Az üveghegyen túl

Szilánkokon lépkedek, millió vagy inkább végtelen sok apróbb-nagyobb törött-üveg szilánkon. Igen, mezítláb. Cipőben nem lenne téma, így annál inkább. Először nem akartam elindulni, próbáltam félrelökni annyit, hogy alatta a talajon állhassak, amíg - amíg mi lesz? - szóval nem ment, a szilánkok alatt is üveg van, nem tudtam eldönteni, milyen mélyen, nem fáradtam vele fél méter után. Úgyse tudnék akkora gödröt ásni? vájni? kaparni? benne, ahová nem zúdulna be a széléről a szilánkhadsereg, és a gondolat, hogy elborítson a törött üveg éles, kegyetlen tömege - hát nem volt kellemes. Úgyhogy elindultam. A gonosz kis tőrök már álltomban sem voltak kellemesek, de menet közben hamar rongyolódott a lábamról a bőr - s vittem magammal a talpamba beleágyazódni kívánó szilánkokat is, hogy azok minden lépésnél mélyebbre fúródjanak. Ruhámról, a vékony anyagú pólóról és térdnadrágról tudtam, egy fél percig se védenének az üveg ellen, a talpamon rongyolódva a sebeket sem óvnák meg, a vérzést se tudnák megállítani; viszont ha kijutok erről a helyről, akárhová is, még jól jöhetnek kötésnek. Ha kijutok. Mert a látóhatárig változást nem látok a talajon, semelyik irányba - nem mintha az irányoknak sok jelentőségük lenne - és a lábfejem, a talpam már kezd elkészülni, a lépések mindegyikére már úgy kell rávennem magamat, hogy a talpam helyén lévő véres-fájó masszát megint felemeljem és főleg, hogy le is tegyem. Nem tudom meddig kínlódok, de már el is estem párszor, így már egyre változatosabban vérezgetek itt-ott, és menet vagy inkább vánszorgás közben még a kezemből, térdemből, máshonnan is szedegethetem az oda befúródott szilánkokat. És noha a talpam már nem érez semmit a fájdalmon kívül, mégis, mikor egy lépésnél az üvegtörmelék mindig bizonytalan, csúszós-mozgolódó, majdnem élőnek tűnő felszíne helyett egy biztosan álló felületre érek, azt megérzem.

Megállok, lenézek, és a fájdalom ellenére nevethetnékem támad, hahotázok, részben csak kínomban, ez nagyon tetszik - az üvegtörmelék között, abból ki nem emelkedve cölöpök húzódnak, csak követni kell őket, valahová muszáj vezetniük. Most itt az alkalom a talpam megtisztításának - fájni nem fog kevésbé tőle, de legalább a nagyobb szilánkokat ki tudom végre szedni, és kicsit betekerni a talpamat a póló csíkokra tépett anyagával. A semminél több, bár tény, hogy nem sokkal. A cölöpökön járni határozottan jobb, bár a talpam kínjait is egyre jobban érzem, és a cölöpök sem túl barátságosak; vannak helyek, ahol ugrani kell, hogy átérjek, ami veszélyes, mert az egyensúlyomat elvesztve jókorát esnék az üvegtörmelékbe, vannak cölöpök, amelyek nincsenek, így muszáj megint belelépnem a mostanra már hevenyen gyűlölt üvegbe, és vannak, amik elbújnak, keresni kell őket. De haladok, gyorsabban, mint előtte, csak azt nem tudom, hogy hová és miért. Hátha vége van egyszer ennek az üvegóceánnak. De menni kell, addig is, mindenféleképpen - és a menni kell érzete egyre sürgetőbb, egyre inkább hajt, míg megint kezdek kockáztatni, ugrani, megfontoltság helyett az ösztöneimre bízni a lépéseket - de ennek sincs oka, nem hajt senki, semmi, nem megyek időre sehová, a sürgősség érzését maximum a lábam állapota indokolja - igaz, az meglehetősen és egyre inkább.

