Bukott Angyal

Túl kíváncsi voltam,
túl közel merészkedtem;
Túl erős volt a csábítás,
túl sokat vesztettem;
Túl sokat kaptam,
túl sokat adtam;
Mi maradtam?
Csak egy bukott angyal.

A fény hiányzik a legjobban, az űr zenéje, a hullámhosszak színes lebegése a térben. A fény volt az ételem, az italom, a testem és a lelkem – és én könnyelműen lecseréltem mindezt, mert kíváncsi voltam arra, amit az emberek életnek, szerelemnek és halálnak neveztek. Sokáig néztem őket kintről, messziről, elérhetetlenül – és ők nem láttak meg, hisz nem volt testem, a fogalmaik szerint nem léteztem, csak a hitük mondta néha halkan, hogy a fénylények léteznek, hogy ők azok az angyalok, akik itt vannak körülöttük és ha lenne szemük rá, hát láthatnák. Ki vagyok, most sem tudom, hol ők vagyok, hol mi vagyok, hol bukott angyal, hol földi ember, az egyiket eladtam, de igazából a másik sem jön rám, kinőtt ruha és levetett szárnyak között vagyok a semminél még több, de minden már rég nem…

Elhagytam a társaimat, ma úgy mondanám a népemet, de akkor nem voltunk nép, nem volt semmi, ami összekötött, szabadok voltunk teljesen, nem kötött a fizikai léthez semmi, tiszta, élő gondolatok voltunk, emlékét se tartottuk meg – ha volt egyáltalán – valahavolt testeknek, az űr volt az otthonunk, a napok az ételünk, a bolygókkal labdáztunk és a rezgésekbe feledkeztünk. Egymással összekötött (összeköt) a tiszta szabadság, az, hogy nem hagytuk (hagyjuk) ott egymást, mert megtehetnénk, de nem akarjuk. Más semmi. Nem létezett (létezik) rokonság, hisz halhatatlanok voltunk (vagyunk), nem voltunk (vagyunk) szerelmesek, nem gyűlöltük (gyűlöljük) egymást, mert nem volt (nincs) ok rá. Az akkori lényem árnyéka még visszhangozza ezeket a szavakat, még emlékszem rájuk, de már csak emlékszem, hisz eljött számomra - noha nem ezt, nem így akartam – a halhatatlanság halála, a testnélküliség, a tiszta gondolat megszűnése – mert felfedeztem ezt a bolygót, amin ezek a lények, az emberek éltek. És mert rosszat sosem akartam senkinek, hát nem bántottuk a bolygójukat, csak körüllebegtük és álmélkodtunk rajta, a fizikai élet ritka a kozmoszban, vagy csak mi vettük észre kevésszer, nem tudom… emlékszem, csodálkoztunk rajtuk, milyen aprócskák, milyen törékenyek, milyen csekély az értelmük.

De csodáltuk is őket, mert ódákat írtak, mondtak, énekeltek olyasmikről, amikről addig sosem hallottam, a fizikai testük folyamatairól, az evésről a szerelemről, a halálról és a létezésről… és ezek a költemények, ezek a dalok, szobrok, táncok szivárványszínben rezegtek, csodálatos fényük volt, szebb, mint a legcsodálatosabb pulzároké, magasztosabb a szupernováknál és mélységesebben fájdalmasabb, mint a fekete lyukak komor végzete. És engem elbűvöltek ezek a fantasztikus rezgések, hiába mondták a többiek, hogy menjünk tovább, hisz lesznek még más fények, új hullámhosszak, elbűvölő gondolatok máshol is… de én maradni akartam, és maradtam is, amikor a többiek elmentek, vonzott a föld, mint pillangót az éji mécses lángja, ma már jól ismerem e hasonlat iróniáját, de akkor csak úgy habzsoltam az emberek alkotásait, amíg el nem fogott a vágy, hogy én is átéljem őket… szabad voltam, szabadon vethettem el a szabadságomat is, magam vettem fel a fizikai lét korlátait, testet kerestem magamnak, amelyben megszülethetek, és átéltem a világrajövetel kínjait és csodáját is, és voltam igazi embergyerek, aztán felnőttem, és szerettem, gyűlöltem, csodáltam, lenéztem, kívántam és irigyeltem, öltem és haltam, átéltem az érzelmeket, átéltem mindazt, amit a test csak nyújthatott nekem, lett gyerekem, és nevelhettem a szellemét, megöregedhettem, és végül meghalhattam…

De meg nem szabadulhattam, a magam vállalta béklyók már visszatartanak, nem szállhatok el az űrbe megint, a tapasztalatok, a hús és vér köteléke már itt tart a földön – testeket felvehetek, de ahogy röpülnek az évszázadok, és megismertem az idő sebes folyóját, amelybe kétszer egy helyre én sem léphetek – úgy a létezés elveszítette a varázsát, elolvastam már minden ódát, hallottam már minden dalt, ismerem a művészeteket és a test adományozta élvezeteket is, megírtam már a magam dalait, történeteit és adtam én is annyi élvezetet, amennyit csak tudtam… de már nincs miért megszületni és nincs hogyan elmenni sem. Itt maradtam, a földön, testetlen és mégsem szabad lélekként – én, a bukott angyal.