtam fel se vette az ütközést, gyakorlatilag visszapattantam róla. Hogy eltört-e az állkapcsom, arra nem is figyeltem; ha most nem is, később úgyis el fog – innentől a cél a túlélés, és még az se lesz könnyű. Vártam a következőt, de nem jött… felnéztem, és leesett az állam – ami ezekszerint mégse tört el – a barbár tőlem két lépésnyire állt, bután nézve a mellkasában álló késpengére, amíg el nem dőlt, mint egy kivágott fa. Még jó, hogy nem rám dőlt, eltemetett volna, pedig ezt inkább vele kellett megtenni ekkorra. A dobókés röppályájának másik végpontján egy jelenség állt. Érdekes, a kocsma egyszeriben milyen csendes és nyugodt hely lett… mindenkit csak a söre és a vacsorája érdekelt, az ajtóban álló elfre már csak a legbátrabbak, rám már hála az isteneknek senki nem figyelt.

Nem akarsz inkább velem jönni Illyre, kérdezte az ezüstszínben szikrázó alak, és én továbbra is leesett állal csak bólintani tudtam… egy igazi elf, ráadásul magaself, járt az agyam tovább, soha még nem is láttam a fajtájából senkit sem, nemhogy beszéltem volna eggyel és még a nevem is tudja… hisz még a félelfek is levegőnek néznek, mintha nem is léteznék, sokáig nem is értettem a dolgot, aztán egy félbolond mágus mondta el már sok évvel azután, hogy utoljára próbálkoztam náluk, hogy az elfek között az olyan örökletes betegségeket hordozók, mint én is, a faj szégyenének számítanak, tisztátalannak tartják, kitaszítják őket. Nem tudott sokat az én nyavalyámról, de annyit igen, hogy ne számítsak még a félefek hosszú életére sem. A foltok a bőrömön sosem okoztak gondot, csak látványosak, jelzik azonnal, hogy mi vagyok, mást ami tünet lett volna még nem éreztem. Amióta ezt tudom, nem keresem az elfek társaságát, távol tartom magam az elfnegyedtől, igaz az emberek se fogadtak be soha, de ilyesmire már nem is számítok… amióta anyám meghalt, és ez igencsak régen volt, még gyerek voltam akkor, azóta nem volt senki, aki… nem, nem szeretett volna, ezt nem vártam el soha a világtól… csak legalább elfogadott volna, mint egy rokon vagy egy barát. Magamnak kellett megküzdenem a megélhetésért egy ellenséges világban, ahol a legtöbb amit kaphattam, a közöny volt. Közben az elf felsegített a földről – hozzámért, nem derogált neki megérintenie a bőrömet, ezt el se hiszem, ilyen csak a mesékben van – és a kocsma közönségére ügyet sem vetve tovább, elindult kifelé.

Gyorsan utánaszaladtam, és követtem az ajtón kifelé, de igazából fogalmam se volt, hogy hozzá merjek-e szólni, vagy mit csináljak… nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy mit kell tenni ha jótevőkkel találkozik a magamfajta, ilyen nem szerepelt a praxisomban eddig. Az elfnegyedbe tartottunk, és ahogy közeledtünk a Mithrilkapu felé, úgy kezdtem aggódni. Vajon tudja-e, vagy érdekli-e, hogy én ott nemkívánatos vagyok? Rámnézett, mint aki hallja a gondolataimat, és elmosolyodott. Furcsa volt látni, ahogy a maszk résében megjelenik a mosoly árnyéka, de megnyugodtam tőle; gyanítottam, hogy még az elfek se nagyon mernék feltartóztatni, hogy kidobjanak a negyedből – amíg mellette vagyok, addig jó, utána meg meglátjuk. Mit akarhat vajon tőlem, a kocsmából semmi és senki más nem érdekelte, mintha tudta volna, hogy oda kell jönnie értem. Valószínűleg tudta is, olyannak néz ki, mint aki nem véletlenül tesz dolgokat. Tolvajra lehet esetleg szüksége, de azért realistán nézve vannak nálam jobbak is ebben a műfajban, és ettől még egyetlen elf se fordulna pont hozzám, a kitaszítotthoz. Én is az vagyok, hallottam a választ immáron a fejemben, és megdöbbenve néztem rá… majd elmesélem, ez hosszú történet, és itt vagyunk már, ide jöttünk. A Yavenna fogadó az elfnegyed legjobb ilyen helye, természetesen soha nem jártam még a közelében sem, még mindig nem voltam benne biztos, hogy beengednek-e oda, akárha vele is… de bemehettem, és mintha egy másik világba léptem volna. Az elfnegyed kívülről nem sokban különbözik a város többi, más fajok lakta részeitől, így sosem gondoltam volna, hogy a háztömb belsejében kis erdő, patak bújik meg, a szobák a fák köré vannak építve, sosem voltam még Riuleanban, de azt mondják ott ilyen a táj… ahogy beljebb mentünk gyakorlatilag már nem fáradtam azzal, hogy a leesett államat keresgéljem, hisz lépésenként láttam valami olyan csodát, amit még soha életemben, én, az utcán felnőtt, árva tolvajgyerek…

