Boldog új évet mindenkinek!

Újratelepítés

Ma végre tudtam venni egy rakás írható DVD-t, és kiírtam rájuk mindent, amire a gépről szükség lehet. Csökkentett módban ugyanis még elindul, így nem veszett el semmi. Eddig legalábbis. Úgyhogy ma egész nap dvd-ket írtam, most meg már a windows szórakoztatja magát - meg engem - az újratelepítéssel. Ezzel talán estig megleszek, addig még a laptopon lakok. Meg persze még utána is, amíg a többi szükséges dolgot visszateszem...

Közben azon morfondírozok, hogy az ember fejére is ráférne néha egy újratelepítés. Annyi szar felgyülemlik már ennyi idős korára az embernek, és bizony hibaüzeneteket is ad, le is fagy néha, összeakadnak a dolgok... miért nincs bioware-újratelepítő? Nem, nem akarnék mindent kidobni, de... mondjuk megőrizni az egész cuccot egy read only partícióban, és a főhelyre meg egy új oprendszert - na nem, nem windows-t, megvagyok én azért az NN nevű oprendszeremmel, csak egy frisset kérnék...

Boldog Karácsonyt!

A számítógépem is meglepett egy karácsonyi ajándékkal: lerobbant. Úgyhogy ezúton küldök mindenkinek jókívánságokat, a címjegyzékem az valahol a bitek között bolyong.

Új vendég

A madáretetőbe új vendég jött, még őt nem láttam. Egyedül jött, és még a cinkék is tartanak tőle, amíg evett, csak izgatottan csiviteltek a magasabb ágakon. Nem csoda, hisz nagyobb is náluk. A meggyvágó névre hallgat, amint utánanéztem. :-)

Nem megy...

Nem meg most a fotózás. Mintha kizárnák egymást az írással, mintha a kreativitásom egyszerre csak egy témára, egy formára terjedne ki, és a másikat elnyomná az éppen aktuális. Nincs is kedvem hozzá mostanában. Az írás szabadsága nagyobb, tekintve, hogy ehhez semmi sem kell, a fotózáshoz meg alkalom, téma, fény, idő, kedv, stbstb. Az íráshoz meg max egy szótár, ha éppen angolul akarok írni. És szeretem ezeket a történeteket. Mindig is szerettem őket, és nagyon örülök, hogy most le is tudtam írni néhányat.

Ajándékozás

Alapvetően szeretek ajándékokat venni, csinálni, beszerezni, kitalálni, hogy mi lenne jó, ki mit szeret, mihez mi illene. Csak azért nem utolsó dolog, ha az embernek vannak anyagi eszközei a fantáziája szabadon rohangálásához. Nem, nem panaszkodni akarok, messze vagyok a szegénységtől, csak éppen most úgy jött ki ez az időszak, hogy a fa alatt (mert lesz fa, karácsonyfának nevelték, nem vagyok hajlandó lelkiismeretfurdalódni emiatt) nem lesz túl sok minden, az is főleg jelképes. Tudom, nem az számít, hanem mittudmén. Hát igen, csakhogy valljuk be magunknak őszintén, az is számít. Főleg az idősebb korosztálynak (gyerekek a tágabb családban sincsenek nagyon), akik élvezik az ajándékadást, az ajándékok megkapását is, és nekik ez az ünnep fontos része, például a karácsonyfa meg a hagyományos ételek mellett. Én ha magam lennék, leginkább vállat vonnék a karácsonyra, egyedül ez az ünnep nem egy nagy eresztés. De nem vagyok egyedül, és szerencsére nem vagyok egyedül, úgyhogy valamilyen szinten igazodnom kell mások ízléséhez is, hacsak nem akarok egy rossz hangulatban, veszekedéssel eltöltött karácsonyt. Úgyhogy lesz fa, lesznek ajándékok, lesz pulyka, meg halászlé, meg bejgli, meg minden ami kell. Szordínóban.

