Eltévedni

Van, aki szerint Magyarországon nem lehet igazán eltévedni, meg ha mégis megtörténik, hát nincs semmi baj belőle, nincs olyan következmény, mintha egy sivatagban, őserdőben vagy metropoliszban tévednénk el. Ehhez képest nekem már életemben másodszor sikerült úgy eltévednem, hogy egy omladékos-sziklás domb/hegyoldalban cidrizzek, hogy hogy jutok le vagy föl innen. Pedig nem vagyok eltévedős típus. Csak most ráadásul egyedül sikerült a dolog, és amíg az első esetnél kettőnknél együtt komplett hegymászószerelés volt, addig most csak kirándulni indultam, az összes eszközt egy bicska képviselte. Igaz, a hegymászószerelés ott se nagyon segített, mert a morzsalékos, töredező kőzetbe nem lehet biztosítani magunkat, ill. nehéz azt biztosításnak nevezni. Nem is éreztem magam biztonságban. Most ugyan ez nem hegyoldal volt, de dombból elég meredek, és sajnos lefelé menet vált egyre meredekebbé és sziklásabbá. Az út harmadánál már biztos volt, hogy ez nem a jelzett út, a felénél meg az is, hogy föl már biztosan nem fogok menni rajta. Muszáj volt hát lefelé. Szerencsére sok helyen volt fás, ott legalább volt mibe kapaszkodni, és nem láttam az előttem nyújtózkodó meredélyt sem. Ez se utolsó szempont. Utólag már tudom, hogy a párhuzamos domb lett volna a megoldás, ott kanyargott rajta szépen lefelé az ösvény. És onnan nézték a normálisabb turisták, hogy mit csinál ez az őrült a sziklákon lefelé.

Ja, és ez egy szelíd, lepusztult röghegységben, a Vértesben történt. :-)