Újra

Nehéz elkezdeni megint dolgozni. Újra odafigyelni, felvenni a telefont, csinálni azt az ezeregy dolgot, amit kell. Az ünnepek alatt valódi szabadságot vettem ki, még ide is csak alig írtam, a nagyvilágot és a belpolitikát sem voltam hajlandó követni. Van is mit olvasgatni, valamennyire azért illenék bepótolni hogy mi történt bő két hét alatt. Persze olyan nagyon sok csak nem, az ünnepek alatt többnyire nem sok történik. 2009 van már, megint új naptár került a falra, át kell írni a nyomtatványokat, az űrlapokat, elfogadni, hogy megint öregebb lettem egy évvel.

Ma megint előszedtem a fényképezőt, és mintha újdonság lenne, úgy forgattam. Nem érdekelt az ünnepi fa, a család és a mindenféle hangulatok lefényképezése. Minek? A tél, a táj, na az más kérdés. Egy zúzmarás csipkecsoda-fa lélegzetelállító látvány, a csupasz, fekete ágak a fehér háttéren szintúgy, a nyüzsgő madársereg az etetőn, a kristálytükör-jég a tavon, a vasárnap délután nosztalgiaidéző hangulata ugyanott a kismillió emberrel, a lassan hulló hóesésben...

Boldog Karácsonyt!

A számítógépem is meglepett egy karácsonyi ajándékkal: lerobbant. Úgyhogy ezúton küldök mindenkinek jókívánságokat, a címjegyzékem az valahol a bitek között bolyong.

Új vendég

A madáretetőbe új vendég jött, még őt nem láttam. Egyedül jött, és még a cinkék is tartanak tőle, amíg evett, csak izgatottan csiviteltek a magasabb ágakon. Nem csoda, hisz nagyobb is náluk. A meggyvágó névre hallgat, amint utánanéztem. :-)

Tömegjelenet a fa alatt

Nem, ez nem karácsonyi bevásárlás, nem is pláza vagy karácsonyi piac, hanem a barackfa a kertünkben. Egy vaskos ágról lóg a madáretető, mellette faggyúgolyó, a fa alatt egy széken dobozban a megtört, de rossznak bizonyult diók. Minden nap reggel jönnek a madarak, főleg cinkék, tengelicek, a szomszéd verébcsapat, és ma megjelent két galamb is. A madáretető fel van függesztve, azaz leng, csak a cinkék, ezek a pici akrobaták és a tengelicek mernek rámenni. A barackfa ágain ülve várják ki a sorukat, izgatottan, hisz sokan vannak, figyelve a környék macskáira is, akik bár nem járnak hozzánk, hiszen kutyánk van, mégis, a kismadarakat még a szomszéd kertből is megijesztik. A verebek és a galambok nem mertnek az etetőre felmenni, szerencsére, hisz így a többiek által a földre leszórt magoat is feleszi valaki. Úgyhogy ők meg ott nyüzsögnek, időnként egy-egy tengelice is lemegy, olyankor kitörnek a területi viták. Aztán amikor jóllakik mindenki, jönnek a kerti tóra, isznak egyet, van, aki fürdik is egy rövidet a tavirózsa barnuló levelein állva, és huss, eltűnik az egész csapat. Én meg kimegyek, feltöltöm a madáretetőt, hisz délután, sötétedés előtt jönnek majd megint, vacsorázni.

Az első hó

Reggelre kelve leesett az első hó idén. Már vártam, ígérgették is egész héten de eddig esély se volt rá, ma reggel viszont megtette ezt a szívességet, és ha csak egy lepelnyire is, de kifehérítette a világot... A cinkék persze azonnal megjelentek, mindig együtt jönnek az első hóval, sosem láttam még őket előtte, de már be volt készítve a mag a madáretetőbe, nem kellett csalódniuk, idén is jöhetnek a terített asztalra. Sajnos nem esett sok hó, nem fedi el még a füvet sem teljesen, és bizony ahogy elment, elkezdett sütni a nap hétágra, olvad is, délutánra, mire kimennék az erdőbe, nem sok fog maradni belőle, már egy óra múlva se lesz sok, még fényképezni sem elég talán.

De tél van, ez már visszavonhatatlan, előszedtem a méztől kezdve a méregdrága keleti fűszerekig mindent, ami kell ilyenkor, az autón téli gumi, benne fagyálló, homok, kislapát, akadtam már el a szekérúton a félfagyott, lucskos hóban, azóta van mobilom is, na nem a világ végén lakom, csak télen is kimegyek naponta az erdőszélre kocsival, viszem a kutyát futni, meg magamat sétálni.