Nem, ez mégiscsak fontos, sietnem kell, lassan emlékezem már, hogy hová indultam, az álmokat kergettem, és a színes szappanbuborékok vittek bele ebbe a kínlódásba, hogy könnyed repkedés helyett kínnal vonszoljam ki magamat és tanuljam meg egyszer s mindenkorra, hogy a buborékok elpattannak, mindig elpattannak, akármilyen színesek is, akármilyen csodás szivárványszínben is irizál a hártyányi felszínük, akármi szépet ígérnek is a képzeletnek, csak vízből vannak, nyálkás nyomot hagynak a kegyetlen üvegen, mintha ezernyi csiga mászta volna végig az üvegtengert, ha nem sietek akkor minden szappanos lesz, csúszni fog, és kúszhatok hason az üvegtőrökön, az lesz csak a szép, két mozdulat és kibelezem magamat, és a szappanbuborékok csak hullnak valahonnan, libegnek lefelé, nem kérem már őket, nem akarom, ez nem az én álmom már, ki akarok jutni innen, nyugi, csönd legyen, ez a pánik fülszaggató dübörgése, nem hagyom, nem engedem, ide a hideg fej kell most, lépés, cölöp, valaki ezt idetette nekem, valaki azt akarja, hogy ha én is azt akarom, akkor kijussak, én lettem volna? Ettől lenyugszom, sietve de higgadtan megyek, lépkedek tovább, a szivárványgömböcöktől csak csendben rettegek, ellenségeim ők már, soha nem fogok még egyszer jó szívvel tudni rájuk nézni, meg akarnak ölni a vágyálmok, de nem hagyom.

Fekete csík a látóhatáron, végre egy cél, végre valami, ami felé siethetek, ami talán más lesz, talán jobb lesz, annak kell lennie, mi lehet az, mi van az üveghegyen túl, a szappanbuborékok mögött? Nem látom, még ezt is elveszik tőlem, hiába hessegetem őket, már ezernyien záporoznak, és egyre többször meg-megcsúszok, keresem az egyensúlyomat, el is esek néha, de már újabb fájdalmat ez nem jelent, az idegpályák többnyire beszüntették az ingertovábbítást, vagy az agyam zárta le a túl sok inputot, minek érezzem, hisz tudom, hogy fájna csak, tudom, hogy rongyokban a lábam, kezem, térdem, lassan mindenem, a szappanbuborékok nyálkája mellé vérnyálkát kenek minden lépésnél az üvegre, lassan erősödik a fekete csík, de nem lesz kivehetőbb, pedig a buborékok is szűnőben vannak, de a sötétség áthatolhatatlan, mi vár még itt rám, mi lehet benne, nem látom és ez rosszabb, mint tudni a rosszat, így csak elindul a fantáziám megint, benépesíti a sötétet, csak erre várna vajon, hogy megteremtsem? Elérek a szélére, vagy valami szélére, nem tudom lesz-e üveg a következő lépésnél, mert nem látom, tömény, sötét feketeség, egy fal van előttem, csak nincs anyaga, mintha a levegő lenne fekete, de nincs se szaga, se íze. Vállat vonok, most már minek álljak meg, belelépek.

6:30, szól az ébresztőórám, és én felkelek a poharam romjairól, amire este valahogy ráfeküdtem, ekkora marhát, mint én, a múltkor egy fél tábla csokin aludtam, most meg ez… nem csoda, hogy ilyeneket álmodok.

Sámán

Nagy, visszhangzó, soktermes, zegzugos, mégis vendégszerető és barátságos ház áll a kis falu főutcáján. Sok ember nyüzsög benne, közelebbi-távolabbi ismerősök, barátok, és a szellemek, az énrészeim is itt vannak megtestesülve, mint elfek, harcosok, a tolvaj, a bárd, a többiek is mind. Össze-vissza nyüzsgünk a házban, ide-oda megyünk, nem leljük a helyünket, összefutunk, szétválunk, néha mintha keresnénk valamit vagy valakit, néha bújócska-jellege van, néha csak sétálunk, körbenézünk, de igazából nem történik semmi különös, csak ott vagyunk, és ennyi az egész. Még itt vagyunk, még mi vagyunk...