Nem hazudtam neked, én is kitaszított vagyok, felelt a kimondatlan kérdésemre, mihelyst a szobába értünk, és vacsorát rendelt kettőnknek, csak én kivívtam, hogy féljenek tőlem, tiszteljenek, és hogy senki ne merje a státuszomat még említeni sem. Feltéve persze, hogy nem zavarom őket sokáig, és ez nem is áll szándékomban. Szükségem van rád egy küldetéshez, amiért neked tekintélyes mennyiségű pénz járna, akár új életet is kezdhetsz belőle, ha az a vágyad… a mélytüzű szempár itt olyan erősen nézett az enyémbe, hogy szinte égetett, éreztem benne a szavak súlyát, egy döntés mélységét, amiről még azt se tudtam, micsoda, de fájt látni, de ezt eldöntheted majd később is mondta, erről lenne szó… a dolog kockázatos volt mindkettőnk számára, és még mindig nem értettem, hogy miért választott annyi tolvaj közül pont engem, majd idővel megérted, jött a válasz, és csak ekkor esett le, hogy végig egy szót se szólt egyikünk sem, hanem az elménk beszélgetett, igen, neked is megvan hozzá a tehetséged, tanulnod kellene, és nem csak ezt. Holnap este megyünk, legyél ott, fejezte be kurtán-furcsán a beszélgetést, remegett a hangja, szinte kilökött az ajtón, és ahogy visszanéztem, a csodás, ezüstszín alak, már láthatóan összerándult, mi a baj, kérdeztem volna, de az ajtó becsapódott, holott hozzá sem ért, most menj el, sikoltotta az agyamba egy szörnyű hang, és én mitagadás berezeltem tőle, olyan gyorsan futottam kifelé a negyedből mintha kergettek volna, ami valószínűleg meg is történt volna, ha nem sietek, és még a nyomorúságos szobámban is azon törtem a fejemet, hogy ez most mi volt, és mire számítsak holnap…

De a másnapból semmi nem lett, az éjszaka közepén törték rám az ajtót,első látásra cca. tucatnyi ember, és ugyan a fejem alatt tartott tőrt belevágtam egyikükbe, de egyszerűen túl sokan voltak, esélyem se volt. A szememre kendő került, a fejemre zsák, összekötöztek, és vittek, sokáig, mintha kivinnének a városból, de még éreztem a város bűzét, az egyetlen érzékem, ami elfhez, na jó félelfhez méltóan működött, átok többnyire, de néha hasznosnak bizonyult, most is azonnal megéreztem, amint közelértünk a nekropoliszhoz, és úgy istenigazából elkezdhettem rettegni… ide élők nem nagyon jártak, aki mégis, nem sokáig. Más, normálisabb helyeken a temetők nyugodalmas helyek, ahol a holtak békét lelhetnek, de itt, ebben az átkozott városban zombik, élőholtak, vámpírok és hasonlók lakhelye volt, ahová senki nem temettette el már szeretteit, akiknek jót akart… Hamarosan már föld alatt haladtunk, de a hullaszag érdekes módon megszűnt, és amikor ledobtak a földre, már tudtam, hogy csak keresztülmentünk rajta, és most valahol a falvárosban lehetünk, amiről szintén csak hallottam eddig, de nem is nagyon ismertem olyant, aki járt volna ott. Hja, akinek élőholtak őrzik a kapuját… ez nem az én szintem, felettem van ez az egész, gondoltam, és igazam volt, azt akarták tudni, amit az elf mondott este, de azt nagyon és nyomatékosan, úgyhogy hamarosan eszembe jutott, hogy lehet, hogy a barbár mégiscsak jobb választás lett volna, ezek kifinomultan ütöttek, kegyetlenül, és fájdalmasan, hisz tudtam én, hogy előbb-utóbb beszélni fogod, de mégis, életemben először megmakacsoltam magam, a fenébe is, semmit se tudok róla, miért nem mondom el nekik, amit akarnak, akkor még az is lehet, hogy életben hagynának, persze úgy komolyan ebben azért nem hittem, úgyhogy mindegy is, most már annyira mindegy, gondoltam, ahogy elkezdett halványulni bennem a lélek, ez egy hirtelen vég lett, erre nem számítottam…

