Az első hó

Reggelre kelve leesett az első hó idén. Már vártam, ígérgették is egész héten de eddig esély se volt rá, ma reggel viszont megtette ezt a szívességet, és ha csak egy lepelnyire is, de kifehérítette a világot... A cinkék persze azonnal megjelentek, mindig együtt jönnek az első hóval, sosem láttam még őket előtte, de már be volt készítve a mag a madáretetőbe, nem kellett csalódniuk, idén is jöhetnek a terített asztalra. Sajnos nem esett sok hó, nem fedi el még a füvet sem teljesen, és bizony ahogy elment, elkezdett sütni a nap hétágra, olvad is, délutánra, mire kimennék az erdőbe, nem sok fog maradni belőle, már egy óra múlva se lesz sok, még fényképezni sem elég talán.

De tél van, ez már visszavonhatatlan, előszedtem a méztől kezdve a méregdrága keleti fűszerekig mindent, ami kell ilyenkor, az autón téli gumi, benne fagyálló, homok, kislapát, akadtam már el a szekérúton a félfagyott, lucskos hóban, azóta van mobilom is, na nem a világ végén lakom, csak télen is kimegyek naponta az erdőszélre kocsival, viszem a kutyát futni, meg magamat sétálni.

Ho-ho-ho-hó

Szakad a hó. Virágzik a barackfa. Még. A fű már fehér. Jó, persze, március van, ilyenkor ez még előfordulhat. Csak a húsvét jött nagyon hamar, vele a tavasz is, és ez megintcsak becsapta az időjárást. Az utóbbi években túl sokszor játszotta ezt el velünk a természet. Mondhatnak a klímakutatók, amit akarnak; az emberek többsége egészen egyszerűen érzi, hogy ez mind nem temészetes. Régen is voltak nagy telek, hideg nyarak, tornádó, májusi hó, igen. Ez igaz. Évszázadonként egy-kettő. Nem egymás után télen is, nyáron is, mindig, minden évben. Ez már nem időjárási anomália, hanem lassan már az az anomália, amikor az évszaknak megfelelő idő van.

Síelés

Nem is síeltem, így a cím megtévesztő. Mégis síkiránduláson voltam, bebarangoltam egy hegyet-völgyet, amin mások lesiklottak, néha az útjukban is voltam, néha ők az enyémben, néha kipróbáltam volna, máskor meg inkább az ejtőernyőt, vagy akár a kutyaszánt, de végül maradtam csak a barangolásnál. Megtanultam, hogy hogyan lehet menni hótalpakon, milyen is az igazi tél, hatalmas hóval, szemkápráztató napsütéssel, tejfölköddel, sűrű hóeséssel, mindenütt tornyosuló hóhegyekkel – azazhogy milyenek télen a hegyek. Érdekesek és veszélyesek. A sícentrum turistaközpontúsága, a minden igényt a végletekig kiszolgáló körülmények, a feltűnésmentes profizmus sem tudja elfedni azt, hogy a havas hegyoldal bizony elég sokoldalúan veszélyes. Nem ez van az ember agyában első helyen, de bizony valahol mindig ott fészkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szépségei, sőt. Nagyon is sok csoda van a téli erdőben, a hegyen-völgyön, sípályán, turistaösvényen. A hófedte sziklaalakzatok mulatságos formái, a napfényben sziporkázó, végtelen, érintetlen hómező, a hóterhes faágak súlyos méltósága, a fény és árnyék játszadozása a havon, a hó felszínén futó állatok lábnyomainak gyöngyfüzérszerű sora, a ködlepelben bujkáló fák, a masszív hegyek hósipkás csúcsai szélfútta hófelhőben, a naplemente aranysárgájában, az alkonyat hihetetlen-kékjében, a reggeli fény szemfájdító élességében… nem lehet mindent leírni. Nézem a fényképeket és emlékezem. Csoda volt ott, sok csoda, aminek örülök, hogy láttam. Nem leszek a tél, a síelés nagy rajongója, de a nemlétező kalapomat megemelem előtte. Szép volt, jó volt, nagy élmény volt.