házak

Békebeli, masszív, évszázados tégla bérházak. Hatalmas beltérrel, cselédszobával, úri családokra bőkezűen szabva, a szocializmusban itt-ott megkurtítva, felosztva, kiadva, lelakva, majd felújítva. Új életet kezdenek, tehetik, hiszen bírják még; a gyökereik erősek, a falaik stabilak, max. a tető ázik be néha, és hőszigetelni kell őket, hiszen egy energiában (is) gazdagabb korban épültek még. Keresettek is, jobban mennek a piacon, mint a huzatos panelszörnyek és a papírfalú olcsó lakóparkok. Tovább fognak élni és ezt kényelmesebben teszik, mint azok. Egy téglaház büszke. A vastag falakra, a jól megépített, igényes szerkezetekre, a homlokzat kariatidáira, cirádás erkélyeire, de még a málló vakolatra is.

Békebeli, masszív, félévszázados tégla bérház. Idétlen belterekkel, minimállakásokkal, egyszobakonyha, víz nélkül, wc nélkül, cselédeknek inkább, és gyári munkás férjeiknek. Lelakva, letapétázva, lelakva újra, átfestve, majd elgettósodva. Új élet itt nem kezdődik, a régit vonszolja maga után a ház. A szerkezet lerombolhatatlan, a környezet törékenyebb; az igénytelen lakók pusztítottak csak, építeni, felújítani itt már évtizedek óta nem szokás. Lakást itt nem vesz senki már, a környék gettóhangulata és a ház állapota együtt csak a legreménytelenebb lakásfoglalókat nem riasztja el. A ház nem büszke semmire, nem is él már tán. Belefulladt a mocsokba, a bűzbe, a koszba. Homlokzatán a pergő vakolat rózsái díszlenek csak a betonszocializmus monumentális oszlopai között, új értelmezést adva a piszkosfehér szín fogalmának. Gyászos látvány. Egy nem szép kor nem szép mementója.