Van egy nagy terem a ház középpontjában, eldugva, a ház mélyén elzárva, a főhelyen, a ház szíveként. Itt furcsa, ijesztő rekvizítumok, koponyák, misztikus jelképek, sámándobok és sok-sok hangszer között egy ágy van, rajta egy ember fekszik, haldoklik. Fölötte egy gyógyító-sámán-mágus-boszorkánymester áll, mozog, varázsol, kántál, énekel, gyógyítja a fekvőt... Az ágy körül rejtélyes polcokon, asztalokon szorosan egymás mellé tett koponyák sorai, kövek, tárgyak és égő gyertyák százai vannak, de az igazán félelmetes hangulatot az a sok-sok koponya adja, akik misztikusan fénylő szemüregükkel lenéznek az ágyon fekvőre, aki szenved, nagyon szenved, láthatóan súlyos az állapota, haldoklik, elmenőfélben van. Az ágy fölött gyógynövények vannak felakasztva, egymással keveredő, súlyos illatuk, amibe a füstölők is adnak aromát, belengi a szobát, a füstcsíkok színesen hullámzanak a levegőben a ki tudja honnan betaláló keskeny fénysugarak fényében, a gyertyák remegő, sárgás izzásában. A sámán kántál, mormog, énekel, időnként felugrik, körbejár, tárgyakat vesz fel, és tesz le, de a testhez nem ér hozzá, távol marad tőle. Mi ki-bejárunk a terembe, halkan, csendben, de mindig mozogva, körbemenve, kavarodva, nem megyünk közel, nem szólalunk meg, nem zavarunk, csak az a feladatunk, hogy fenntartsuk az örvénylést a terem szélein, hogy ne illanjon el az időtlenségbe, hogy megmaradjon a kapcsolat a szellemvilág és a valóság között... Egyvalaki áll az egyik fal mellett, súlyosan, mozdulatlanul, vezekelve, ő hibázott, miatta haldoklik az az ember, miatta kell a sámánnak súlyos varázslatot végeznie, miatta nehezedik a házra nyomasztó felleg, elmenne szégyenében de nem teheti, vállalnia kell a szerepét abban, ami történt, hogy megtörténhessen az is, ami még csak lehetséges, de nélküle lehetetlen. A mágia illata érződik egyre erősebben, elnyomja, legyőzi a füstölőket és a növények tisztító aromáit, a rítus felível, a mozgás felgyorsul, a sámán már önkívületben táncol az ágy körül... és a csúcsponton összerogy, mi szoborrá fagyunk, az ágyon nagyot rándul a test, majd elernyed... várjuk, hogy történjen, aminek történnie kell, és a türelemnek megvan a jutalma; a fekvő alak felül, önmaga megint, megmenekült, élhet még. A sámánra nézünk, de csak néznénk - ő eltűnt. Soha nem láttuk azután. Életét adta-e a halálért vagy megdicsőült és a mennybe ment, netán csak meglógott, amíg nem figyeltünk... ki tudja.

A felleg elvonult a ház fölül, a füstölők illata elillant, a gyertyák önmaguk viasztócsába rogytak, a koponyák szemgödrében kihunyt a túlvilági fény - a ház megint ott áll, a falusi utcán, mintha sosem tűnt volna el onnan. Elszéledünk, a világ visszahív, az életünk azon fele, ahol emberi lények vagyunk, ahol élünk, szeretünk és meghalunk megint történni kezd. A mágikus ház most üres, termeiben por szitál. De vár, mindig csak vár, mindenkit vár, aki jönni akar, akinek jönnie kell...

