Síelés

Nem is síeltem, így a cím megtévesztő. Mégis síkiránduláson voltam, bebarangoltam egy hegyet-völgyet, amin mások lesiklottak, néha az útjukban is voltam, néha ők az enyémben, néha kipróbáltam volna, máskor meg inkább az ejtőernyőt, vagy akár a kutyaszánt, de végül maradtam csak a barangolásnál. Megtanultam, hogy hogyan lehet menni hótalpakon, milyen is az igazi tél, hatalmas hóval, szemkápráztató napsütéssel, tejfölköddel, sűrű hóeséssel, mindenütt tornyosuló hóhegyekkel – azazhogy milyenek télen a hegyek. Érdekesek és veszélyesek. A sícentrum turistaközpontúsága, a minden igényt a végletekig kiszolgáló körülmények, a feltűnésmentes profizmus sem tudja elfedni azt, hogy a havas hegyoldal bizony elég sokoldalúan veszélyes. Nem ez van az ember agyában első helyen, de bizony valahol mindig ott fészkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szépségei, sőt. Nagyon is sok csoda van a téli erdőben, a hegyen-völgyön, sípályán, turistaösvényen. A hófedte sziklaalakzatok mulatságos formái, a napfényben sziporkázó, végtelen, érintetlen hómező, a hóterhes faágak súlyos méltósága, a fény és árnyék játszadozása a havon, a hó felszínén futó állatok lábnyomainak gyöngyfüzérszerű sora, a ködlepelben bujkáló fák, a masszív hegyek hósipkás csúcsai szélfútta hófelhőben, a naplemente aranysárgájában, az alkonyat hihetetlen-kékjében, a reggeli fény szemfájdító élességében… nem lehet mindent leírni. Nézem a fényképeket és emlékezem. Csoda volt ott, sok csoda, aminek örülök, hogy láttam. Nem leszek a tél, a síelés nagy rajongója, de a nemlétező kalapomat megemelem előtte. Szép volt, jó volt, nagy élmény volt.