Sámán

Nagy, visszhangzó, soktermes, zegzugos, mégis vendégszerető és barátságos ház áll a kis falu főutcáján. Sok ember nyüzsög benne, közelebbi-távolabbi ismerősök, barátok, és a szellemek, az énrészeim is itt vannak megtestesülve, mint elfek, harcosok, a tolvaj, a bárd, a többiek is mind. Össze-vissza nyüzsgünk a házban, ide-oda megyünk, nem leljük a helyünket, összefutunk, szétválunk, néha mintha keresnénk valamit vagy valakit, néha bújócska-jellege van, néha csak sétálunk, körbenézünk, de igazából nem történik semmi különös, csak ott vagyunk, és ennyi az egész. Még itt vagyunk, még mi vagyunk...

Van egy nagy terem a ház középpontjában, eldugva, a ház mélyén elzárva, a főhelyen, a ház szíveként. Itt furcsa, ijesztő rekvizítumok, koponyák, misztikus jelképek, sámándobok és sok-sok hangszer között egy ágy van, rajta egy ember fekszik, haldoklik. Fölötte egy gyógyító-sámán-mágus-boszorkánymester áll, mozog, varázsol, kántál, énekel, gyógyítja a fekvőt... Az ágy körül rejtélyes polcokon, asztalokon szorosan egymás mellé tett koponyák sorai, kövek, tárgyak és égő gyertyák százai vannak, de az igazán félelmetes hangulatot az a sok-sok koponya adja, akik misztikusan fénylő szemüregükkel lenéznek az ágyon fekvőre, aki szenved, nagyon szenved, láthatóan súlyos az állapota, haldoklik, elmenőfélben van. Az ágy fölött gyógynövények vannak felakasztva, egymással keveredő, súlyos illatuk, amibe a füstölők is adnak aromát, belengi a szobát, a füstcsíkok színesen hullámzanak a levegőben a ki tudja honnan betaláló keskeny fénysugarak fényében, a gyertyák remegő, sárgás izzásában. A sámán kántál, mormog, énekel, időnként felugrik, körbejár, tárgyakat vesz fel, és tesz le, de a testhez nem ér hozzá, távol marad tőle. Mi ki-bejárunk a terembe, halkan, csendben, de mindig mozogva, körbemenve, kavarodva, nem megyünk közel, nem szólalunk meg, nem zavarunk, csak az a feladatunk, hogy fenntartsuk az örvénylést a terem szélein, hogy ne illanjon el az időtlenségbe, hogy megmaradjon a kapcsolat a szellemvilág és a valóság között... Egyvalaki áll az egyik fal mellett, súlyosan, mozdulatlanul, vezekelve, ő hibázott, miatta haldoklik az az ember, miatta kell a sámánnak súlyos varázslatot végeznie, miatta nehezedik a házra nyomasztó felleg, elmenne szégyenében de nem teheti, vállalnia kell a szerepét abban, ami történt, hogy megtörténhessen az is, ami még csak lehetséges, de nélküle lehetetlen. A mágia illata érződik egyre erősebben, elnyomja, legyőzi a füstölőket és a növények tisztító aromáit, a rítus felível, a mozgás felgyorsul, a sámán már önkívületben táncol az ágy körül... és a csúcsponton összerogy, mi szoborrá fagyunk, az ágyon nagyot rándul a test, majd elernyed... várjuk, hogy történjen, aminek történnie kell, és a türelemnek megvan a jutalma; a fekvő alak felül, önmaga megint, megmenekült, élhet még. A sámánra nézünk, de csak néznénk - ő eltűnt. Soha nem láttuk azután. Életét adta-e a halálért vagy megdicsőült és a mennybe ment, netán csak meglógott, amíg nem figyeltünk... ki tudja.

A felleg elvonult a ház fölül, a füstölők illata elillant, a gyertyák önmaguk viasztócsába rogytak, a koponyák szemgödrében kihunyt a túlvilági fény - a ház megint ott áll, a falusi utcán, mintha sosem tűnt volna el onnan. Elszéledünk, a világ visszahív, az életünk azon fele, ahol emberi lények vagyunk, ahol élünk, szeretünk és meghalunk megint történni kezd. A mágikus ház most üres, termeiben por szitál. De vár, mindig csak vár, mindenkit vár, aki jönni akar, akinek jönnie kell...