Kandalló-kályha

Az írországi visszaemlékezések közben azért itthon sem állt meg az élet; közel egy évtized gázfűtése után, végleg belátva, hogy mára már a gáz lett a legdrágább fűtési mód - visszaálltunk a fatüzelésre. Legalábbis első helyen, megtartva a gáz lehetőségét is a kemény telekre. De mostantól elsősorban egy, az előtérbe beállított, tehát az egész lakást fűteni képes, ún. kandallókályha fogja a meleget szolgáltatni. Ez a kandallókályha egy új hibrid, ahogy elnézem, valahol félúton a kályha és a kandalló között; zárt tűztérrel, cca. 70-75 %-os hatásfokkal, 8 kW teljesítménnyel, fa-, vagy széntüzeléssel, de mégis egy üvegajtóval, amin keresztül látszanak a lángok, és nem kályhás, hanem szerintem elég jól kinéző kivitelben, elegáns, fekete lemezburkolattal az öntvényház körül - egyszóval jól néz ki, és fűteni is tud. Én cserépkályha mellett lettem volna, de az egyrészt drága, másrészt ott, ahol ez van, az nem lett volna olyan jó. Nagy is, bumfordi a cserépkályha, nem fért volna el ott. Ez egy jó kompromisszumnak tűnik. Hogy hogyan képes befűteni a lakást, azt meg majd meglátjuk. A fát én szívesen hasogatom, majd egyszer, ha nem látják, eltüzelem az ócska fejszéket, és veszek egy újat, használhatót. :-)

Síelés

Nem is síeltem, így a cím megtévesztő. Mégis síkiránduláson voltam, bebarangoltam egy hegyet-völgyet, amin mások lesiklottak, néha az útjukban is voltam, néha ők az enyémben, néha kipróbáltam volna, máskor meg inkább az ejtőernyőt, vagy akár a kutyaszánt, de végül maradtam csak a barangolásnál. Megtanultam, hogy hogyan lehet menni hótalpakon, milyen is az igazi tél, hatalmas hóval, szemkápráztató napsütéssel, tejfölköddel, sűrű hóeséssel, mindenütt tornyosuló hóhegyekkel – azazhogy milyenek télen a hegyek. Érdekesek és veszélyesek. A sícentrum turistaközpontúsága, a minden igényt a végletekig kiszolgáló körülmények, a feltűnésmentes profizmus sem tudja elfedni azt, hogy a havas hegyoldal bizony elég sokoldalúan veszélyes. Nem ez van az ember agyában első helyen, de bizony valahol mindig ott fészkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szépségei, sőt. Nagyon is sok csoda van a téli erdőben, a hegyen-völgyön, sípályán, turistaösvényen. A hófedte sziklaalakzatok mulatságos formái, a napfényben sziporkázó, végtelen, érintetlen hómező, a hóterhes faágak súlyos méltósága, a fény és árnyék játszadozása a havon, a hó felszínén futó állatok lábnyomainak gyöngyfüzérszerű sora, a ködlepelben bujkáló fák, a masszív hegyek hósipkás csúcsai szélfútta hófelhőben, a naplemente aranysárgájában, az alkonyat hihetetlen-kékjében, a reggeli fény szemfájdító élességében… nem lehet mindent leírni. Nézem a fényképeket és emlékezem. Csoda volt ott, sok csoda, aminek örülök, hogy láttam. Nem leszek a tél, a síelés nagy rajongója, de a nemlétező kalapomat megemelem előtte. Szép volt, jó volt, nagy élmény volt.

Határozottan érdekes, hogy az embereket mennyire meglepi az a tény, hogy tél van, ergo hideg,  sőt szél, hó és jég is.
Mintha nem januárt mutatna a naptár, és ők nem egy kontinentális éghajlatú, azaz télen hideg országban élnének. Kiskabátban dideregnek, sapka, sál nélkül vacognak, kesztyűt egy emberen sem láttam.
Pedig mínusz8 fok volt reggel, és az már nem ősz, nem tavasz, pláne nem nyár. Hanem tél, ami
nálunk hideg szokott lenni. Hó is szokott lenni, erről csak a MÁV, a Volánbusz, a BKV és a főváros vezetősége nem tud, az emberek azért általában tudják, hogy a tavalyi enyheség az volt a kivételes, nem a mostani. Illetve - tudniuk illene. Mert úgy csinálnak, mintha attól az egy enyhe téltől már mindig olyannak kellene jönnie, elvégre megmondták, hogy jön a globális felmelegedés. 

Viszont a városból kimenve gyönyörű a tél, mint mindig. Ha napos-hideg, ha ködös-nyirkos, ha hóeséses, mindig van szépség benne. Jól felöltözve persze, hogy ne arra kelljen gondolni, hogy lefagy a kezem-lábam-fülem. És vinni egy fényképezőgépet magunkkal. Hihetetlen csend tud lenni télen az erdőben, a mezőn, atermészetben. Nincs madárdal, bogárzúgás, az állatok nem mozognak annyit, hiányzik a lombsusogás, a víz zenéje... befelé fordul az ember ilyenkor kint. Csodálja a zúzmaraékszereket az ágakon, a köd misztikus alakzatait, de közben befelé fordul, a csend elandalítja.