"Gyere őrült"

Napok óta egy szám jár a fejemben.

„Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás”

Évek óta nem hallgattam pedig Eddát, viszonylag biztos az is, hogy rádióban sem találkoztam vele. Mostanában, pár hónapja figyeltem fel erre, hogy ami dal, pár sor, strófa befészkeli magát a fejembe, az mennyire nem véletlenül teszi. Még ha rádióban hallom is… hisz ott is szól kismillió szám, mégis, egyszerre csak egy az, ami beveszi magát a fejembe úgy, hogy napokig nem tudom kiverni onnan. Utálom is néha, mert olyan hülye számok is tudnak ezek lenni, amit magamtól meg nem hallgatnék. És nem az egész szám az amit ismételek, dúdolgatok, hanem egy, max. két sor. Most ez az egy az. Csúfolódik velem. Őrült akarsz lenni, mert úgy könnyebb? Mert magyarázat, felmentés, kibúvó, könnyítés, önigazolás tudna lenni? Mert sajnálhatom, sőt akár sajnáltathatom is magamat ettől? Mert így-úgy rámillik, és jól is hangzik, nem súlyos, nem látványos, viszont kész, instant mankó. Just add water. Divatos. Amennyire persze egy betegség divatos lehet. Nem is hívják betegségnek, a szindróma sokkal jobban hangzik. Egyrészről drámaibb, mert olyan pszichoszlenges, másrészről meg nincs az a betegségfílingje, mintha betegségnek hívnák. Eltávolodik tőle, nem gyógyítani kell, hanem elfogadni, sőt a következő lépés az evolúcióban. Spektrum power a flower power mintájára, szivárványszínű kokárdával. Spektrum, ez még egy jó kifejezés. Ez se betegségre utal, sőt ez már-már misztikus. Aspergia, na azt hiszem, itt bukott ki belőlem a józan ész. Még az X-men hiányzik, és kész, azt mondom, ez egy világméretű hoax.

Persze, autizmus létezik. Asperger szindróma is. A világ pont annyiféle, amennyifélének elképzeljük. Ettől nem lesz se kevésbé valóságos, se jobban. Csak olyan.

Tegnap

Az emberek nem értik. Máshogyan működök. Mindenki máshogyan működik persze, csak van, aki kiesik aból az elfogadható sávból, amit az emberek többsége elnéz magának, és egymásnak. Különösen azt nem értik, aki az idő nagyrészében el tudja játszani, hogy még belefér ebbe a sávba – csak néha kiesik belőle. Ilyenkor jön a biztos részeg, beszívott, PMS, telehold, istenfasza. Mert kell egy indok, egy ok, egy ürügy. Magától egy ember ne lógjon ki az elfogadható viselkedés normáiból. Nem teheti. Hiába nem direkt csinálja, hiába tehetetlen azzal szemben, ami a természete. A negyven évemből harmincban elég sikeresen eljátszottam, hogy normális vagyok. Na jó, talán az első ötben nem kellett. Még. Akkor huszonötben. Sikeresen belefértem a ’furcsa néha, de elmegy’ skatulyába. Azóta tudom mit jelentett ez belül. Hogy mi feszültséget, sérüléseket halmoztam fel vele úgy, hogy ezekkel együtt voltam éppen megtűrt. Megérte? Nem hát. Csak akkor nem volt más választásom. Lehetett volna – elvileg. Az intelligenciám nem akkora nagy, a tehetségem semmiben sem elég nagy, a körülményeim nem voltak olyanok, hogy ellensúlyozhatták volna a vállalt különcséget – így meg kellett próbálni beilleszkedni. Szerencsétlen dolog ez az asperger ha jobban belegondolok. Egy autistáról hamar kiderül, hogy az, az Esőember film óta tudják is, mi az, és megvan az elfogadott-kialakult skatulyája, amiben elfér. Ezt meg nemhogy nem diagnosztizálják, nem is ismerik. Aki szociálisan esetlen, az nem beteg, csak nem akarja biztos. Ha akarná, menne neki, gondolják. Ezt lassan már gyűlölöm, ezt a hozzáállást; mintha az akaraterő valami mágikus tehetség lenne, amivel bármit le lehet győzni, ami meg tud változtatni egy embert, ami ha kell van, illetve kívülről nézve ha kell, akkor kell lennie, olyan nincs, hogy nincs, csak lusta, buta, teszetosza ember van. Tessék csak erős akarattal legyőzni egy meltdown-t. Tessék csak, lehet próbálkozni. Tulajdonképpen… amíg szerepet játszottam, amíg teljesen fegyelmeztem magamat, addig ment is többnyire. Legalábbis nem látta senki. De amióta rések támadtak a páncélon, azóta nem megy. Kibújtam, mert elhittem, hogy a világ érdekes – és nincs visszaút, mert tényleg az. Tudom. Csak ezzel a teljes énem bújt elő, nem csak az, ami ’tud viselkedni’…

