Mi lesz most?

Élem a kis életemet, dolgozok egy terven, fürödtem, hajat mostam, olvasom a Going Postal-t, tervezem a jövő hét végét, hogy hova megyek, mit csinálok, nézegetem a fényképezőgépeket, hasonlítgatom őket, még konkrét terv nélkül, de már halovány vágyak ébredezésével, hogy mi lenne majd jó, ha lesz rá pénzem... és ettől elkomorodok. Olvasom a híreket, és nem is tudom... mit csinál az ember, ha nincs semmi köze a pénzvilághoz, de tudja, érzi, látja, hogy igen, ezt utólag majd úgy fogják hívni, hogy nagy gazdasági világválság, nem is tudom, talán a második? Hogyan lehet felkészülni arra, hogy összeomlik a világgazdaság? Hogyan omlik össze? Mit kell csinálni ilyenkor? Vegyek fel hitelt, utánam az özönvíz alapon, vagy vegyem ki a pénzem a bankból? Ha tönkremegy a lízingcég, a hitelező bank, örüljek neki, hogy nem kell visszafizetni, vagy elveszítem mindenemet? Mire lehet, kell tervezni ilyenkor? Kik lesznek a vesztesek, és lesz-e nyertes? Na, nyertes az mindig van, az most is lesz. Probably az, akinek olyan sok pénze van, hogy még elveszíteni se tudja mindet.

Mi lesz itt...?

Ennyit az energiahordozókról, by the way. Elintézi magát az emberiség anélkül is, hogy ők kifogynának.

Gesztenyeünnep

Már jópár éve ha csak tehetem, elmegyek ilyenkor október elején-közepén Velembe (http://velem.hu/), hogy résztvegyek a gesztenyeünnepen (Most október 11-12-én lesz). Az Alpokalján van hagyománya a gesztenyének, és mivel az éghajlat is jó neki, így arrafelé sokat termelnek, és a környező erdőkben még vadon is vannak gesztenyefák. Szelídgesztenye persze, a vadgesztenye az más.

A környékbeli falvaknak ahogy elnézem szinte mindnek van gesztenyefesztiválja, én ezek közül a Velemit szoktam meglátogatni. Általában hajnalban megyek, a faluban, ill. a parkolóban hagyom az autót, megiszok egy-két forraltbort, veszek sültgesztenyét reggelire, és felmászok a faluból az írottkői kilátóhoz. Ha elég gyors vagyok, akkor a Szent Vid templomtól csodás kilátás van a ködös tájra, a falura, a környező dombokra, erdőkre. Ha nem, akkor már süt a nap, és úgy van csodás kilátás. :-) Ilyenkor jó nagy a forgalom a környező erdőkben, sokan szoktak kirándulni, bár a többség félútig kocsival megy.

Ha minden jól megy, akkor dél-kora délutánra visszaérek a faluba, és belevetem magam a vásári forgatagba; még megiszok egy forralt bort (később már nem lehet, vezetni sosem szoktam ha iszom), eszek sültgesztenyét (hagyományos módon sütik*, és a sütés folyamán leesik róla a héja, csak a csupasz-forró-illatos gesztenyéket kapod kézbe, ill. a kis papírtölcsérbe), kürtőskalácsot, mindenféle vásári finomságot, nézem az előadásokat, hallgatom a zenét, és általában jól érzem magam. Délután még egyszer végigjárom a vásárt, és beszerzem a gesztenyemézet (a gesztenyeméz a mézek királya, bár csak holtversenyben a kakukkfűmézzel, csak ez utóbbit itthon nem lehet beszerezni), a birskörtéket (sehol máshol nem láttm még ekkora hatalmas, illatos birskörtéket - egész télen illatoztak a polcon), a hazaútra még a sültgesztenyéket, kiaraszolok a dugóban a parkolóból, és jólesően elfáradva hazamegyek. Megjegyezném, hogy már egy ideje nem engedik be a faluba az autókat, hanem a falu határában jelölnek ki két nagy mezőt parkolónak, ami szerintem határozottan jó ötlet; a falu főutcáját nem ekkora forgalomra tervezték, pláne nem a sok árussal, gesztenyesütővel együtt.

