Tegnap

Az emberek nem értik. Máshogyan működök. Mindenki máshogyan működik persze, csak van, aki kiesik aból az elfogadható sávból, amit az emberek többsége elnéz magának, és egymásnak. Különösen azt nem értik, aki az idő nagyrészében el tudja játszani, hogy még belefér ebbe a sávba – csak néha kiesik belőle. Ilyenkor jön a biztos részeg, beszívott, PMS, telehold, istenfasza. Mert kell egy indok, egy ok, egy ürügy. Magától egy ember ne lógjon ki az elfogadható viselkedés normáiból. Nem teheti. Hiába nem direkt csinálja, hiába tehetetlen azzal szemben, ami a természete. A negyven évemből harmincban elég sikeresen eljátszottam, hogy normális vagyok. Na jó, talán az első ötben nem kellett. Még. Akkor huszonötben. Sikeresen belefértem a ’furcsa néha, de elmegy’ skatulyába. Azóta tudom mit jelentett ez belül. Hogy mi feszültséget, sérüléseket halmoztam fel vele úgy, hogy ezekkel együtt voltam éppen megtűrt. Megérte? Nem hát. Csak akkor nem volt más választásom. Lehetett volna – elvileg. Az intelligenciám nem akkora nagy, a tehetségem semmiben sem elég nagy, a körülményeim nem voltak olyanok, hogy ellensúlyozhatták volna a vállalt különcséget – így meg kellett próbálni beilleszkedni. Szerencsétlen dolog ez az asperger ha jobban belegondolok. Egy autistáról hamar kiderül, hogy az, az Esőember film óta tudják is, mi az, és megvan az elfogadott-kialakult skatulyája, amiben elfér. Ezt meg nemhogy nem diagnosztizálják, nem is ismerik. Aki szociálisan esetlen, az nem beteg, csak nem akarja biztos. Ha akarná, menne neki, gondolják. Ezt lassan már gyűlölöm, ezt a hozzáállást; mintha az akaraterő valami mágikus tehetség lenne, amivel bármit le lehet győzni, ami meg tud változtatni egy embert, ami ha kell van, illetve kívülről nézve ha kell, akkor kell lennie, olyan nincs, hogy nincs, csak lusta, buta, teszetosza ember van. Tessék csak erős akarattal legyőzni egy meltdown-t. Tessék csak, lehet próbálkozni. Tulajdonképpen… amíg szerepet játszottam, amíg teljesen fegyelmeztem magamat, addig ment is többnyire. Legalábbis nem látta senki. De amióta rések támadtak a páncélon, azóta nem megy. Kibújtam, mert elhittem, hogy a világ érdekes – és nincs visszaút, mert tényleg az. Tudom. Csak ezzel a teljes énem bújt elő, nem csak az, ami ’tud viselkedni’…

Valahol ugyanakkor még mindig reménykedem, hogy csak ’képzelt beteg’ vagyok, hogy olvastam ezt az aspergeres dolgot, és beleképzelem magam. Jó lenne. Elmenni egy agyturkászhoz, bekapkodni pár színes drazsét, és normálisnak lenni. Persze nem megyek. Ez nem így megy.