Valahol ugyanakkor még mindig reménykedem, hogy csak ’képzelt beteg’ vagyok, hogy olvastam ezt az aspergeres dolgot, és beleképzelem magam. Jó lenne. Elmenni egy agyturkászhoz, bekapkodni pár színes drazsét, és normálisnak lenni. Persze nem megyek. Ez nem így megy.

Holnap

Kedélyhullámzás. Jókedvből rosszba. Fellegekből a pokolba. Akár pillanatonként. Elég egy hang, egy szó, egy kép, egy akármi. Bármi. Minden. PMS. Vagy amit akartok. Köze nincs hozzá. Mindegy. Van. Lehúz, felemel. Tűz. Jég. Fekete. Fehér. Piros. Vér. Szenvedély. Kereszt. Főleg hordani. Vállon. Kanossza. Járni. Menni, gyalogolni, talpalni, túrázni, kirándulni csoszogni, battyogni, kóborolni. Kóbor lélek. Szél, langymeleg szellő, fújja, fújja, a hajamat fújja, a szememet fújja, a szívemet fújja, megfagyasztja, elsimítja, elnémítja. Szél, víz, hullám, néma, néha, néni, béka, elmegy valahova. Hullám ringat, kék tenger, sós vize, szemembe nap szúr, szikla tetején ülve, kéz, kés, kék, két, nézem magam, nem látom, a hullám elvisz, nem találom. Nincs. Nem volt. Nem lesz, nem lett volna, nincs lesz volna. Értelmetlen, üres, késő, kevés, túl sok, nem jó, nemjónemjónemjó… elenyészet. Harsogja harsona. Fülembe átkait. Merész csoda. Lakoma.

Holnapra jobban leszek. Mindig. Miért nincs mindig holnap?

Jelmez

Alapvetően szeretek jelmezt-maszkot készíteni. A kreativitás egy eléggé speciális területe, (meg az önkifejezésé, önismereté is), ami valahogy közel áll hozzám. Nem vagyok a szavak embere, a mozgásomat csak egy nagyon elfogult ember tekinthetné kecsesnek, rajzolni, festeni közepesen ha tudok, nem érdekel a zene sem – viszont a manuális feladatok, a barkácsolás, fabrikálás, tárgyak kialakítása, és a dizájn érdekel is, és elég jó is vagyok ebben ahhoz, hogy már valóban a kreativitás is szóhoz juthasson benne. A jelmez pedig kifejezetten ilyen dolog. Kár, hogy nincs gyakrabban farsang, ill. jelmezbál. :-)

