Cigi

A poszt apropója egy blog az index címlapján, amiben felmerült a hogyan szoktál le a cigiról kérdés, én meg gondoltam leírom, hogy én hogyan szoktam rá és le róla.

Középiskolás koromban, ha jól emlészem másodikosként elvittek minket őszi munkákra, szüretelni egy akkoriban TSZ-nek hívták, szóval annak a szőlőjébe. A fiatalabbaknak mondom, hogy ez nem kényszermunka volt, arra az oroszok vitték az embereket régebben, ez csak egy szokásos őszi szüreti diáksegítség volt, a kommunista szombatok meg az őrségi mocsárlecsapolások kései utódja az iskolákban; egyszóval voltunk almát szedni Szabolcsban, szőlőt szüretelni a Balaton-felvidéken, iskolaidőben, fizetés nélkül, általában egy hétig - ma ehelyett őszi szünet van az iskolákban, ahogy hallom. Ezek amennyire én visszaemlékszem, elég jó bulik voltak diákfejjel, napközben nem vittük túlzásba a munkát, hogy maradjon erőnk esténként kiszökdösni a táborból, és belógni a falusi kocsmába vagy diszkóba, ha ott éppen volt ilyesmi. Többnyire volt az ifjúsági táborok közelében ilyesmi, tán nem véletlenül. Vagy legalább a helyi kocsmában tartottak vadászt meg kevertet is a fiataloknak. :-) Na szóval, ott, a szőlőtőkék között gyújtottam rá életem első cigijére, egy mentolos Szofira. És mivel mentolos volt, nem volt baromi erős, inkább rágógumira hajazott a füstje is, így senki nem lett rosszul, és a jelenlévők közül többen is rászoktunk. Akkor még csak egy-egy szálat szívtunk el, amelyik szünetben ki tudtunk lógni a suliból, az előtte álló beton, azaz beláthatatlan buszmegállóba - itt szokás volt a cigi csikkjét felragasztani a plafonra, mintegy mementóként. Utólag viszagondolva persze elég undorítóan nézhetett ki a hely... a cigi aztán az életem részévé vált, eszembe se jutott leszokni róla, egy idő után legalizálódott, azaz szülői engedélylel a kollégiumban is rágyújthattunk az erkélyen. Ez negyedikben volt, gyakorlatilag az elit lehettünk, a nagyok, akik kimehetnek a tiltott erkélyre cigizni tanulási idő alatt is, meg amúgy is különjogokat élveznek az érettségire készülés címszóval... no mindegy. Az egyetemen is cigiztem, ott ha jól emlékszem, szinte mindenki dohányzott, az volt a különc, aki nem tette. Egy vizsgaidőszakban volt az első leszokásom, fogadásból fél évig nem gyújtottam rá. Majd, amint letelt, azonnal, és utána is. Angliában éltem két évet, au-pair-ként, ott nem cigiztem többnyire, csak valóban alkalmanként, amikor az iskolai társakkal elmentünk szórakozni valahová egy pubba. Akkor még a pubokban is lehetett dohányozni. Hazajőve kezdtem el a leszokási kísérleteimet - egyrészt kezdtem érezni a hatását, úgy cca. 5-6 év után, másrészt szép lassan elkezdett drágulni a cigi, és ezt amennyire tudom, azóta se hagyta abba. Itthon anyu is cigizett, sokat, mellette leszokni nem volt könnyű - nem is sikerült sosem. Próbáltam csökkenteni az adagokat, beosztani magamnak, hogy mennyit szabad, ez sosem jött be, sosem sikerült betartani az adagokat, nemhogy csökkentve őket, de még szinten tartani sem. Azt minden dohányos tudja, hogy a cigaretta-igény az folyamatosan nő, ha csak észrevehetetlenül is, de az ember egyre többet cigizik, aztán amikor hirtelen rádöbben az aktuális adagjára, akkor visszavágja arra, amit még normálisnak vél - ezért szív a dohányosok legtöbbje mindig 'napi egy dobozzal' - majd kezdődik a folyamat megint a lassú emelkedéssel. Állítólag vannak