Kommunikáció

Teljesen nyilvánvaló, hogy a kommunikációhoz nem értek. Nekem legalábbis az, bár vannak helyzetek, amikben már megtanultam álcázni ezt. Meg vannak olyan helyzetek is, amiben talán-remélem, hogy javulok valamennyire. De vannak, amikben lehet, hogy soha nem fogom megtanulni.

Pl. hétköznapi, sablonos helyzeteket már elég jól veszek, végülis a szia, hogy vagy nem túl nehéz, és már azt is tudom rég, hogy a hogy vagy-ra válaszolni sem kell őszintén, csak a megfelelő sablonokkal, és ezeken kívül is ismerek és használok elég sok sablonszerű szociális tetvészkedést. Viszonylag tűrhetően, azaz nem túl sok hibával tudok _ismerős_ társaságban megszokott dolgokról beszélni, vagy konkrét témában vitázni. Már nem okoz nagy gondot egy boltban az eladó segítségét kérni, ha nem találom, amit keresek, sőt, néha már telefonon is tudok értelmesen kommunikálni. Főleg akkor, ha eladót, nyereményest vagy közvéleménykutatót kell lerázni. Tehát a legalapabb alap, a legsablonabb sablonok már mennek.

Aztán vannak helyzetek, amikben szerintem tudok javulni; ez a kétszemélyes kommunikáció, persze feltéve, hogy nem vagyok érzelmileg érintve benne; amikor nem néznek mások, amikor nem kell megosztani a figyelmet, amikor viszonylag kevés az elvárások terhe rajtam; azaz pl. még az is lehet, hogy idővel egy fotómodellnek is el tudnám gagyogni, hogy mit szeretnék tőle, hogyan tartsa a kezét, merre nézzen, mit fejezzen ki, stbstb. Ezt nem is ártana, mert az se jó, ha a modell mondja meg, hogy mit csináljak, meg az sem, ha egyikünk se mond semmit, és szar képek születnek. De mondom, a hétvége halovány reményeket ébresztett bennem, hogy ebben esetleg fejlődőképes vagyok.

De akkor még mindig ott van az a szituáció, amikor vagy teljesen lefagyok, vagy megpróbálok improvizálni, és kibaszottul kurvára nem megy, és hülyét csinálok magamból... amikor több ember előtt kell beszélnem, és nincs idő rá felkészülni, és nincs konkrét téma sem, sőt, súlyosbításul mindezt még egy kamera is látja, és felkerül a netre, és bárki láthatja a bénázásomat, a zavaromat, a hülyeségemet. Na, ebben nem is fogok sosem fejlődni, ezt elég határozottan érzem. Nem tudok improvizálni, nem tudok humorizálni, nem tudok frappáns lenni, sőt ahogy mélyül a zavarom, úgy kezd ez fizikai tünetekben is megnyilvánulni - a remegő hang, az izzadó tenyér, a hőhullám, a nyelv teljes összeakadása, az erősödő, nyilaló fejfájás, végül ha nem fogom meg, akkor teljes összeomlás... nem kellemesek. Fel tudok készülni, ha van idő és van téma; a főiskolán tartottam pár előadást, tanárként is helyt kellett állni, de ott volt rá idő és volt miről beszélni. Ez viszont... ez sosem fog menni, max. a zavarom lesz még mélyebb, mint most, és tudok még kevésbé kinyögni bármi értelmeset is. Ez nem gyakorlás és menni fog kategória nálam.

És mindez egyáltalán nem vonatkozik az írásos kommunikációra, csak a szóbelire. Írásban is vannak kategóriák, de mások, és egy se olyan súlyos, mint a szóbeli. Szóban, tegnap kész voltam. Látszik is.