Szolgáltatás

Adott egy szolgáltató, akinek elvileg szolgáltatnia kellene; esetében konkrétan gázt. Ezt meg is teszi. Csakhogy ez nem elég, hiszen ha ő kezeli a gázvezetékeket, akkor ő tudja azt is, hogy melyik hol van. Ő kell, hogy tudja, én még csak fel se túrhatom a földet, hogy ezt megállapítsam. Ezért aztán információt is kell szolgáltatnia, hogy aki építkezni akar, az tudja, hova teheti ezt és hova nem. Ez láthatólag nem tetszik neki, hiszen amennyire csak tudja, megnehezíti a dolgot – mondjuk ez még vérbeli bürokratákról lévén szó, annyira nem is meglepő, kishazánkban a bürokraták így működnek. Aki meg odamegy hozzájuk, mert balszerencséjére ott van dolga, az magára vessen. Harminc nap a határidő, amíg válaszolniuk kell; ezt munkanapban mérik, azaz másfél hónap, és nincs szolgáltató, nincs hivatal, nincs bürokrata, aki ezt ki ne használná. Ahol határidő van, ott kitöltik. Ahol nincs, ott azonnal kész van a szakvélemény, a hozzájáruló nyilatkozat. Pedig az EON se kis cég, ők is kezelnek kismillió kábelt, ügyfelet. Mégis, azonnal kiadták a nyilatkozatot a - tegyem hozzá - nem kis tervre. A gázosok nem, náluk határidő van. Eleve el se akarták fogadni a beadott doksit, többrendbeli értetlenkedésem hatására fogadták be nagy kegyesen. Nem azért, mert hiányos, meg se nézték. Nem értettem mi a bajuk. El akartak küldeni formanyomtatványért a portára, ott beadni, hiába mondtam, hogy ez nem családi ház, nem értelmezhető a formanyomtatvány, a saját szabályaik szerint sem azon kell beadnom, különben is onnan küldtek hozzájuk. Végül nagy nehezen elfogadták. Kitöltötték a másfél hónapot (többet is, dehát a karácsony időszak is benne volt) és levélben, csigapostán értesítettek róla, hogy hiánypótlás kell. A levél ki tudja miért, hozzám nem jutott el. Mikor én hívtam fel őket, akkor mondták, hogy mi kell még a tervhez. Én meg csak fogtam bután a telefonkagylót, és néztem magam elé. A szó szoros értelmében köpni-nyelni nem tudtam. A hiánypótlás lényege ugyanis szerintük az lenne, hogy én rajzoljam be a tervre az ő gázvezetékük nyomvonalát, vigyem be hozzájuk, és arra ők majd rábólintanak vagy sem. Azaz én szüljem meg, én találjam ki valahonnan, hogy merre megy az ő vezetékük. Elgondolkodtam. Mit is szolgáltatnak ők, hiszen a dolog pénzbe kerül? A rábólintást vagy a fejrázást? De hiszen ha tudom, merre megy a vezeték, ezt már én is meg tudom csinálni…

Őszinteség

Elmorfondíroztam az őszinteségen, csak egy rövid eset kedvéért.
Olvasom az egyik topicban, ahogy egy modi, aki cenzúrázza a fórumot, hitet tesz a szólásszabadság mellett. Hogy bárki mondhasson akkor a marhaságot, amekkorát akar, mert ki dönti el, hogy mi a marhaság. Hogy mondhasson bárki bármit, még ha árthat is valakinek az, mert hadd döntse el ő, hogy elhiszi-e. És közben moderál. Kitörli a véleményeket, kitörli a nickeket, elnézi, ahogy a társai is ugyanezt csinálják. És hittel vallja, hogy ez így normális. Vajon mikor őszinte? Soha?
Mindent el tud nézni magának egy ember? Mindent ki tud magyarázni, mindent meg tud indokolni? Bármit? Vagy van egy határ, ahol ő is megáll? Eddig, és netovább, mert innen már nem tudna a tükörbe nézni? Vagy bármikor tud?

"If you search for tenderness
It isn't hard to find
You can have the love you need to live
But if you look for truthfulness
You might just as well be blind
It always seems to be so hard to give"

Billy Joel: Honesty

Böjt

Kevés népi-vallásos hagyomány keveredik jobban a fejemben, mint a böjt-farsang-húsvét időszaka, és az ezekhez kapcsolódó tucatnyi ilyen-olyan nap. Egyet tudok biztosan; én tél vége-tavasz előtti időszakban szoktam az egyik böjtöt-tisztítókúrát megtartani. A másikat tél előtt. Ez az egy viszont mindig elgondolkoztat, hogy mi is a böjt, miért van, mikor és hogyan. Alapvetően nálam ez léböjt, azaz gyümölcslé, zöldséglé, mindenféle teák, tej és sok víz. Mostanában a böjt úgy nézem kezd visszajönni a divatba, és ennek megfelelően ezernyi formája lett, a teljes nemevés-nemivástól a csak húsnemevésig. Lassan már a női újságok nem fogyókúrareceptekkel és menetrendekkel lesznek tele, hanem böjti kúrákkal, mit lehet, mit nemmel, sőt, wellnesszhotelek böjti kínálatával… kicsit se meglepő, hisz manapság már mindenből lehet üzletet csinálni, úgy látszik még a nemevés-ből is. :-) Én csak póriasan, itthon nem eszek, és úgy, ahogyan azt jónak gondolom-látom, viszont a jótékony hatásait azt ugyanúgy érzem, mintha sok pénzért, drága szállodában böjtölnék. Mire jó ez a wellness-biznisz a bizniszen túl, ezt nem tudom megérteni. Az embereknek mire jó? Azt hiszik, hogy sok pénzért meg fogják tudni csinálni azt, amire otthon, maguktól nem képesek? Hogy pénzért lehet önuralmat, akaraterőt, önismeretet szerezni? Hogy a böjt csak egy újabb, modernebb fogyókúradivat?