Idén a programom annyiban változik, hogy kétnaposra tervezem, és keresek egy éjszakai szállást ott, a környéken, és nem Velemből, hanem Kőszeg felől megyek fel a kilátóhoz. Kicsit hosszabb út, de ha nem kell hajnalban autózni, akkor időben el tudok indulni. No majd ezt még azért meglátom...

És végül az én gesztenyesütési módszerem: keresztbe bevágom a gesztenyéket, beleteszem a tepsibe őket, egy fél pohár vizet öntök alájuk, letakarom a tepsit fóliával, és elkezdem sütni. Amikor már érzem az illatát, leszedem róla a fóliát, és még egy picit sül. Ilyen egyszerű. De annál finomabb. :-)


* Egy vashordóban, ami maga a fatüzelésű kályha, sütik a gesztenyét, a tetejére illesztik a rácsos sütőt, és nyílt lángon gyorsan, sűrűn rázogatva a rostélyt, dobálva benne a gesztenyéket, leégetik a gesztenye héját. A barnára égett héj a rázogatástól leesik, és már lehet is fogyasztani a gesztenyét. A fentebb becopyzott honlapon van egy kép, amin lehet látni ezt a módszert.

Cider

Aki hozzám hasonlóan nem sörös, az általában gondban van a tradicionálisan sörivó országokban, hogy amíg a társaság többi része sörözik, addig ő mit is igyon, hiszen az ilyen országok általában nem híresek a borkultúrájukról; a töményeket nem lehet egész este eliszogatni, a sörös kocsmák, pubok ritkán tartanak hosszú koktélokat, de még alkoholmentes üdítőket sem nagyon, a kólákat meg vihetik felőlem a sör mellé, egyaránt nem szeretem őket. Utoljára Észtországban futottam össze ezzel a jelenséggel, de Csehországban is ez van, és most Írországban is felmerült. Illetve felmerült volna, ha nincs a cider.

A cidert [ejtsd: szájder] hívják magyarul almabornak is, de nem az, meg almasörnek is, de az sem az. Talán leginkább almapezsgő lehetne a karaktere alapján, de messze nem olyan 'előkelő' ital, szerény véleményem szerint a mi fröccsünk megfelelője, csak 'gyárilag' szénsavasítva. Azaz egy (többnyire) almából készült, erjesztett, többnyire a sörökkel egyező, illetve abban a kategóriában mozgó alkoholtartalmú (3-8 %), száraz, félédes vagy édes, enyhén szénsavas ital. Készítik néhol körtéből is (ekkor az angolszász nyelvterületen perry a neve), illetve vegyesen almából, körtéből és mindenféle bogyós gyümölcsökből (Helsinkiben taláálkoztam igen egzotikus összetételű Koppaberg ciderekkel), de azért a ciderek többsége almából van, és száraz vagy félszáraz. Az angolszász ciderek tradicionálisan erősebbek, a franciák gyengébbek, míg az USA-ban a sima cider alkoholmentes almalét jelent, és csak a hard cider alkoholos. Angolszász országokban a pubokban mindenütt van csapolt cider és üveges vagy dobozos is, ugyanúgy, ahogyan a boltok söröspultjain is; és ugyanolyan természetesen isszák ezt is, mint a sört. Mármint aki a cidert preferálja, mint én is. Ugyanúgy, mint a sörből, itt is vannak márkák, itt is van, aki ezt szereti, van aki azt; nekem pl. a leghíresebb ír cider, a Bulmers nem ízlett annyira; egy picit sörösebb karakterűnek, kesernyésebbnek találtam, mint a kedvencemet, a Druids cidert. Ez egy picit édeskésebb, nekem almásabb, és ravaszan-észrevétlenül 6 %-os, azaz kissé erősebb cider. De vettem még vagy hatfélét, volt savanykásabb, édesebb, élesebb ízű, és egészen jellegtelen is.