Tömegjelenet a fa alatt

Nem, ez nem karácsonyi bevásárlás, nem is pláza vagy karácsonyi piac, hanem a barackfa a kertünkben. Egy vaskos ágról lóg a madáretető, mellette faggyúgolyó, a fa alatt egy széken dobozban a megtört, de rossznak bizonyult diók. Minden nap reggel jönnek a madarak, főleg cinkék, tengelicek, a szomszéd verébcsapat, és ma megjelent két galamb is. A madáretető fel van függesztve, azaz leng, csak a cinkék, ezek a pici akrobaták és a tengelicek mernek rámenni. A barackfa ágain ülve várják ki a sorukat, izgatottan, hisz sokan vannak, figyelve a környék macskáira is, akik bár nem járnak hozzánk, hiszen kutyánk van, mégis, a kismadarakat még a szomszéd kertből is megijesztik. A verebek és a galambok nem mertnek az etetőre felmenni, szerencsére, hisz így a többiek által a földre leszórt magoat is feleszi valaki. Úgyhogy ők meg ott nyüzsögnek, időnként egy-egy tengelice is lemegy, olyankor kitörnek a területi viták. Aztán amikor jóllakik mindenki, jönnek a kerti tóra, isznak egyet, van, aki fürdik is egy rövidet a tavirózsa barnuló levelein állva, és huss, eltűnik az egész csapat. Én meg kimegyek, feltöltöm a madáretetőt, hisz délután, sötétedés előtt jönnek majd megint, vacsorázni.

Chariots of Fire

Helyzetjelentés az e-republikból; Usa, Kanada, Anglia és Spanyolország lerohanják Franciaországot. Kicsit folyékonyabb egy világ, mint az IRL, bár a tendenciák azért hasonlóak. Azt nem mondom, hogy a legjobb játék, amit próbáltam már, de valami mégis megfogott benne. Nem is tudom mi... talán éppen ez a változékonysága. Hogy itt aztán abszolút történnek a dolgok, és nem csak diplomaták tárgyalnak a világ felosztásáról, hanem akinek kell valami és képes rá, az elveszi magának - így vagy úgy. Ne áltassuk magunkat, IRL is dzsungeltörvények vannak. Itt csak őszintébben azok.

-------------------------------------------------------------------------------

Tűzszekerek

Úgy indult, hogy lerohanják az országot, hogy az atlantiszi szövetségesek hatalmas, ellenállhatatlan és erre büszke ármádiája egyszerűen elözönli a ha nem is kicsi, de nem is túl erős frankhont, s a jelképes ellenállás, amelyet a béketábor tagjai az őket lekötő nem véletlen harcok miatt sem tudnak támogatni, hamar elenyészik. És így is indult, a világ többi része elszörnyedve nézte a hatalmas pusztítást, amelyet az első hadszíntereken okoztak, s ha voltak is akadályok, ha nem is özönlöttek, de legalább csordogáltak a szövetséges, baráti szabadcsapatok, s zsoldosok, úgy tűnt, a henger elé igazi akadályt vetni senki nem tud.

Az invázió harci szekerébe azonban porszemek is kerültek, a tengely meg-megakadt, a harcok nem mind váltak diadalmenetté, az első csatában magukat feleslegesen megerőltető hadak azt hitték, innentől már sétaút lesz Párizsig virágszőnyegekkel és hajbókoló fogadóbizottságokkal – holott azt minden harcos, minden hadvezér tudja, hogy alábecsülni a hazáját védőket nem lehet, hogy akit sarokba szorítanak, az nem lévén kiút egyre vadabbul s egyre eredményesebben fog küzdeni, s hogy a minden oldalról lerohant náció még azok együttérzését is ki fogja váltani, kik azelőtt jó viszonyban velük nem, esetleg csak semlegesek voltak, s onnan is megindul a szimpátia vezérelte zsoldosok serege, hol addig szándék se volt erre – sőt, korábbi szövetségesek felől is szállnak baljós hírek – mintha nem ilyen lovat akartak volna még ők sem...