Összeesküvés-elmélet

Összeesküvés-elmélet, paranoia, vagy éleslátás? Nemzetközi bankárösszeesküvés? A médiák meg asszisztálnak hozzá? Több száz éve átvernek minket? Mi meg látjuk, de mégsem látjuk?
A bankokat jó szidni, mert látványosan gazdagok, mert van pénzük, mert adnak, vagy mert nem adnak, és úgy általában. De hogy egy egyszerű fogalom, hogy tartalékráta lenne a kulcsa a gazdagságuknak és mindenki más elszegényedésének, a magas adóknak, az inflációnak, a hiánygazdaságnak? A bank pénzt teremt. Persze, mondjuk, ez a dolga. Persze, hiszen ez működteti a gazdaságot. Persze, hiszen a pénz nem terem magától. Egy mesterséges eszköz az árucserére, mondja a gazdaságszocializmuson nevelődött agyam. De hát már rég nem az, illetve nem csak az. Hanem hatalom, csalás, üres színjáték. A nemlétező pénzt (számla ugyebár) létrehozza a bank, ha kérek tőle. Nincs mögötte semmi. Csak a bank. Ha pánik van, és sokan kérik a pénzecskéjüket, a bank csődbe megy. Látványos dolog, mégse gondolunk bele. Miért megy csődbe? Miért mehet csődbe? Mert több hitelt ad ki, mint amennyi pénzt betettek. Mert csak a tartalékráta erejéig kell felelnie. Van 100 forintja, adhat 100 ezer forint hitelt.Idáig oké. Na de mi befizetjük neki a 100 ezer forintot, amit hitelt adott! Tehát volt 100 forintja, adott 100 ezer forint hitelt, és amikor visszafizettem, már nem 100 forintja volt, hanem 100 ezer forintja lett. Hol keletkezett ez a pénz, hiszen minden bank így működik? A hitelt nem kapom kézhez, hanem a bank utalgatja oda, ahová mondom neki, és amikor visszafizetem a hitelemet, a bank a készpénzemet bevételezi, de másnak sem adja ki. Csak akkor ad ki, amikor készpénzt veszek fel, és láss csodát… minden bank arra tereli a számlatulajdonosokat, hogy ne vegyék ki a készpénzt, hanem utaljanak, kártyát használjanak. Az állam fizikailag előállítja a pénzt, nálam még létezik, de amikor befizetem a bankba, eltűnik. Ki nem jön messze annyi, amennyit befizetünk a hitelek törlesztésére. A készpénz eltűnik, a hitelpénz keletkezik. Az adósságállomány nő. A miénk, kisembereké is, de az államé is. Hiszen ő ugyanilyen konstrukcióban fedezi az államháztartási hiányt; számlapénzzel, amit a nemzeti bank ad ki. És ezt fedezni kell - az adókból, mi másból - de visszafizetni az állam nem tudja, hiszen sokkal több feneketlen, lyukas zsebe van, mint az én pénztárcámnak.