Egyszóval jó dolog ez a cider, megvan benne az az alkoholmennyiség, ami nekem, a gátlásosabb-zárkózottabb fajtának a feloldódáshoz kell egy társaságban, el lehet sokáig iszogatni, nem csak felhörpinteni, mint egy töményet, és finom. Sajnálom kicsit, hogy nálunk nem lehet kapni, illetve érdekesnek tartom, hogy amennyi almát itthon megtermelünk, nem találtuk ki a magunk ciderét - hiszen olyan egyszerű dolog, a borászatra hajaz, de még egyszerűbb. Összetörni az almát, kipréselni a levét, erjeszteni, átfejteni, lefojtani és palackozni; ennyi az egész. Amennyi alma nálunk terem, és amennyi pocsékba megy - ma voltunk almát szedni, onnan jutott eszembe a cider is - abból cider-nagyhatalom lehetnénk.

Kinek szól a harang?

Előrebocsátom, a környékünkön nincs templom, így szerencsére nem gond az, hogy mikor és milyen hangosan harangoznak. Szerencsére, mondom, mert engem bizony reggel nagyon zavarna, pláne hétvégéken. Ha a vallás magánügy, akkor miért is kell másnak az arcába-lakásába harangozni, hogy tessék misére jönni? Miért nem tud a hívő keresztény magától és magának beállítani egy vekkert, hogy szóljon neki, amikor mise van? Ez vonatkozik persze az iszlámra is, csak az nálunk jelenleg nem létező probléma. Olvasom ugyanis, hogy a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a harangozás alkotmányos alapjog, hogy arra nem vonatkozik a zajvédelemről szóló törvény, ill. szabályozás, hogy a harangozás szakrális használatát nem szablyozhatják világi törvények, hogy a harangozás nemzeti és történelmi örökségünk része, hogy a mindennapok részévé vált az évezredek során, és általában a harangozás a szabad vallásgyakorlás része - ergo akárkit és akármennyire zavarna is a harangozás, az abszolúte semmit nem tehet, maximum elköltözhet oda, ahol messzebb van a templom. A dolog a mostani döntés után egyértelmű: az egyház(ak) alkotmányos alapjogai az állampolgárokéi előtt vannak. Fontosabb a szabad harangszó, mint az emberek hétvégi henyélése hajnali hat órakor. Meg nyolckor. Ne aludjanak, menjenek - szabadon - templomba, misére. Gyakorolják szabadon a vallásukat, még ha az nem is a vallásuk, vagy maguktól éppen nem ott, nem akkkor és nem így akarnák gyakorolni. Ja, és fizessék be az adójukat, amiből nem szabadon, hanem tudtuk és hozzájárulásuk nélkül az állam igencsak bőségesen támogatja a történelmi egyházakat. Ez a szabad vallásgyakorlás lényege: szabad gyakorolni, ha akarod, ha nem. Szabad hallgatnod a harangszót, mert (nem szó szerint idézve a nyilatkozó érintett plébánost) 'nem tudják lehalkítani a harangokat' és 'nem kötnek kompromisszumot, mert Roma locuta, causa finita', azaz amit Róma mond, neki csak az számít. És ezzel így már végképp nem lehet mit kezdeni: ha az egyház és a magyar legfelsőbb bíróság szerint is kötelessége minden magyar embernek elviselnie a harangszót, ha akarja, ha nem, mert ez kulturális örökségünk része, és szabad vallásgyakorlás - akkor kötelessége elviselnie azt. Pedig nem neki, nem érte szól. Azért szól, mert az egyház így akarja hirdetni magát. Ingyen hangosreklám.