Láthatóan a támadók hadai ezeket sorra elfelejtették, s feledékenységük most azt eredményezi, hogy az invázió szekerének tengelye baljóslóan nyikorog, a belékerült porszemek egyre jobban akadályozzák a diadalittas előrehaladást, a tengely ugrik, akad, meg-megáll, a hajtó hezitál, ide is kap, oda is kap, s ahogy lesz egyre idegesebb, követ el még egyre több hibát. De még halad előre, még békét nem akar, még bízik a számok hamis bűvöletében, még erőlteti azt, mi kezdettől nem volt igazságos, bár ez senkit sem érdekelt. Hisz csak ürügy volt, indok a harcra, mit oly régóta kívánt pár nagy ország, s néhány katona.

A büszke ármádia most nyüzsög, forgolódik, keresi a helyét eme idegen terepen; keresi a kiútját, amerre haladhat, s ahogy győzhet e bosszantóan makacs ellenfél ellen. De győzhet-e Dávid Góliát ellen, hát még ha nem is egy, de sok Góliát akarja a koncot s nagyon? Tanulnak-e az óriások saját hibáikból, s elbízza-e magát a váratlan sikerektől a kisebb fél? Ki nevet a végén, ha nevet egyáltalán valaki?c

Diótörő

Nem szeretek diót törni. Unalmas, egyhangú és a fele kukacos, rohadt, szemétre való és undorító még hozzáérni is (igaz a a madarak akik idejárnak enni bolondul imádják). Hiába van jó diótörőm, mégsem egy élvezetes munka. Egyhangú, az a legnagyobb bajom vele, és közben nem lehet semmi mást csinálni, még valamit nézni sem, hiszen oda kell rá figyelni. De sajnos van diónk, ráadásul sok. Úgyhogy nem tehetem meg, hogy kidobom vagy hagyom megrohadni vagy elajándékozom, én meg veszek a boltban dióbelet. Már csak azért se, mert erről tudom, hogy bio minőség, az egész kert nem látott még több vegyszert, mint a tavaszi lemosó permetezés ezzel a viaszos vacakkal - a diófa persze még ezt se, kötve hiszem, hogy valaki felmászott rá valaha is ecélból - ez még a régimódi, hatalmas méretű diófa, nem a manapság divatosabb, kisebbre nemesített fajta. Egyszóval utálok diót törni, de muszáj csinálni. Csak miért akkor, amikor amúgy is időzavarban vagyok...?

Az üveghegyen túl

Szilánkokon lépkedek, millió vagy inkább végtelen sok apróbb-nagyobb törött-üveg szilánkon. Igen, mezítláb. Cipőben nem lenne téma, így annál inkább. Először nem akartam elindulni, próbáltam félrelökni annyit, hogy alatta a talajon állhassak, amíg - amíg mi lesz? - szóval nem ment, a szilánkok alatt is üveg van, nem tudtam eldönteni, milyen mélyen, nem fáradtam vele fél méter után. Úgyse tudnék akkora gödröt ásni? vájni? kaparni? benne, ahová nem zúdulna be a széléről a szilánkhadsereg, és a gondolat, hogy elborítson a törött üveg éles, kegyetlen tömege - hát nem volt kellemes. Úgyhogy elindultam. A gonosz kis tőrök már álltomban sem voltak kellemesek, de menet közben hamar rongyolódott a lábamról a bőr - s vittem magammal a talpamba beleágyazódni kívánó szilánkokat is, hogy azok minden lépésnél mélyebbre fúródjanak. Ruhámról, a vékony anyagú pólóról és térdnadrágról tudtam, egy fél percig se védenének az üveg ellen, a talpamon rongyolódva a sebeket sem óvnák meg, a vérzést se tudnák megállítani; viszont ha kijutok erről a helyről, akárhová is, még jól jöhetnek kötésnek. Ha kijutok. Mert a látóhatárig változást nem látok a talajon, semelyik irányba - nem mintha az irányoknak sok jelentőségük lenne - és a lábfejem, a talpam már kezd elkészülni, a lépések mindegyikére már úgy kell rávennem magamat, hogy a talpam helyén lévő véres-fájó masszát megint felemeljem és főleg, hogy le is tegyem. Nem tudom meddig kínlódok, de már el is estem párszor, így már egyre változatosabban vérezgetek itt-ott, és menet vagy inkább vánszorgás közben még a kezemből, térdemből, máshonnan is szedegethetem az oda befúródott szilánkokat. És noha a talpam már nem érez semmit a fájdalmon kívül, mégis, mikor egy lépésnél az üvegtörmelék mindig bizonytalan, csúszós-mozgolódó, majdnem élőnek tűnő felszíne helyett egy biztosan álló felületre érek, azt megérzem.