Összeesküvés-elmélet, paranoia? Már nem vagyok benne biztos…

http://www.themoneymasters.com/

Kék ősrobbanás - revisited

Ma, 2008-ban, azaz többezer év fejlődése, alkotásai, nagy gondolkodói és kis ötletelői után, a világon eddig élt cca. 100 milliárd ember után, a képalkotás-festészet-fotográfia fejlődésének minimum ugyanennyi ideje után közel lehetetlen valóban eredeti ötlettel előállni. A valószínűsége nem nulla, de igencsak kicsi, és most nem akarok valószínűséget számolni rá, mert lényegtelen a pontos szám. A dologgal már sokszor szembesültem, ha nem is fényképezés témakörében, de a fórumos viták igen nagy százaláka lyukadt ki ide; hogy ezt vagy azt már valaki felfedezte, kigondolta, megvalósította, ráadásul az adott dolog/téma valakinek biztosan a szakmája, azaz részleteiben ért hozzá, ismeri nemcsak az érveket, de az axiómákat, tételeket, részleteket is – és ezt bármikor az orrod alá is dörgöli a vitában. Hogy nem vagy eredeti, hogy ezt már kitalálták, hogy ez nem a te érved, hogy ez nem a te ötleted. És igaza is van. Tudom. Innen indultam ki. Hogy nincs olyasmi, amit még nem találtak fel/ki, csak olyasmi, amiről én még nem tudom ezt. Ettől közhely a spanyolviasz. És azt is tudom, hogy ha kitalálok valamit, akkor azt biztos láttam valahol, vagy olvastam róla, vagy meséltek róla, de kizárt, hogy olyan eredeti legyek, hogy ezt magamtól találjam ki. A tudatalattim elrakta valahol, valamikor, én meg azt hiszem, hogy milyen ötletes voltam. A szimbólumok meg pláne ott laknak a tudatalattimban, elvégre ezredévek óta mindenkiében ott laknak, és időnként előjönnek. Ez van. Nincs eredetiség mára már, mindennek van/volt előfutára, előzménye, előképe, elődei, alapmintája, akármilye. Lazán kapcsolódik ide, de azért megjegyzem; ezért szaporodnak biztos a szabadalmak, copyrightok, patentek is.

A képen alumínium C-szelvények láthatóak párosával összefordítva, egy sötét raktárban egymásra rakva, és hosszában belefényképezve az egyetlen ablakkal szemben. Én kék ősrobbanásnak neveztem el a képet, de ha rákeresnék – nem teszem – biztosan találnék olyan képeket, amelyeken ez vagy ilyen dolog lenne látható. Elgondolkodtam. Zavar ez engem?

Szimbólumok II.

Tudatosan szimbólumokat használni fényképen mindig minimum kétesélyes. Vagy mesterségesnek tűnik, megalkotottnak, erőltetettnek; vagy észrevehetetlen, annyira finom utalás, hogy elsiklanak felette. Ráadásul az emberek, a látásmódok, az egyéni érzékenységek annyira különböznek, hogy ugyanaz az ábrázolás az egyiknek durván erőltetett, a másiknak tudatalatt hat, a harmadiknak finom, képi tréfa. Vagy bármi más ezek között, akár ezeken felül is.

Ez a gyűrű, a szív, a zsoltár töredékével együtt nekem egy többrétű ábrázolás. Olyan asszociációk vannak benne, amik szerintem senki másnak nem mondanak semmit, amiket senki nem tudna felfedezni sem; amikhez kell az én gondolkodásmódom, a tudatalattim, az olvasmányélményem, és általában az egész lényem. Nyilván mindenkinek mond valamit a kép – a szimbólumok itt nagyon erősek, a lehetséges asszociációk sokrétűek, a kép egyszerűsége mellett is igencsak összetett. Így mindenki szíve kedvére – pun intended – fedezheti fel benne azt, ami hozzá, neki szól. Márpedig ez a konkrét szimbólum kevés emberhez nem szól.Sőt, annyira túlhasznált szimbólum, hogy általában már inkább a giccset súrolja. De szerintem ezt sikerült elkerülnöm.

Érdekelnek a szimbólumok, szeretem is használni őket, meg alkalmanként használom őket nem szándékosan is, de néha bizony félek is tőlük. Jungi, freudi, hasonló értelmezések sejlenek fel a tudatom szélén, és a tudatos énem nem mindig szereti ezeket. Túl mélyről jönnek és/vagy túl mélyre mennek. A tudatos elme egy mély szakadékba néz, amikor egy szimbólumot lát. Vagy a fellegekbe, és az még a jobbik eset. Az egyik az önismeret, a másik a vallás. Ez a kép mindkettőt látja, talán ezért ritkaság, talán ezért szerettem meg azonnal és fenntartások nélkül.

update:
Orrom alá lett dörgölve, hogy a karika-szívárnyék nem az én ötletem, és rákeresve kénytelen vagyok rájönni, hogy ez meglehetősen így van. A találatok számából akár még elcsépeltnek is mondhatnám, bár ezesetben érdekes, hogy még nem találkoztam vele. Mindegy, nekem így is tetszik. Sőt, csakazértis. 