Halk, de annál hamisabb éneklésre ébredtem fel, holott inkább valami másvilágszerűt reméltem, hátha az jobb lesz, ennél csak jobb lehet bármi, nem is álltam neki leltározni a sebeket, túl sok volt, túl fájdalmasak, nem akarom én ezt, hagyjon békén már a világ… én is voltam így vele, hallottam a hangját, miközben tovább énekelt, eljutsz egy pontra, amikor minden tényleg mindegy, és ott, és csak ott tudsz dönteni a sorsod felől. De te még nem vagy ott… mit tudsz te rólam, fortyantam fel, sose láttál még, én se téged, mit akarsz tőlem valójában? Esélyt adok neked, jött a válasz, először is arra, hogy lábra tudj állni – valóban, szinte észre se vettem, ahogy a fájdalom múlt, és a sebek összezáródtak, hallottam már az elfek gyógyító mágiájáról, de még sosem volt hozzá szerencsém – aztán, hogy tovább tudj menni.

Gyere, szólt, talán ekkor először hangosan, és én fel tudtam ülni, állni, és szótlanul követtem… tudtam, hová megyünk, az előző este elmondottakat akárha beleégették volna az agyamba, a puccos belsővárosi utcán szinte meztelennek éreztem magam az ócska ruháimban, de a hátsó ajtó nyitva volt, és innentől már csak zárak és csapdák voltak, ezeket ismertem, ez megszokott terep volt, bár a tét akkora, mint még soha, idegesen gondoltam bele, hogy ha ezt bejelentettem volna a céhnek, és meg is csinálom, akkor tuti megkaptam volna a mestertolvaj rangot, de ez már késő, csak sikerüljön… gyorsan dolgoztam, óvatosan, de sietve, időre be kellett érnem, mert addigra ő is ott lesz, elvonni a figyelmet, hát, ez kétségtelenül megy neki, gondoltam, rá figyelnek, ő egy jelenség, el is szégyelltem magam, alig ismerem, csak jót tett még velem, és irigykedek rá? Pedig biztosan nem véletlenül kitaszított és a maszkot se valószínű, hogy csak farsang alkalmából hordja. Megvan! A zár megadta magát, és újabb ajtóval kerültem beljebb, egyre magabiztosabban haladtam befelé, csak kifelé is menjen, már közel járok, és ő is ott van már a szalonban, legalábbis hőn remélem, és lefoglalja a márkit testőrségestül, őröstül, amíg én megküzdök a zárakkal, naná hogy őt tartják veszélyesebbnek, de konkrétan nem gyanakszanak rá, párbajt akar, azzal ellesznek egy darabig, lökj egy nemes orra alá egy becsületbeli ügyet, és nem fog eszébe jutni, hogy mi van éppen a szigorúan őrzött lélekkarddal, amit mondjuk amúgy se tudna használni, de irtóztatóan büszke rá, hogy neki ilyenje van. Hopp, egy őr. Illetve kettő, ezeket nem vonzotta el a kinti látványosság? A picike tűket én találtam ki, én reszelgettem őket otthon, álomméreggel voltak bekenve, és pár méteren belül elég veszélyes voltam velük, bár nem öltek, de ez kevésbé is volt feltűnő, az őrök gyakran alszanak el szolgálatban, én meg mindig összegyűjtöttem a kis dobótűimet utólag.