Megállok, lenézek, és a fájdalom ellenére nevethetnékem támad, hahotázok, részben csak kínomban, ez nagyon tetszik - az üvegtörmelék között, abból ki nem emelkedve cölöpök húzódnak, csak követni kell őket, valahová muszáj vezetniük. Most itt az alkalom a talpam megtisztításának - fájni nem fog kevésbé tőle, de legalább a nagyobb szilánkokat ki tudom végre szedni, és kicsit betekerni a talpamat a póló csíkokra tépett anyagával. A semminél több, bár tény, hogy nem sokkal. A cölöpökön járni határozottan jobb, bár a talpam kínjait is egyre jobban érzem, és a cölöpök sem túl barátságosak; vannak helyek, ahol ugrani kell, hogy átérjek, ami veszélyes, mert az egyensúlyomat elvesztve jókorát esnék az üvegtörmelékbe, vannak cölöpök, amelyek nincsenek, így muszáj megint belelépnem a mostanra már hevenyen gyűlölt üvegbe, és vannak, amik elbújnak, keresni kell őket. De haladok, gyorsabban, mint előtte, csak azt nem tudom, hogy hová és miért. Hátha vége van egyszer ennek az üvegóceánnak. De menni kell, addig is, mindenféleképpen - és a menni kell érzete egyre sürgetőbb, egyre inkább hajt, míg megint kezdek kockáztatni, ugrani, megfontoltság helyett az ösztöneimre bízni a lépéseket - de ennek sincs oka, nem hajt senki, semmi, nem megyek időre sehová, a sürgősség érzését maximum a lábam állapota indokolja - igaz, az meglehetősen és egyre inkább.

Nem, ez mégiscsak fontos, sietnem kell, lassan emlékezem már, hogy hová indultam, az álmokat kergettem, és a színes szappanbuborékok vittek bele ebbe a kínlódásba, hogy könnyed repkedés helyett kínnal vonszoljam ki magamat és tanuljam meg egyszer s mindenkorra, hogy a buborékok elpattannak, mindig elpattannak, akármilyen színesek is, akármilyen csodás szivárványszínben is irizál a hártyányi felszínük, akármi szépet ígérnek is a képzeletnek, csak vízből vannak, nyálkás nyomot hagynak a kegyetlen üvegen, mintha ezernyi csiga mászta volna végig az üvegtengert, ha nem sietek akkor minden szappanos lesz, csúszni fog, és kúszhatok hason az üvegtőrökön, az lesz csak a szép, két mozdulat és kibelezem magamat, és a szappanbuborékok csak hullnak valahonnan, libegnek lefelé, nem kérem már őket, nem akarom, ez nem az én álmom már, ki akarok jutni innen, nyugi, csönd legyen, ez a pánik fülszaggató dübörgése, nem hagyom, nem engedem, ide a hideg fej kell most, lépés, cölöp, valaki ezt idetette nekem, valaki azt akarja, hogy ha én is azt akarom, akkor kijussak, én lettem volna? Ettől lenyugszom, sietve de higgadtan megyek, lépkedek tovább, a szivárványgömböcöktől csak csendben rettegek, ellenségeim ők már, soha nem fogok még egyszer jó szívvel tudni rájuk nézni, meg akarnak ölni a vágyálmok, de nem hagyom.