Szimbólumok

Vannak egyértelműek. A kereszt, félhold, csillag, szem, amiket mindenki ismer, hiszen világvallások-egyházak használják – és járatják le őket. Néha még az eredetüket is tudjuk. Használni ezeket nem szoktuk, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy bárki is magáénak érezne egy-egy ennyire köz(le)használt szimbólumot. Bár előfordult már velem, hogy a templomtorony tetején lévő kereszten ülő sarlóholdat lefényképeztem, de az is inkább poénértékű volt, semminthogy üzenet vagy mondanivaló. Nyilván azért, mert az hagy hidegen, amit szimbolizálnak; a vallás-etika-erkölcs, mint kanonizált ’tudomány’.
Egy másik nagy csoport az, amit talán félig tudatos szimbólumnak nevezhetnék, és amik közös jellemzője, hogy bár sokan ismerik, a jelentésében annyira vagy nem biztos senki, vagy mást-mást mond. Kultúra-, neveltetés-, műveltség-, sőt életkorfüggőek, de nagyon. Szinte kizárt, hogy itt, ma, Magyarországon párszáz embernél többen értenék pl., hogy egy női legyező mit mond, mit tud mondani, mit jelképez. A másik véglet pl. a vörös rózsa, amit szegényt totálisan az égő szerelemmel azonosítottak – nem mellesleg kiszorítva ezzel egy csodaszép, bár egyszerűbb virágot, aminek ez a népies neve: égő szerelem. De a szívet – ami nem anatómiai szív, hanem maga is stilizált – már nem ábrázoljuk lángokkal, mert itt belép(ne) még két-három szimbólum, és összezavarodnánk szimbolikailag. Én össze is szoktam zavarodni ezektől, bár azért igyekszem észben tartani a leggyakrabban használt szimbólumokat.
Az utolsó csoport lehetne a tudatalatti szimbólumok. Amiket használunk, de nem a tudatos én, hanem a tudatalattink ’üzen’ vele, kitárulkozik, kiabál, jelez, és hasonlóan tudatalatt ’veszi’ valaki az üzenetét. Többnyire. A művészetek terített asztala, játszótere, üzenőfala, grafittije. Meg a pszichológusoké.

Érdemes tanulni. Hasznos ’idegen nyelv’. Érteni is, beszélni is hasznos.

Manipulálás

Csak fényképezek, adott témára keresem az ötletet, az eszközöket, a megvalósítás mikétjét. Illetve azt hiszem, hogy csak fényképezek. Valójában üzenek. Magamról üzenek, a tudatalattim dolgozik, irányít, kitárulkozik, manipulál. Én meg a valóságot. Keresek, találok, használok, igazítok - manipulálok. A tudatalattim engem, én a valóságot, a kép a nézőjét. Aki érti azt, és aki nem, azt is. Én nem ilyen lovat akartam mondanám, de a tudatalattim is én vagyok. Én mondok ki, én üzenek, én árulok el magamról ezt-azt. Többet mint akarnám, persze, hisz semennyit sem akartam. De kommunikálni nem lehet úgy, hogy semmit sem mondok, és a fénykép kommunikáció. Is. Valamit valamiért. Adok-kapok. Még nem tudom, mit kapok. Igaz, azt sem, amit adtam. Még felhőtlen a mosoly. Lesz-e belőle sírás, fogaknak csikorgatása?

