A Város és a Csillagok

Még egy hasonlat jutott eszembe az asperger kapcsán, talán sokan olvasták már Arthur C. Clarke-tól a Város és a csillagok-at (valamelyik nap láttam, kiadták megint), ami egy évmilliókig létező, teljesen zárt városról szól, aminek egészen különleges a népessége is; nem szaporodnak, ugyanaz a pár(száz?)millió lélek él benne, akik időnként 'meghalnak', azaz a város vezérlő számítógépe a lelküket, a személyiségmintázatukat eltárolja, de a testük megsemmisül, aztán periodikusan újraszületnek, gyerekként fejlődnek, nőnek, és felnőve lassan visszaemlékeznek az előző életeikre, folytatják a munkáikat, a művészeteket, a kapcsolataikat akár; tehát megvan a folytonosságuk az előző élettapasztalataikkal, és megvannak mégis mellette egy minimális, temperált szinten ugyan, de születés-fejlődés-felfedezés és a halál tapasztalatai is. A rendszer egészen logikusan és ötletesen ki van dolgozva, de a város tervezői beletesznek még néhány csavart, váratlan, előre ki nem számítható mozzanatot is; ilyen a főszereplő Alvin, aki egész gyerekkorában más, mint a társai, idegen köztük, nem illik bele semmibe, elrontja a játékokat, zavarba hozza a többieket, stbstb; és a gyermekkora végén rájön, hogy miért kölönleges; mert ő először született meg, nincsenek emlékei előző életekről, nincs folytonossága, idegen az örökéletű, kiszámítható, megszokottan működő és egymást évmilliók óta ismerő embergépektől. Nem illik bele a társadalomba, a kapcsolatokba, nem érti azokat a dolgokat, amit mások nem értenek, hogy miért nem érti, nincsenek meg a szociális reflexei, hiszen ismeretlenekké válnak az addig ismert társai, miheyst felnőnek és visszaemlékeznek az életeikre, a megélt évmillióikra, miközben ő friss, új, naív és felfedezni akar, hisz nincs, ahová visszanyúljon emlékekért. Ez hajtja a város elhagyására is, de az most nem érdekes - önmagában persze igen - csak a hasonlat érdekelt.