Fekete csík a látóhatáron, végre egy cél, végre valami, ami felé siethetek, ami talán más lesz, talán jobb lesz, annak kell lennie, mi lehet az, mi van az üveghegyen túl, a szappanbuborékok mögött? Nem látom, még ezt is elveszik tőlem, hiába hessegetem őket, már ezernyien záporoznak, és egyre többször meg-megcsúszok, keresem az egyensúlyomat, el is esek néha, de már újabb fájdalmat ez nem jelent, az idegpályák többnyire beszüntették az ingertovábbítást, vagy az agyam zárta le a túl sok inputot, minek érezzem, hisz tudom, hogy fájna csak, tudom, hogy rongyokban a lábam, kezem, térdem, lassan mindenem, a szappanbuborékok nyálkája mellé vérnyálkát kenek minden lépésnél az üvegre, lassan erősödik a fekete csík, de nem lesz kivehetőbb, pedig a buborékok is szűnőben vannak, de a sötétség áthatolhatatlan, mi vár még itt rám, mi lehet benne, nem látom és ez rosszabb, mint tudni a rosszat, így csak elindul a fantáziám megint, benépesíti a sötétet, csak erre várna vajon, hogy megteremtsem? Elérek a szélére, vagy valami szélére, nem tudom lesz-e üveg a következő lépésnél, mert nem látom, tömény, sötét feketeség, egy fal van előttem, csak nincs anyaga, mintha a levegő lenne fekete, de nincs se szaga, se íze. Vállat vonok, most már minek álljak meg, belelépek.

6:30, szól az ébresztőórám, és én felkelek a poharam romjairól, amire este valahogy ráfeküdtem, ekkora marhát, mint én, a múltkor egy fél tábla csokin aludtam, most meg ez… nem csoda, hogy ilyeneket álmodok.

Blogger-e vagy?

Lejáratja-e Gyurcsány Ferenc a blogger szót azzal, hogy kiadatta az ún. blogkönyvét? Előre jelzem, nem olvastam, és nem is fogom az említett könyvet, olcsó és üres propagandaszart sosem állt szándékomban a kezembe venni, egyik oldalról sem.

De a kérdés az nem ez. Bloggernek nevezhető-e az, aki nyilvánvalóan nem maga írja a blogot, aki nyilvánvalóan PR-tevékenységre használja azt, aki nyilvánvalóan csak pártkatonákat enged bele kommentelni, akinek nyilvánvalóan nincs ideje sem blogolni, hiszen basszus ő a miniszterelnök, az én pénzemből ne is blogoljon, hanem vezesse az országot sokkal jobban, mint eddig, vagy tűnjön el a balfenéken, és magánemberként blogolhat szíve kedvére. Nem járatja-e le a teljes blogoszférát azzal a nyíltan propagandaizével, amit ő blognak nevez?

Szerintem nem lehet blog az, amit egy pártgépezet működtet egy miniszterelnök segge alá tolva, és általa legjobb esetben 'átnézve' és szignálva. Nem blogger az, aki nem maga írja a posztokat és nem azért, mert le akarja őket írni, hanem mert ez olyan kúl PR dolog és haladni kell a korral.

Én személy szerint rühellem, hogy bloggernek meri magát nevezni. Engem (is) tesz kevesebbé ezzel, mert egy olyan kategóriába akar belefurakodni erővel (a gépezettel a háta mögött), ahol nem lenne semmi keresnivalója. Mert őszintétlen, mert erőltetett, mert hazug.