Szimmetria

Van ez a creative challenge a webshots-on, és már eddig is elgondolkoztam néha azon, hogy a témát néha milyen fura módokon értelmezik az emberek. Oké, egy csomó embernek megvan a maga fixa ideája, és bármi is a téma, azokkal jön – ez érthető, és szépen csak átugrik az ember a vallási fanatikuson, a katonai temetőket fényképezőn, a virágbolondon avagy a megszállott gyerekfotósokon. Az is oké, hogy van, aki ha megfeszül se tud egy egyenes képet fényképezni, amin a téma egészben látszik, mert azt meg lehet sajnálni, és tudom, hogy a konkrét témához nem nagyon tud hozzátenni, mert nincs mit. Na de azok, akik tudnak fényképezni – ez amatőrszint, de abból nem a totál kezdő – azoknál mi van? Már a topicban is félrenyeltem, amikor a nőiesség témánál megláttam a poros szekérutat meg a rozsdás akármicsodát, de itt aztán van nézőpont bőven. Most pl. a szimmetria, amire azt gondoltam volna, hogy eléggé egyértelmű, jól körülhatárolt, és ráadásul könnyen fényképezhető ilyen kép bárhol – mondjuk amikor vízesés volt a téma, azt már nehezebben talál az ember a környezetében. És mégis, mintha az emberek többségének csak egy nagyon-nagyon halvány fogalma lenne arról, hogy mi a szimmetria. Vagy baromira szélesen értelmezik. Pl. nézegettem egy - egyébként csodaszép színű – áfonyabogyókkal teli ágat, ahol a szimmetriának a leghaloványabb nyomát nem bírtam felfedezni. Vagy az ismétlődő motívumokat, amelyeket nagy jóindulattal legalább a geometria tárgykörébe tudok sorolni, ha a szimmetriáéba nem is. Aztán elkezdtünk itthon, családi körben a szimmetriáról beszélni. Mit mondjak; matek nélkül elég nehéz megfogalmazni, holott mind tudtuk mi az nagyjából. És akkor még a tágan értelmezett, művészi ’szimmetriáról’ még nem is ejtettem szót, mivel az aranymetszés, a fibonacci szám, az ilyenek nekem sosem jelentettek sokat. Se matekból, se művtöriből nem tudtak felizgatni velük. :-)

Csicsóka

Hétvégén meglepő felfedezést tettem a piacon a zöldségárusnál. Egy ládában néhány szürkés, gyömbérgyökérre hasonlító gumót láttam meg; és mivel a vidéki piacokon a gyömbér elég ritka látvány, így megálltam közelebbről is megszemlélni. Nem az volt természetesen, de az árus meglátva érdeklődésemet, elárulta, hogy csicsóka az – amiről már sokat hallottam-olvastam, de élőben még sosem láttam. Meg is örültem neki, vettem is, hogy majd jól kipróbálom. A neten kerestem hozzá recepteket, és ma egy tepsiben, tejszínnel, reszelt sajttal megsütött változatát meg is csináltam. Előtte elharapdáltam egy gumót nyersen, merthogy azt is lehet vele csinálni. Az igazság az, hogy lehet, hogy megmaradok a nyersen rágcsálásnál, mivel sütve az édeskés íze nekem kicsit émelyítő volt. Azért a maradékból lesz még holnap krémleves, ahogyan a művelt angol mondaná, I’m game to try. De egy valami biztosan nem teszi a konyhám központi elemévé – mármint a beszerezhetetlenségen kívül – az, hogy a közel egy kiló csicsókát több, mint egy óráig pucoltam, sikáltam, dörzsölgettem, és kizárólag a makacsságom akadályozta meg, hogy kivágjam a francba félúton. Egy rémálom a pucolása, és kétséges, hogy megéri-e az íze. Olvasom, hogy mennyire egészséges, hogy nem hizlal, és hosszú felsorolás az, ami tápanyag, vitamin, ásványi anyag benne van. Úgy látszik egyetemes törvény a természetben, hogy ami egészséges, az nem lehet finom, és viszont. Talán nem véletlen, hogy a szegények krumplijaként emlegetik a régi szakácskönyvek, ami önmagában persze ma viccesen hangzik, de volt idő, amikor egy sültkrumpli a főúri asztal dísze volt. És talán az sem véletlen, hogy kiment a divatból.

Tánc

Egyedül szeretek táncolni. Itthon feltekerem a zenét, sorra veszem a kedvenceimet – vagy csak egyet nyúzok egész este – és kifáradásig táncolok. Nem zavarnak a szabályos táncok, de nem is érdekelnek. Azt kell eltáncolni, amit a zene mond és amit én érzek belőle. Meg amit el tudok táncolni. :-) Nem hiszem, hogy bárki más táncnak hívná, amit csinálok. Valahol a balett-gimnasztika-pantomim-performance metszéspontjában lehet, megfejelve a két ballábammal és a túlsúlyommal. Na, főleg ez utóbbiak miatt csinálom otthon, egyedül, ahol senki sem lát. Meg a zenei ízlésem miatt – semmiféle zenés-táncos helyen nem nyomatnak szerintem klasszikusokat, mint pl. a Peer Gynt vagy Carmina Burana. Ez utóbbi a legnagyobb tánckedvencem; annyifélét tud kifejezni, és olyan drasztikusan, hogy ha milliószor eltáncolnám, még mindig maradna új benne.
A kép kedvéért ugyan felvettem egy tűsarkú cipőt, de igazából táncolni szerintem mezítláb, vagy balettcipőben lehet. Nem olyan látványos, de sokkal kényelmesebb. A szoknya lebbenésében viszont van valami… valami, ami illik a tánchoz. A lebbenés.

