2008-04-06

Puszi


Negyvenakárhány évesen kellett rájönnöm, hogy az emberek többsége ugyanúgy utál puszizkodni, mint én, csak többnyire eljátsszák; összehajol a két fej, oldalra elfordulva, hogy ne lássák egymást, ne is érjenek egymáshoz, a levegőbe cuppantanak egyet, vagy még annyit se tesznek, mert a levegőbe cuppantás se túl szimpatikus hang, ha nem igazi puszihoz jár, csak eljátszott. Én meg ha nagy nehezen rászánom magam, akkor tényleg puszit adok, úgy, ahogy gyerekkoromban tanultam. Mert családi körben elfogadott, már persze ha nincs vakolatvastagan sminkelve a nagynéni, mert akkor megintcsak nem fog örülni a ’valódi’ puszinak. Mondjuk nekem teljesen idegen az üdvözlésnek - köszönésnek ez a formája, ilyen mértékben beengedni valakit a személyes térbe azért eléggé zavaró, elég sok gátlást, ellenérzést kell legyűrnöm magamban hozzá. Az meg, hogy ráadásul egy üres, álságos gesztussá legyen ledegradálva, és ezért engedjek be valakit a személyes terembe… minek? Egy igazi puszi még jelzett valamit, ami lehetett akár szeretet, jóérzés, barátság, kedvesség, akármi, de legalább pozitív volt. Ez a fej elfordítós összehajolás ez már nem, vagy csak nekem nagyon idegen. Olyan összeérünk, de mégsem. Ki akar fejezni valamit, de mégsem teszi, mert megáll az utolsó percben. Mintha visszariadna tőle. Akkor már inkább maradok a kézfogásnál, az őszintén távolságot tart, nem játssza el ezt a beengedlek-de-mégsem attitűdöt.

[a kép nem az enyém, a neten találtam]

4 megjegyzés:

zsoltu írta...

jólvan na. majd figyelek erre.

Nora írta...

Az jó, de nem csak nálad jártam a hétvégén. A dolog tényleg általánosnak mondható.

zsoltu írta...

szeretünk jelzés értékkel belül kerülni a perzsonális téren, zavar oldó, hiány oldó. péáldául én nem így gondoltam a hétvégét, mert jó lett volna dumálni. de nem jött össze, és szarul éreztem magam tőle, idétlenkedtem. na.

Nora írta...

Értem én, szerintem se úgy alakult, ahogy jó lett volna. Ez van.