A fotó, a fénykép meg a digitális

Van ugyebár a film, amire magára valamit is adó fotós filmez. Lehetőleg minél primitívebb géppel, nehogy egyszerűbb legyen, mert az bűn valamiért, ha valami egyszerűbb, a technika fejlődése biztos mind bűn, ha már a fotózásban az, de ez más kérdés. Ha nagyon kúl, akkor visszamegy a lemezig, meg a jódig, brómig, afranctudja meddig, de minél primitívebb az eljárás, minél nehezebb vele dolgozni, természetesen annál elitebb dolog lesz, és az jó. Nyilvánvalóan a digitális ki van zárva, az szar, az nem fotó, azt bárki el tudja kattintani, nem elég elit, már a valamicskét érő DSLR-eket is el tudja érni egy jóval szélesebb csoport, és ezzel leromlik a fotográfia elitizmusa, ráadásul a digitálist már nem csak a laborban napokig pepecselve lehet javítani, retusálni, szűrni, öregíteni, keményre hívni, stbstb, hanem pár kattintással ez elérhető PSP-ben, PS-ben vagy akár ingyenesen GIMP-ben is, és ez szar, mert a jó fotós az csak tökéleteset fotóz, évi három képnál ha többet csinál, akkor eltitkolja, mert leromlik az átlaga, és hűha, nem 100 képből egy lesz KÉP, hanem 1000-ből, naésakkormiafrancvan kérdezhetném, de nem teszem, mert tudom, hogy ez már igenis elitzmus, purizmus, hogy nehogymár bárki fotósnak érezhesse magát, csak mert digitális van a kezében, és nem szégyelli, hogy belenyúl PSP-vel, mert nem fotóművész AKI SOSEM TÉVED, hanem csak szeret fotózni, és bizony igen, téved, ront, kijavítja, ahogy tudja, de sosem fog analógot venni magának, mert nem elit, csak egyszerűen szeret fotózni, de LÁTNI sem fog megtanulni ezzel a szar digitálissal, mert a franctudjamiért, itt egy homályos magyarázat jönne arról, hogy teher alatt nő a pálma, de a francot se érdekli a pálma, majd megtanulok fotózni annyire, amennyire a digitális géppel és a PSP-vel tudok, és az elitizmus meg le van szarva. Legfeljebb nem hívják majd fotónak amit csinálok, ez nem az én bajom, nekem fotó és kép, fényképezőgéppel készült, más nem tud lenni. Ennyi.

Moher sziklák

A Moher sziklák az o'Brien toronytól bal felé nézve


Az O'Brien torony a szikla tetején


A felfelé közlekedő víz...


Eső jön a tengeren

Moher sziklái Írország harmadik számú turistalátványossága Dublin, és az Óriások ösvénye után. Természetesen lehet mondani, hogy ez utóbbi Észak-Írországban van, no de kérem, amióta a zöld sziget mindkét fele EU, nincs fizikai határ közöttük, azóta mennyi jelentősége maradt ennek a megkülönböztetésnek? Pláne a turistalátványosságok tekintetében. Egyszóval a Moher sziklái az, amit a Dublinból kimozduló turista jó eséllyel láthat, hiszen alig pár órányira van tőle.

Írország sziklás, ezt azt hiszem eléggé egyértelműen le lehet szögezni. A központi rész lankásabb dombjait, mezőit, gabonaföldjeit és tőzeglápjait szinte minden irányból hegyek fogják közre a tengerpartokon, és ez meg is látszik a sziget körvonalain. A központi rész szinte teljesen mészkő, amire az évmilliók során hol termékeny fekete talaj, több helyen pedig terméketlen tőzeg, és az ebből kialakuló tőzeglápok halmozódtak fel. A tengerparti hegyek változatosak; délen homokkő, mészkő, és agyagpala alkotja a jellegzetes, szigetekkel és félszigetekkel tarkított, drámaian változatos partvidéket. Északnyugaton a gránit dominál, északkeleten pedig az Óriások ösvényét is alkotó vulkáni bazalt jellemző. A Wicklow hegység szintén gránit. A Burren térsége is mészkő, bár elég speciális szerkezetű. El ne felejtsem a híres connemarai márványt, amit imádnak, mert zöldes színezetű... :-) A hegyek nem túl magasak, erodálódtak, a legmagasabb pont a Carrauntoohil csúcs, Kerry megyében, 1041 méterrel (Mellette a Gap of Dunloe, aki szeret túrázni feltétlenül nézze meg!).

