A tallinni turul

A közelmúltban jártam Észtországban, így érdeklődve olvastam a fenti című cikket az indexen (http://index.hu/velemeny/eheti/eesti3503/), a közelmúltban a neten csak az első netes háborúként emlegetett észtországi eseményeket kiváltó szoborról, amiről - milyen jellemző - akkoriban szinte semmi nem hagzott el a híradásokban. Most két aktualitása van a történetnek, hiszen Észtország, amelyik még nálunk is kisebb ország, az oroszok közvetlen szomszédágában, és mégis volt bátorsága - gerince? - konkrétan és egyenesen elítélni Oroszországot Grúzia megtámadása miatt, és a tőle telhető, vagyis intenetes segítséget felajánlani Grúziának az ottani netes támadások ellen, hiszen ebben mondhatni gyakorlatuk van már. Nem mérlegelték, hogy ezért most meg fogják-e őket támadni az oroszok. Vagy lehet, hogy mérlegelték, csak még így is elég fontosnak tartották az elveiket ahhoz, hogy inkább kimondják őket, mintsemhogy békésen csaholva lefeküdjenek az orosz medve elé, pitizni neki a gázért, akármi másért, és lelkesen helyeselni neki mindenre, amit az csinál. Már amikor ott jártam, irigyeltem őket azért a gazdasági növekedésért, amit velünk ellentétben, nálunk hátrányosabb helyzetből, de ők valamiért produkálni tudtak. Most azért is irigylem őket, mert náluk nemhogy lehurrogják azt, aki mer szólni az oroszok otrombasága ellen, de ez a hivatalos kormányálláspont, és nemzetközileg sem hajlandóak befogni a pofájukat.

És nem lehagytam a másik vonatkozását a cikknek? Hogy ők meg tudták oldani a szoborproblémájukat bontás nélkül is, pedig az ottani helyzet, ahogyan a cikkből is kiderül, még cifrább, mint nálunk a különböző csoportok, szimpátiák, miegyéb között. Kirakták jó messzire a belvárostól, aki annyira tüntetni akar, az utazzon érte, rögtön nem is lett annyi lelkes tüntető-ellentüntető, és ezzel megritkult a média érdeklődése is, ami sajnos a legtöbbször a legtöbbet teszi meg azért, hogy a kedélyek nemhogy elcsituljanak, de méginkáb felhorgadjanak. Hiszen neki a hír kell, és az, hogy nincs balhé, az nem hír.