A fény

Virrad. A sötét égbolt színe lassan hígul, a fekete szürkévé oldódik, sötétkékké, a látóhatáron aranyos-narancsos derengéssé. A csillagok eltűnnek, felhőpászmák kúsznak elő s el, enyhe szellő borzolja karom kis szőrszálait. A fény lassan világosodik, a látóhatár színei erősödnek, a felhőpászmák tükrözik, törik, játszanak vele, színpompájuk lassan giccset idéz fel bennem. Mögöttem méltóságteljes hegyek állnak, sziklataréjuk, s egynémely fák csúcsa már látja a Napot, kiváltságosok ők, hisz mindennap hamarabb köszönthetik. A szellő eláll, a napfelkelte előtti pár másodperc alatt csend, mozdulatlanság költözik a világba; velem együtt a természet is lélegzetvisszafojtva várja, hogy felbukkanjon a Nap. Megjelenik az ív felső széle, és a várva várt arany ragyogás elönti a világomat... percről percre erősödik, fénye mellett melege is megjelenik, a hajnali borzongást jóleső langymeleg váltja fel. Már kiemelkedett a látóhatár mögül, fénye diadalmas, elöntött már mindent, árnyékokat hozott létre, ellentétpárjait, akik hiába szegülnek ellenébe, ha egyszer nélküle nem létezhetnek... arcomat fürdetem a fényben, szemem lecsukva, de így is látom, ha nem tudnám, hogy nem lehet, azt hinném, tovább erősödik... és valóban, már szorosan zárt szemhéjam sem véd meg a fénytől, látom, miként nyitott szemmel láthatnám, nem is merem kinyitni, mi történik? A meleg is fokozódik, már éget szinte a fény, nem lehet ilyen meleg hajnalban, még a legforróbb nyáron sem, még délben sem... árnyék felé húzódok, vakon, hisz nézni nem merek, agyam napkitörésről suttog, már rettegek, és nem találok árnyékot, pedig volt, emlékszem, itt mellettem hatalmas fa állt, arrébb a ház, a folyó partoldala, de nincs meg egyik sem, a hőség már nem is hőség, hanem forróság, a szemem talán már becsukva is kiégett, fáj, sajog, izzik, megfőlök, és ez most nem buta nyári hasonlat, hanem a valóság, nem lehet más, mint napkitörés, akkor viszont meghalok úgyis itt, a szabadban, a fény felét se látom, amit a Nap könyörtelenül, sugárzás formájában ont, mondjuk a ház se védene meg, csak lassabb lenne, kínosabb, hosszabb... már ég a hajam, a ruhám, a bőröm is, fáj, fáj, fáj, éget, izik, fehér, fehér... aztán már nem is fáj, csak a kín emléke érződik még néhány másodpercig, amíg még élek.

Elárult a fény.

Utazás - helyett

Lám, valószínűleg idén sem jutok el Jordániába. Valahogy nem tudom. Az egyik legrégebbi vágyam. Petra és a Wadi Rum… lovagolni a sivatagban, a csillagos éjszakában, gondtalanul, szabadon és boldogan… már-már rögeszmévé vált bennem, hogy el kell jutnom oda. De amikor a megvalósításra kerül a sor, mindig előjön valami… az időpont, a módja, a pénzügyek… és nem akartam soha elrontani az álmot azzal, hogy kompromisszumokat kötök. Hogy végigrohanom egy hét alatt, hogy csoporttal menjek, hogy kiszámolva a filléreket, hogy kihagyni valamit… most se találtam megfelelő utat, önállóan félnék, és nem is mennék, csoporttal sem, sehogy sem jó. Jó az iszlám kultúra, az arab világ, csak nem egy egyedülálló nőnek, aki turista akarna ott lenni. Az egész utazás kiállításon alig találtam cégeket, akik ezzel a területtel foglalkoztak volna. Luxusutak vannak, hát persze… az mindenhová akad. Biztos akadnak, akiknek van félmilliója egy kéthetes útra. Plusz költőpénz, illetékek, vízum, apróságok, talán át se lépné a végösszeg az egymilliót. Ehh… Megint nem fogok eljutni. Lesz más célpont, élvezni is fogom, nem arról van szó… de egy álom megint nem jön össze.

Rovancsolni kéne már ezeket az álmokat. Túl sok van már a szekrényben, porral lepve, üresen, beteljesületlenül. Leírni őket, ne cipeljem már tovább. Legyinteni utánuk.