A fény

Virrad. A sötét égbolt színe lassan hígul, a fekete szürkévé oldódik, sötétkékké, a látóhatáron aranyos-narancsos derengéssé. A csillagok eltűnnek, felhőpászmák kúsznak elő s el, enyhe szellő borzolja karom kis szőrszálait. A fény lassan világosodik, a látóhatár színei erősödnek, a felhőpászmák tükrözik, törik, játszanak vele, színpompájuk lassan giccset idéz fel bennem. Mögöttem méltóságteljes hegyek állnak, sziklataréjuk, s egynémely fák csúcsa már látja a Napot, kiváltságosok ők, hisz mindennap hamarabb köszönthetik. A szellő eláll, a napfelkelte előtti pár másodperc alatt csend, mozdulatlanság költözik a világba; velem együtt a természet is lélegzetvisszafojtva várja, hogy felbukkanjon a Nap. Megjelenik az ív felső széle, és a várva várt arany ragyogás elönti a világomat... percről percre erősödik, fénye mellett melege is megjelenik, a hajnali borzongást jóleső langymeleg váltja fel. Már kiemelkedett a látóhatár mögül, fénye diadalmas, elöntött már mindent, árnyékokat hozott létre, ellentétpárjait, akik hiába szegülnek ellenébe, ha egyszer nélküle nem létezhetnek... arcomat fürdetem a fényben, szemem lecsukva, de így is látom, ha nem tudnám, hogy nem lehet, azt hinném, tovább erősödik... és valóban, már szorosan zárt szemhéjam sem véd meg a fénytől, látom, miként nyitott szemmel láthatnám, nem is merem kinyitni, mi történik? A meleg is fokozódik, már éget szinte a fény, nem lehet ilyen meleg hajnalban, még a legforróbb nyáron sem, még délben sem... árnyék felé húzódok, vakon, hisz nézni nem merek, agyam napkitörésről suttog, már rettegek, és nem találok árnyékot, pedig volt, emlékszem, itt mellettem hatalmas fa állt, arrébb a ház, a folyó partoldala, de nincs meg egyik sem, a hőség már nem is hőség, hanem forróság, a szemem talán már becsukva is kiégett, fáj, sajog, izzik, megfőlök, és ez most nem buta nyári hasonlat, hanem a valóság, nem lehet más, mint napkitörés, akkor viszont meghalok úgyis itt, a szabadban, a fény felét se látom, amit a Nap könyörtelenül, sugárzás formájában ont, mondjuk a ház se védene meg, csak lassabb lenne, kínosabb, hosszabb... már ég a hajam, a ruhám, a bőröm is, fáj, fáj, fáj, éget, izik, fehér, fehér... aztán már nem is fáj, csak a kín emléke érződik még néhány másodpercig, amíg még élek.

Elárult a fény.