Wrong Planet

Az Asperger szindróma az autizmus egyik enyhébb vállfaja, illetve az autizmus spektrum zavarai (ASD) közé tartozik. Ez ijesztően hangzik, de azért annyira nem az; aspie-nak lenni nem szar, bár elég rossz. Az autistáktól eltérően az aspik viszonylag normálisan fejlődnek kis korukban, csak az átlagnál félrehúzódóbbak, kevésbé szocializálódnak. Ez a betegség lényege; a későbbre már súlyosabbá váló szocializációs zavarok, beilleszkedési nehézségek. Az Asperger szindrómát ritkán diagnosztizálják gyerekkorban, főleg a látványos tünetek hiánya miatt. Mivel a legtöbb aspie átlagos vagy annál magasabb intelligenciával rendelkezik, idővel maga ismeri fel a tünetei alapján a szindrómát, és/vagy leküzdi a hátrányát, képes beilleszkedni - valamilyen szinten.
Az aspiknak az autistáktól eltérően semmiféle verbális zavaruk nincs; normálisan kommunikálnak – ha akarnak; a beszédkészség, a beszédfejlődés a gyerekeknél nem mutat zavarokat. A szociális interakciók viszont nehezen mennek nekik; sem vágyuk nincs rá, sem hajlandóságuk, sem képességük. A gesztusok, a mimika, a szociális játékok számukra többnyire értelmezhetetlenek – amíg azokat tudatosan el nem sajátítják felnőttkorban. Belül ezek továbbra is egy idegen világ idegen jelzései az aspinak, de megtanulja őket, mint egy idegen nyelvet, hogy elfogadtassa a másságát - vagy hogy elfedje azt.
A szindróma másik jellemző vonása a normálistól eltérő szokások, rituálék vagy rutinok követése, gyakorlása, illetve ezekben az átlagtól jóval eltérő téma és intenzitás. Magyarán beszűkülés, egy részterületre, amiben az aspik az autistákhoz hasonlítanak, bár talán a jellemvonás nem annyira riasztóan szélsőséges. Az aspiek nem húzódnak vissza teljesen, többségük próbál szocializálódni, többnyire későn, akár felnőttkorban is, de mivel a szociális szerepek számukra idegenek, így a viselkedésük társaságban többnyire elüt az átlagtól, kirí, zavaró, furcsa. Ha befogadják is őket, igazából soha nem lesznek részei a társaságnak.

Valójában csak a rossz bolygón vagyunk.

Azt hiszem.

www.wrongplanet.net

Macsek

Vettem pár napja ajándékba egy szépséges macskaszobrot. Úgy volt, hogy a hétvégén megyek, elviszem a leendő gazdájának. Közben ő megbetegedett, a találkozó el lett halasztva egy héttel. A macsekot feltettem a kisszekrényre az ajándékzacskóban. Kinéz belőle, kicsi neki, de legalább kilát. Nagyon néz, érezni, ahogy elmegyek mellette. Némán, mozdulatlanul ül ott, de nézni, azt nagyon tud. Követ a szemével. Folyton odafordulok, érzem, ahogy néz. Kihívás van a szemében, találd ki, mit akarok, fejtsd meg, érdemes lesz, megéri, mondja. Pedig szerintem még nem bolondultam meg, de mégis; itt állok, és egy macskaszobor szemét nézem, találgatom, hogy mit akar mondani, üzenni - ő, vagy általa valaki. Lefényképezem, még a kétdimenziós képen is él, szuggesztív szemeivel még a képernyőn is képes beszélni. Csak én nem értem. Még nem.

Veszek majd valami mást ajándékba. A macsek hozzám akart jönni, nekem akart üzenni. Nem adhatom tovább, mint egy élettelen, tudatlan tárgyat.