Az üveghegyen túl

Szilánkokon lépkedek, millió vagy inkább végtelen sok apróbb-nagyobb törött-üveg szilánkon. Igen, mezítláb. Cipőben nem lenne téma, így annál inkább. Először nem akartam elindulni, próbáltam félrelökni annyit, hogy alatta a talajon állhassak, amíg - amíg mi lesz? - szóval nem ment, a szilánkok alatt is üveg van, nem tudtam eldönteni, milyen mélyen, nem fáradtam vele fél méter után. Úgyse tudnék akkora gödröt ásni? vájni? kaparni? benne, ahová nem zúdulna be a széléről a szilánkhadsereg, és a gondolat, hogy elborítson a törött üveg éles, kegyetlen tömege - hát nem volt kellemes. Úgyhogy elindultam. A gonosz kis tőrök már álltomban sem voltak kellemesek, de menet közben hamar rongyolódott a lábamról a bőr - s vittem magammal a talpamba beleágyazódni kívánó szilánkokat is, hogy azok minden lépésnél mélyebbre fúródjanak. Ruhámról, a vékony anyagú pólóról és térdnadrágról tudtam, egy fél percig se védenének az üveg ellen, a talpamon rongyolódva a sebeket sem óvnák meg, a vérzést se tudnák megállítani; viszont ha kijutok erről a helyről, akárhová is, még jól jöhetnek kötésnek. Ha kijutok. Mert a látóhatárig változást nem látok a talajon, semelyik irányba - nem mintha az irányoknak sok jelentőségük lenne - és a lábfejem, a talpam már kezd elkészülni, a lépések mindegyikére már úgy kell rávennem magamat, hogy a talpam helyén lévő véres-fájó masszát megint felemeljem és főleg, hogy le is tegyem. Nem tudom meddig kínlódok, de már el is estem párszor, így már egyre változatosabban vérezgetek itt-ott, és menet vagy inkább vánszorgás közben még a kezemből, térdemből, máshonnan is szedegethetem az oda befúródott szilánkokat. És noha a talpam már nem érez semmit a fájdalmon kívül, mégis, mikor egy lépésnél az üvegtörmelék mindig bizonytalan, csúszós-mozgolódó, majdnem élőnek tűnő felszíne helyett egy biztosan álló felületre érek, azt megérzem.

Megállok, lenézek, és a fájdalom ellenére nevethetnékem támad, hahotázok, részben csak kínomban, ez nagyon tetszik - az üvegtörmelék között, abból ki nem emelkedve cölöpök húzódnak, csak követni kell őket, valahová muszáj vezetniük. Most itt az alkalom a talpam megtisztításának - fájni nem fog kevésbé tőle, de legalább a nagyobb szilánkokat ki tudom végre szedni, és kicsit betekerni a talpamat a póló csíkokra tépett anyagával. A semminél több, bár tény, hogy nem sokkal. A cölöpökön járni határozottan jobb, bár a talpam kínjait is egyre jobban érzem, és a cölöpök sem túl barátságosak; vannak helyek, ahol ugrani kell, hogy átérjek, ami veszélyes, mert az egyensúlyomat elvesztve jókorát esnék az üvegtörmelékbe, vannak cölöpök, amelyek nincsenek, így muszáj megint belelépnem a mostanra már hevenyen gyűlölt üvegbe, és vannak, amik elbújnak, keresni kell őket. De haladok, gyorsabban, mint előtte, csak azt nem tudom, hogy hová és miért. Hátha vége van egyszer ennek az üvegóceánnak. De menni kell, addig is, mindenféleképpen - és a menni kell érzete egyre sürgetőbb, egyre inkább hajt, míg megint kezdek kockáztatni, ugrani, megfontoltság helyett az ösztöneimre bízni a lépéseket - de ennek sincs oka, nem hajt senki, semmi, nem megyek időre sehová, a sürgősség érzését maximum a lábam állapota indokolja - igaz, az meglehetősen és egyre inkább.

Nem, ez mégiscsak fontos, sietnem kell, lassan emlékezem már, hogy hová indultam, az álmokat kergettem, és a színes szappanbuborékok vittek bele ebbe a kínlódásba, hogy könnyed repkedés helyett kínnal vonszoljam ki magamat és tanuljam meg egyszer s mindenkorra, hogy a buborékok elpattannak, mindig elpattannak, akármilyen színesek is, akármilyen csodás szivárványszínben is irizál a hártyányi felszínük, akármi szépet ígérnek is a képzeletnek, csak vízből vannak, nyálkás nyomot hagynak a kegyetlen üvegen, mintha ezernyi csiga mászta volna végig az üvegtengert, ha nem sietek akkor minden szappanos lesz, csúszni fog, és kúszhatok hason az üvegtőrökön, az lesz csak a szép, két mozdulat és kibelezem magamat, és a szappanbuborékok csak hullnak valahonnan, libegnek lefelé, nem kérem már őket, nem akarom, ez nem az én álmom már, ki akarok jutni innen, nyugi, csönd legyen, ez a pánik fülszaggató dübörgése, nem hagyom, nem engedem, ide a hideg fej kell most, lépés, cölöp, valaki ezt idetette nekem, valaki azt akarja, hogy ha én is azt akarom, akkor kijussak, én lettem volna? Ettől lenyugszom, sietve de higgadtan megyek, lépkedek tovább, a szivárványgömböcöktől csak csendben rettegek, ellenségeim ők már, soha nem fogok még egyszer jó szívvel tudni rájuk nézni, meg akarnak ölni a vágyálmok, de nem hagyom.

Fekete csík a látóhatáron, végre egy cél, végre valami, ami felé siethetek, ami talán más lesz, talán jobb lesz, annak kell lennie, mi lehet az, mi van az üveghegyen túl, a szappanbuborékok mögött? Nem látom, még ezt is elveszik tőlem, hiába hessegetem őket, már ezernyien záporoznak, és egyre többször meg-megcsúszok, keresem az egyensúlyomat, el is esek néha, de már újabb fájdalmat ez nem jelent, az idegpályák többnyire beszüntették az ingertovábbítást, vagy az agyam zárta le a túl sok inputot, minek érezzem, hisz tudom, hogy fájna csak, tudom, hogy rongyokban a lábam, kezem, térdem, lassan mindenem, a szappanbuborékok nyálkája mellé vérnyálkát kenek minden lépésnél az üvegre, lassan erősödik a fekete csík, de nem lesz kivehetőbb, pedig a buborékok is szűnőben vannak, de a sötétség áthatolhatatlan, mi vár még itt rám, mi lehet benne, nem látom és ez rosszabb, mint tudni a rosszat, így csak elindul a fantáziám megint, benépesíti a sötétet, csak erre várna vajon, hogy megteremtsem? Elérek a szélére, vagy valami szélére, nem tudom lesz-e üveg a következő lépésnél, mert nem látom, tömény, sötét feketeség, egy fal van előttem, csak nincs anyaga, mintha a levegő lenne fekete, de nincs se szaga, se íze. Vállat vonok, most már minek álljak meg, belelépek.

6:30, szól az ébresztőórám, és én felkelek a poharam romjairól, amire este valahogy ráfeküdtem, ekkora marhát, mint én, a múltkor egy fél tábla csokin aludtam, most meg ez… nem csoda, hogy ilyeneket álmodok.