MMO

MMO(G) - Massive Multiplayer Online Game azaz az online többszereplős játékok, mint az e-republik is, amit nemrég óta próbálgatok (régebben játszottam a Jennifer Governmenttel is, de az valahogy elfelejtődött, meg tegnap este belekóstoltam a SimCountry-ba is, ami reggelre kelve rögtön pénzt kért volna a folytatásért). Tegnap este kíváncsiságból utánanéztem, hogy milyenek vannak - még annál is több, mint azt gondoltam. Nekem elsőre csak a Second Life jutott eszembe, amit személyesen nem ismerek, de talán a legtöbbet lehet olvasni róla mindenfelé, nemcsak az online hírforrásokban. De a zsáner messze nem ebből áll és nem is ezzel kezdődött - ha egyáltalán lehet kezdetekről beszélni. Hiszen a régi MUD-ok (Multi-User Dimensions) tekinthetők a közvetlen elődöknek, és csak szóhasználat kérdése, hogy ezekből mikor lettek MMORPG-k (Massively Multiplayer Online Role Playing Game), és a szerepjátékok mikor fajzottak el stratégiai, lövöldözős, sportos és manager-típusú játékokba...

Az alapvető típusok a stratégiai (valósidejű és körökre osztott); a sport-témájúak (hoki, foci), az autóversenyzősök, a táblás játékok online multiplayer verziói (én pl. Catanozni szoktam egy helyen), a manager/tycoon típusú ahol egy cégtől akár egész bolygóig terjedhet az igazgatandó terület (Sim), a social típus, ahol átfed a játék vagy meglévő vagy erre alapított online közösségekkel, és az ún valós világ szimulációk, ahol a valóság több-kevesebb részletességgel felépített másában kell a játékosnak elboldogulnia. A játékok többsége mára már vagy részben vagy egészében fizetős formában működik, pont a nagy játékoslétszám miatt egyre kevesebb játék tudja akár reklámokkal is kitermelni a költségeit. Vannak konkrétan havi vagy más többé-kevésbé rendszeres adományokat igénylő játékok, vannak, ahol a játék bizonyos magasabb szintjei már csak pénzért elérhetőek, vannak, ahol bizonyos funkciókat csak megvenni lehet, és ez eléggé ki is termelte a játékok 'alvilágát' is, ahol a valóság öszefonódik a virtuálissal, ahol érték lesz egy magasabb szintű játékos belépőkódja, ahol valódi barátságok és ellenségességek születnek a játékbeli történésekből, és bizony hallottam már olyant is, hogy valaki a pénzét nem alkoholra, szerencsejátékra vagy lóversenyre szórta el, hanem MMOG-ra... persze vannak free játékok is, és a fizetősök egy része is játszható közel ingyenesen, de ahogy elnéztem, nem ezeknek a száma nő.

Amúgy meg érdekelne, hogy az olvasóim közül játszik-e valaki és milyen ehhez hasonló játékot, vagy ismeri valamelyiket, és hogy mi róla a véleménye. Nyugodtan lehet mondani akár névtelenül is. :-)

Bukott Angyal

Túl kíváncsi voltam,
túl közel merészkedtem;
Túl erős volt a csábítás,
túl sokat vesztettem;
Túl sokat kaptam,
túl sokat adtam;
Mi maradtam?
Csak egy bukott angyal.

A fény hiányzik a legjobban, az űr zenéje, a hullámhosszak színes lebegése a térben. A fény volt az ételem, az italom, a testem és a lelkem – és én könnyelműen lecseréltem mindezt, mert kíváncsi voltam arra, amit az emberek életnek, szerelemnek és halálnak neveztek. Sokáig néztem őket kintről, messziről, elérhetetlenül – és ők nem láttak meg, hisz nem volt testem, a fogalmaik szerint nem léteztem, csak a hitük mondta néha halkan, hogy a fénylények léteznek, hogy ők azok az angyalok, akik itt vannak körülöttük és ha lenne szemük rá, hát láthatnák. Ki vagyok, most sem tudom, hol ők vagyok, hol mi vagyok, hol bukott angyal, hol földi ember, az egyiket eladtam, de igazából a másik sem jön rám, kinőtt ruha és levetett szárnyak között vagyok a semminél még több, de minden már rég nem…

