Menni kell

Becsuktam egy ajtót és kinyitottam egy másikat. Tovább kell menni, hát továbbmegyek. Nem azért, mert kell, hanem mert arra jó menni, erre meg nem jó maradni. Na jó, noszogatni kellett, nehezen akartam leválni a fórumról, ki kellett, hogy rúgjanak a modik, hogy menjek már végre. Megint a béka és a forró víz jut eszembe, már igencsak forró volt, és még jó, hogy csak virtuálisan főttem meg benne. IRL meg van hová menni, van merre fejlődni, van társaság, van út. Érdekes útnak tűnik, ha nehezebbnek is, mint az előző. Tulajdonképpen persze minden út befelé vezet, csakhát belül is vannak ösvények, el lehet tévedni könnyedén. Még kapálózok egy kicsit, nem könnyű elengedni tizenévet csak úgy. Sokszor megpróbáltam már eddig is. De valamikor tényleg abba kell hagyni. Egy köteléket nemrég teljesen eltéptem, azt sem volt könnyű, fájdalommentes sem. Okoztam is vele fájdalmat, ez már csak így megy. Ez most… ez egy másfajta kötelék, egy másfajta fájdalom. Mondjuk ezzel nem okozok fájdalmat senkinek, sőt. Amiből persze látszik, hogy rég itt volt az ideje, csak halogattam. Piszmogtam, elkentem, tétováztam, lusta voltam. Mentegetem magam a korommal, már nehezebben váltok, változok, mint húszévesen tettem. De ez mind csak mellébeszélés. Még mindig titokban reménykedek, hogy… miközben tudom, hogy dehogy.

Menni kell.

Elmúlás

Egy bezárt üzem elég szomorú látvány. Különösen az, amelyik nemrég zárt be hosszú évtizedek működése után; ahol még kószálnak az el nem bocsátott, de dolgukat vesztett munkások, akiket megtartottam még egy ideig, hogy felszámolhassák, netán lebonthassák egykori munkahelyüket… ahol még kísért a gépek dübörgése, a szálló por, a hegesztőberendezések kísérteties fénye, de ahol már már csendben elkezdtek rozsdásodni a szabadban a gépek és leszállt a por első rétege mindenhová, ahová eddig nem engedték, nem engedhették… az emberek a jövőről beszélgetnek, de kiérződik a hangjukból, hogy nem tudják azt A Gyáron kívül elképzelni. Legtöbbjükre előnyugdíj, munkanélküli segély, alkalmi munkák várnak; fél-háromnegyed életüket töltötték el itt, és a szakmunkásokon kívül kevés esélyük van új helyet találni. A gyárnak sem sok jövőt jósolnak. Féllegálisan már elkezdődött a hazahordása, leselejtezik az irodák berendezéseit, eltünedeznek a szerszámok, az anyagok, a készletek gyorsabban fogynak, mint a termelés fénykorában, a ritka, régi szerelvények is lekerülnek a gépekről; ’jó lesz még valamire’ felkiáltással, hogy majdan talán ócskáspiacokon tűnjenek fel, ahol a még működő hasonló gyárak beszerzői megpillantsák, és megvegyék, hiszen senki nem gyárt már hasonlókat sem…az épületről omlik a vakolat, vakulnak az ablakszemek, hidegek a kéményei, és a csupaszodó irodákban a tulajdonosok tanácskoznak a továbbhasznosítás mikéntjéről. Nem kell senkinek a gyár, ezt mind tudja. Így, erre nincs már szükség; ez azt is jelenti, hogy rájuk sincsen már szükség. Nehéz lehet így konstruktívnak lenni, a jövőbe nézni. Kívülállóként is átérzem a kilátástalanságukat, az igazságtalanság-érzetüket. Hiszen évtizedekig jó volt a gyár, termelt, működött, néha még hasznot is hozott, emberek ezrei éltek meg belőle, általa… most meg haszontalan csökevénynek mondják, pénzzabáló szörnyetegnek, felesleges, idejétmúlt helynek, amiből max a falak érnek valamit, meg a a valaha oly modern gépsorok ócskavasként eladva.

Az idő, a változás kegyetlen, holott nem akar az lenni.