As the World Turns

Tovább foglalkoztat ez a netre kitárulkozós dolog. Alapvetően a fényképektől indulok el, jellemző probléma. Illetve nem is probléma… csak azzá tesszük. Szóval amióta a fényképezés szakmából, hivatásból és művészetből átment hobbivá, azóta teljesen megváltoztak a körülményei. Ma már szinte bárki hozzájuthat egy digitális fényképezőgéphez, aminél gyakorlatilag nincs fenntartási költség; ha nem akarja kinyomtatni valaki a képeit, akkor nincs előhívási költség sem. A képek elvannak a számítógépen, nem kérnek enni. A képszerkesztő-kategorizáló-, megosztó programok is vagy ingyenesek, vagy elérhetőek – amennyiben nem professzionális darabokat keresünk. Azaz bárki, a legamatőrebb, legtehetségtelenebb, legérdektelenebb ember is ingyen vagy nagyon olcsón tud fényképezni. Ez meg is látszik; pár éve-évtizede még onnan lehetett megismerni a japán turistákat, hogy fényképezőgép lógott a nyakukban – mára már nincs turista szinte, akinek ne tenné. No de miért fényképezünk? Mit akarunk elérni azzal, hogy megörökítjük azt, ami tetszik? A hobbifotózásnál még nem művészet a cél, hanem dokumentáció; hogy lássa a család, a barátok, az ismerősök, hogy hol jártunk, mit láttunk. De a digitális kép nem fogható kézbe, ha nem hívatjuk elő, ami ugyan egyre olcsóbb, de azért még pénzbe kerül, és ezzel elveszi az ingyenesség illúzióját. Nem tudjuk megmutatni a nagymamának, aki nem ismeri a számítógépet, nem tudjuk elvinni magunkkal, hogy a családi-baráti összejövetelen ’véletlenül’ előkerüljön, a távolabbi rokonok, ismerősök végképp kimaradnak belőle. Hacsak fel nem töltjük a netre. És ebből azért elég szépszámú szolgáltató megél – azaz van rá igény bőven. Hiszen ezzel sok mindent elérünk. Egyrészt az alapcélt, azaz a családdal, ismerősökkel megosztást; elküldjük nekik a linket, és láthatják, többnyire olvashatják is a hozzáfűzött magyarázatokat, ráadásul akkor, amikor akarják, amikor kedvük van hozzá. Másrészt néhány plusz dolgot is elérünk ezzel, ami alapból nem célja egy átlag hobbifotósnak, de bónuszként még vonzóbbá teszi a képfeltöltést. A netes albumban ugyanis egyfajta kiállításként, galériaként hasonlatossá válhatunk a ’nagy’, a profi fotósokhoz. Hiszen kiállításunk van nekünk is, azt láthatja bárki a világ minden tájáról, akár véleményezheti is, konstruktívan elemezheti is (bár ez azért ritka), büszkén leshetjük a látogatók számát, a letöltéseket – egészen úgy, mint a ’nagyok’, akiknek ez bevételi kérdés, húsba-, de legalábbis pénztárcába vágó dolog. Ez egy szürke kis átlagembernek, egy hobbifotósnak nagy presztízs, és egyben sarkallja is az egyre jobb fotók készítésére, hiszen akarva-akaratlanul lát jobb és rosszabb képeket is; hacsak nem teljesen vak, akkor ebből tanulni is tud. Szintén nem megvetendő szempont a ma oly divatos közösségépítő hatás. A hobbifotósok saját közegükben, magukhoz hasonlóak között mozognak, nem rettenti el őket a nagytudású profi, és hamar kivetik a teljesen tehetségtelent is. Ezt az aspektust a fotómegosztók még erősítik is, a kezdeti egyszerűbb szoftverekre ráépítve a fórumot, a chatet, az üzenőfelületeket, az egymás képeinek értékelését, és az egyes fotók kiemelését, tematikus versenyeket. Persze ez közel sem önzetlen, a reklámszakma már egy ideje tudja, hogy a mai kor leghatékonyabb reklámfajtája a peer-to-peer, azaz a személyesen átadott reklámüzenet. Ehhez kellenek a közösségi szájtok, a megfelelő méretben, peer-group-ok, tematikus csoportok, stbstb. Mellékszál. Itt. Máskor majd főszál lehet. Konklúzió… nem tudom, szerintem azt már már levontam. :-) Azért osztjuk meg a fényképeinket a neten, mert a technika arrafelé noszogat, és mert a hiúságunk is arrafelé hajt. De azt azért nem szeretjük, ha ellopják a képeinket. Védjük, vízjelezzük, kopirájtoljuk, megintcsak, mint a nagyok. Utánzás ez is persze, hiszen kinek kellenének pont a mi képeink a százmilliárd közül, és mit veszítenénk mi azzal, hogy egy noname kis szájt felteszi azt a sajátjaként, vagy csak pusztán dekorációnak? Na, a szerzői jogok, az még egy jókora szál lehetne. De erről, mostanra ennyi.