Ősfák

Nem fogadott minket a kegyeibe az időjárás; már útközben is többször esett, mint nem, odaérve pedig egészen vigasztalannak tűnt az idő. Kicsit ugyan megjavult, mire a tanösvény végére értünk, de jónak azért még nem neveztem volna. Mondjuk már nem esett, csak szemetelt az eső.

Fura ez a dolog az ősfákkal. Annyit hallani róluk még mostanában is, szenzációnak tartják, gyűjtést rendeztek az elhelyezésükre-konzerválásukra – aztán meg ott vannak Ipolytarnócon, mint az ’igazi’, a nagy ősfa megtűrt unokái, kék lepedőkkel letakarva, a bejárat mellett, kint, mintha nem tudnának, vagy nem akarnának velük mit kezdeni az ottaniak. Nem is tudom, örülnek-e nekik vagy nyűgnek tartják őket? Hiszen a megkövesedett nagy ősfának még a darabkái is épületet kaptak, plexiborítást, megvilágítást és magyarázó táblákat… addig ezek hatan kint áznak az esőben, ronda, kék lepedőnyi védelemmel, egy sornyi felirat nélkül, csak letéve oda, mert ott volt hely.

Az őslábnyomok viszont tényleg érdekesek voltak, elnézegettem volna őket órákig. Kik, mik jártak arra… a 3D-s film telitalálat; kicsit rövid volt nekem, de el tudom képzelni, hogy a térhatás, a kihalt állatok animációja, a minimális tudálékoskodás csábítóvá és fogyaszthatóvá teszi az őskor világának ezeket a darabkáit.

A túraösvények most kimaradtak; majd egyszer egyedül, és egész napra eljövök, bejárni a környéket. Érdemes, az látszik.

Ennyit máról. Voltunk Hollókőn is, de mára már nekem erősen mesterkéltnek, csináltnak, giccsesnek tűnik a falu. A vár meg… hát vár. Nem rossz. Ott is eltúrázgatnék egyszer a környéken.