kocadohányosok, akik 'csak bulikban' cigiznek, de valahogy én sosem láttam, hogy máskor ne gyújtottak volna rá - ez is egyfajta önáltatás, tudatalatti védekezés lehet, hogy ne kelljen elítélnie saját magát, hogy egy ilyen káros szokása van. Emlékszem, elég sok közismert praktikát kipróbáltam a leszokásra; volt, hogy folyamatosan vizet ittam meg napi tízszer fogat mostam, hogy a szájban jelentkező nikotinhiányt lemossam-elűzzem az erősebb, mentolos ízzel; aztán próbáltam az akkoriban bejövő nikotinos tapasszal, majd rágógumival is; a tapasz volt a leghatásosabb, akkor sikerült hónapokig nem cigiznem, és a tapaszt is elhagyni - jó is volt, mert már irritálta a bőrömet mindenhol - majd a 'győzelemre' egyszer, egy bulin, alkoholos állapotban rágyújtottam, 'csak egy szál' felkiáltással, és azzal kész volt, megint visszaszoktam. Próbáltam bejelentve mindenkinek a leszokást, hogy hátha az segít, hátha már csak az önértékelésem, a makacsságom, hogy ne égjek le ennyi ember előtt, az segít - nem segített. Próbáltam rákészülve, visszaszámolva, nagy üggyé téve magam előtt, amiben nem bukhatok el... aztán a nagy ügy kezdetét mindig kitoltam; ahogyan a fogyókúrázó is 'holnaptól majd' nem eszik sokat, úgy én is 'holnaptól' szoktam le minden nap. Próbáltam kiszámolva az árát annak, amennyit addig elszívtam, és hogy ha félretenném mi szépet-jót tudnék belőle venni, utazni, stb - elborzadtam ugyan az összegtől, de a leszokásban fityfenét sem ért. Elmentem valami sarlatánhoz is, amit a TV-ben mutattak egy Deltában (vagy az utódjában, elvégre ez nem volt olyan rég), ahol egy lemezre rá kellett tennem a kezemet, és az mittudomén kivonta belőlem a nikotint vagy mi a lótúró - dehát ezek a dolgok max. annak működnek, aki képes hinni bennük, én meg sosem voltam hívő fajta, logikus alapja meg nem volt az egésznek. Sose mentem vissza. Aztán úgy voltam vele - ez egy barátom hatása volt - hogy ha le kell tennem a cigit, akkor le fogom tenni a cigit, machinációk nélkül, vagy magamtól, vagy teszem azt a rák veszi majd ki az ujjaim közül az utolsó szálat... és így is lett. Mármint nem a rák - egy napon, cca. három éve egyszerűen nem gyújtottam rá többet. Nem csináltam semmi különlegeset, nem volt elhatározás, nem volt tapasz sem meg más sem - egyszerűen nem gyújtottam rá többet, anyut megkértem, hogy mellettem ne gyújtson rá, és azóta én sem gyújtottam rá - azt nagyon is jól tudom, hogy akárha csak egyetlen szálat is elszívnék, az visszaszokás lenne. Ez az egy lényeges van a leszokásban - soha többet egy szál sem. Szerencsére megnyitott a városban az uszoda, így a leszokás utáni hízásomat is kezelni tudtam ill. kordában tartani; azért a nassolás az felerősödött ebben az időszakban, úszni meg mindig is szerettem. A legnagyobb kísértés a tavaszi fotóstáborban jött; ha nem is mindenki, de többen cigiztek, és a beszélgetések is többnyire a kijelölt dohányzóhelyek körül folytak... ott legalább kétszer nagyon közel jártam ahhoz, hogy kérek valakitől egy szálat. De megálltam... akkor és azóta is. Mindig ezt mondom magamnak, mert sok-sok próbálkozás után tökéletesen tudom: nincs olyan, hogy 'csak egy szál'. Csak visszaszokás van. Tudom, azt mondják, hogy aki egyszer dohányos volt, az nem szokik le, csak időlegesen abbahagyja; ennek a mélyfilozófiai vonzataiba nem mennék bele, de én részemről szeretnék most már életem végéig időlegesen nem cigizni.