A Moher sziklák egy közel tucatnyi kilométer hosszú partszakaszt jelentenek, Galwaytól DNy-ra, Clare megyében. A sziklás partszakasz szinte mindenhol függőlegesen szakad bele a tengerbe, a tetején smaragdzöld fűvel, nagyjából lapos, fennsíkszerű résszel. A sziklák átlag 120-150 m magasak, a legmagasabb ponton, ahol az O'Brien torony emelkedik, 214 méter magas. A torony körülbelül a partszakasz közepetáján emelkedik, és innen nemcsak a sziklafalak láthatóak be mindkét irányban, de szép időben az Aran-szigetekig is ellátni. Állítólag még Connemara hegyei is láthatóak innen, de ahhoz már tényleg kristálytiszta idő kellhet és nagyon éles szem. Vagy távcső. A sziklafalat itt homokkő és agyagpala rétegek alkotják, a teljesen szabályos, vízszintes rétegződés tökéletesen látható a többnyire csupsz-kopár, csak madarak által lakott sziklafalakon. A több kilométernyi sziklafal több helyen is látogatható, de a torony környéke, és a szomszédos kiugrás a legjobb kilátást adó pont. A környékbeli kikötőkből gyakran szerveznek kishajós kirándulásokat, ahol is a sziklák a tengerről is láthatóak. Persze csak jó időben; amikor én ott voltam, egy szál hajó nem sok, annyi sem volt kint; és a turisták közül is csak a legbátrabbak merészkedtek közel az egyébként biztonságos, agyagpalából hasított mellvéd köveihez - olyan szél fújt. Nem, ezt nem lehet leírni. Ha a Beaufort-féle szélskálán próbálom elhelyezni, akkor 8-9-es közé tenném, azaz 60-90 km/h-ás szélsebességre. Nem túlzok! A szél a tenger vizét felkapta, és a ~200 m magas sziklafalon felkergette egészen a tetejéig, ahol aztán kiszórta a meglepett turistákra - meglepett, hiszen egyébként sütött a nap, jó idő volt, csak a szél volt tombolóan erős. Az emberek kint a mellvéd közelében csak nagy erőfeszítéssel tudtak széllel szembe menni, és még háttal is attól féltem, hogy ellök, fellök a szél. Egyszer meg is tette, nekilökött a torony falának, ami szerencsére elkapott. :-)

Nehéz leírni az érzést, amit az ember érez ott, amikor végre kiküzdi magát a mellvédig, letörli a vizet a szemüvegéről, és megpillantja ezt a félelmetes sziklasort balra, ezeket gigászi sziklafelületeket, a habzó, tomboló tengerrel... egyszerűen túl nagyok, ezt nem tudja egykönnyen befogadni az agy, a szem. Keresne valami kapaszkodót, valamit, amihez mérhetné, de ott aztán nincs semmi. Néhány albatrosz siklik a szélben, de tudom, hogy még ők is sokkal köözelebb vannak hozzám, hozzájuk sem lehet mérni semmit... aztán átküzdöm magam a szomszéd kilátóra, és helyreáll a rend, megtalálom a kapaszkodót; a háromemeletes, cca, 15 m magas kilátótorony, ami mellett az előbb álltam, az innen hangyányi. Az emberek mellette színes pixelek, csak a jelenlétük érzékelhető. A szikla most már méretet kap, már nem csak a tudtalatti súgja, hogy bődületesen monumentálisak, hanem az agy is kénytelen felfogni, hogy azok - a bizonyíték megvan.