Elhagytam a társaimat, ma úgy mondanám a népemet, de akkor nem voltunk nép, nem volt semmi, ami összekötött, szabadok voltunk teljesen, nem kötött a fizikai léthez semmi, tiszta, élő gondolatok voltunk, emlékét se tartottuk meg – ha volt egyáltalán – valahavolt testeknek, az űr volt az otthonunk, a napok az ételünk, a bolygókkal labdáztunk és a rezgésekbe feledkeztünk. Egymással összekötött (összeköt) a tiszta szabadság, az, hogy nem hagytuk (hagyjuk) ott egymást, mert megtehetnénk, de nem akarjuk. Más semmi. Nem létezett (létezik) rokonság, hisz halhatatlanok voltunk (vagyunk), nem voltunk (vagyunk) szerelmesek, nem gyűlöltük (gyűlöljük) egymást, mert nem volt (nincs) ok rá. Az akkori lényem árnyéka még visszhangozza ezeket a szavakat, még emlékszem rájuk, de már csak emlékszem, hisz eljött számomra - noha nem ezt, nem így akartam – a halhatatlanság halála, a testnélküliség, a tiszta gondolat megszűnése – mert felfedeztem ezt a bolygót, amin ezek a lények, az emberek éltek. És mert rosszat sosem akartam senkinek, hát nem bántottuk a bolygójukat, csak körüllebegtük és álmélkodtunk rajta, a fizikai élet ritka a kozmoszban, vagy csak mi vettük észre kevésszer, nem tudom… emlékszem, csodálkoztunk rajtuk, milyen aprócskák, milyen törékenyek, milyen csekély az értelmük.

De csodáltuk is őket, mert ódákat írtak, mondtak, énekeltek olyasmikről, amikről addig sosem hallottam, a fizikai testük folyamatairól, az evésről a szerelemről, a halálról és a létezésről… és ezek a költemények, ezek a dalok, szobrok, táncok szivárványszínben rezegtek, csodálatos fényük volt, szebb, mint a legcsodálatosabb pulzároké, magasztosabb a szupernováknál és mélységesebben fájdalmasabb, mint a fekete lyukak komor végzete. És engem elbűvöltek ezek a fantasztikus rezgések, hiába mondták a többiek, hogy menjünk tovább, hisz lesznek még más fények, új hullámhosszak, elbűvölő gondolatok máshol is… de én maradni akartam, és maradtam is, amikor a többiek elmentek, vonzott a föld, mint pillangót az éji mécses lángja, ma már jól ismerem e hasonlat iróniáját, de akkor csak úgy habzsoltam az emberek alkotásait, amíg el nem fogott a vágy, hogy én is átéljem őket… szabad voltam, szabadon vethettem el a szabadságomat is, magam vettem fel a fizikai lét korlátait, testet kerestem magamnak, amelyben megszülethetek, és átéltem a világrajövetel kínjait és csodáját is, és voltam igazi embergyerek, aztán felnőttem, és szerettem, gyűlöltem, csodáltam, lenéztem, kívántam és irigyeltem, öltem és haltam, átéltem az érzelmeket, átéltem mindazt, amit a test csak nyújthatott nekem, lett gyerekem, és nevelhettem a szellemét, megöregedhettem, és végül meghalhattam…

De meg nem szabadulhattam, a magam vállalta béklyók már visszatartanak, nem szállhatok el az űrbe megint, a tapasztalatok, a hús és vér köteléke már itt tart a földön – testeket felvehetek, de ahogy röpülnek az évszázadok, és megismertem az idő sebes folyóját, amelybe kétszer egy helyre én sem léphetek – úgy a létezés elveszítette a varázsát, elolvastam már minden ódát, hallottam már minden dalt, ismerem a művészeteket és a test adományozta élvezeteket is, megírtam már a magam dalait, történeteit és adtam én is annyi élvezetet, amennyit csak tudtam… de már nincs miért megszületni és nincs hogyan elmenni sem. Itt maradtam, a földön, testetlen és mégsem szabad lélekként – én, a bukott angyal.