Az utolsó ajtó, és bent vagyok, csak most vigyázzak, imádkoztam, istenek, ha vagytok, most lessen ide valamelyikőtök, ezt itt már jó lenne megúszni, izzadtam, küzdöttem, a zár bonyolultabb volt mint bármi, amit eddig láttam, érzésre dolgoztam, csak reméltem, hogy menni fog, közben rettegtem, hogy rám ne nyissa valaki az ajtót, hogy sikerüljön, most már elhittem, hogy sikerülhet, igaza volt az elfnek, merni kell magasra nézni, nem járhat az ember, meg a félelf sem lehajtott, lesunyt fejjel, mert akkor mások is annyira értékelnek csak, mint én magamat. Furcsa gondolatok… az elf egy szűk nap alatt több folyamatot indított el bennem, mint addig az évtizedek összesen… ha ez sikerül, még mindig az adósa leszek, nem pénzzel, de … nem is tudom mivel, majd kiderül, de most… és igen, a zár felpattant, a torkomból meg kishíján kitört a diadal hangos kiáltása, de még idejében visszafogtam magamat, bár mint kiderült, nem is kellett volna, ebben a pillanatban jelent meg az elf, a külső szoba másik – csukott – ajtaján keresztül, lebukva a repülő tőrök elől, elegánsan átlépve a botlódrótot, lesöpörve magáról az ajtó törmelékét, és gyere, nincs időnk, követnek, felkapta a szobában lévő egyetlen tárgyat, a hosszúkás fadobozt, és futás, kiáltotta, és futottunk, ugrottunk, néhol kicsit kaszabolta az őröket, olyankor csak lestem, mert még életemben nem láttam senkit így kardot forgatni, nem volt szüksége a segítségemre, csak követtem, és amikor kiértünk az utcára, egy akkora fekete ló jött vágtatva, hogy majdnem elfértem volna a lábai között, de az elf könnyedén ugrott fel a nyergébe, és – pillanatra villant bele az agyamba, hogy most itthagy, prédának, hisz láthatóan tolvaj törte fel a zárakat – de már nyúlt értem, és a ló meg se érezte a súlyomat, szégyen-gyalázat, tudom, de félelfhez is méltatlanul nem tudok lovagolni, mire kiértünk a városból, kész voltam, összetört a ló, szétrázott, feldörzsölt ott, ahol a legjobban fáj.

Egy kiserdőben állt meg nem messze, a tisztáson patak folyt át, a napsütésben, a tavaszi erdőben valódi meseszerű látványt nyújtott az ezüst csillogásával, tényleg nem tudsz lovagolni sem, kérdezte mosolyogva, és én csak vállat vontam, amit tudok, magamtól tanultam meg, soha a városon kívül nem jártam még, lovam se volt soha, minek? A világ nagyobb ám, mint a te városod - és néhol még jobb is tette hozzá halkan, elgondolkodón - akarod látni? Nincs más választásom, feleltem, a városba nem mehetek vissza a mai nap után. Hosszan nézett rám, fürkészően azokkal a fantasztikus, égő szemekkel… te mit akarsz tenni, az a kérdés. Nem az, hogy mit lehet. Velem jöhetsz, egy darabig mindenképpen. Tanulhatsz, tőlem és másoktól akár. Veszélyes lesz, és én is veszélyes vagyok – egy pillanatra felborzongott bennem a tegnapi őrült sikoly emléke – de izgalmas és jót tenne neked. Vagy visszamehetsz a városba, ugyanaz úgyse leszel már soha, mint azelőtt. Bejelentettem a mestervizsgádat egyébként, mondta mellékesen, és én csak bámultam rá, sokáig, teljesen összezavarodva… miért, csak azt mond meg? Hirtelen megkeményedett a hangja, már-már fenyegetően rántott közelebb magához, arra neked kell rájönnöd, ha nem teszed, mindegy is. Dönts. A pénzedet a Yavennai szobámban hagytam, néhány tárggyal együtt, amik jól jöhetnek neked. Neked kell elmenned érte. Elfordult, a tüzet piszkálta, elmondott mindent, amit akart, a döntés az én kezemben volt. Én sem szóltam sokáig, a kérdések nem voltak fontosak már, már csak egyvalamit kellett mondanom, és nagy nehezen azt is sikerült kinyögnöm egy idő után… köszönöm. Bólintott, értette. A szemei még egyszer összekapcsolódtak az enyémmel, majd lórakapott és elment. Találkozunk még, visszahangzott az agyamban búcsúszó helyett…

Copyright by: Nádasdy Nóra – Quicksilver – 2008. november 22.