És bónuszként láttam, sőt fényképeztem is valamit, amit tudom, nem sokszor fogok látni; lefelé nézve látom, ahogyan az eső jön a tengeren. Egy felhődarab velem szemben, velem egy szintben majdnem, és alatta az esőfüggönye. Hihetetlen látvány, és azt hiszem, ezt a közhelyet Írországban alaposan elkoptattam. :-)

[További képek Írországról a képtáramban:
http://travel.webshots.com/album/567107959hUzXaW
vagy
http://www.flickr.com/photos/30801160@N06/sets/72157607461463100/detail/ ]

Dublin

A Liffey folyó a Halfpenny híddal


A Brazen Head, Dublin legrégebbi pubja


Tipikus külvárosi utcakép a vöröstéglás házakkal


A Four Courts épülete tükröződve

Dublin, írül Baile Átha Cliath (egész Írország kétnyelvű, már ha a feliratokat nézzük, bár beszélni állítólag nem túl sokan tudnak így, hiába tanítják az iskolákban is), Írország fővárosa, a Liffey folyó torkolatában, annak két partján elterülve. Nem túl nagy város, azt mondják alig lépi túl a milliós nagyságrendet az elővárosokkal együtt - igaz azt is mondják, hogy az európai fővárosok között igen előkelő helyen áll a látogatottság, azaz a turisták számában.

Dublin híres az idevalósi írókról, megtaláltam pl. a Tartui (Észtország) Wilde kettősszobor itteni párját, amit Oscar Wilde-nek és az észt írópárjának, aki szintén a Wilde névre hallgat, készítettek; Dublin utcáin végig lehet követni azokat az utcakövekbe illesztett jelzéseket, amelyekkel az Ulysses (James Joyce) útját lehet végigkövetni, és van természetesen Joycenak szobra is. Az egyéb látnivalók között csak felsorolásszerűen a volt kastély, amiben állami épületek vannak, a Szt. Patrick székesegyház, és a Christ Church, a Four Courts, azaz a bíróságok épületegyüttese, A volt Parlament, ami ma banképület, a parkok, mint a St Stephens Green, ahol a kellemes séták mellett kortárs művészeti kiállításokat is rendeznek, és nem szabad kihagyni a Trinity College-t, a méltán híres, fantasztikus látványt nyújtó régi könyvtárral, és a Book of Kells-sel, ami egy világhírű, AD 800-ból származó, eredeti fóliáns, az Újtestamentum négy zsoltárával. A könyvet szigorúan őrzik, de üveg alatt mindennap másik két oldalt csodálhatnak meg a látogatók a könyvtár külön erre a célra kialakított termében. Érdemes megnézni, a falakra kivetítik az egyébként nem túl jól látható oldalakat, és akit érdekel a miniatúrafestészet kelta módra, az kedvére böngészheti őket.

Egy egészen eltérő dolog, amiről Dublin szintén híres, az az éjszakai élet, egészen konkrétan a Temple Bar nevű kis része a városnak, ahol akkora a pubok népsűrűsége, hogy gyakorlatilag csak az van ott, mást jószerivel arra nem is találni. És ezekben minden éjjel folyik a Jameson (ír whiskey, ami sokkal jobb, mint a nálunk kapható ír Tullamore Dew), a Guiness (aki csak dobozból próbálta, az tegye meg élőben is, csapolva; azt mondják, teljesen más, mintha nem is ugyanaz lenne), a cider (szénsvas, enyhe almabor, én ezt preferálom a sörrel szemben) és társaik; szól az ír zene, táncolnak az írek, és utánozni próbálják őket a nemírek, énekelnek, mulatnak, és általában igen jól érzik magukat az emberek. Van persze pub máshol is a városban, sőt, bőven van máshol is - és nem úgy néznek ki, mint amik tönkre akarnának menni a kis forgalom miatt. Jellegzetesek a maguk sötét, faberakásos portáljaival, szinte mind régi, régebbi vagy még régebbi - bár olyan öreg, mint a Brazen Head, egy sincs, tekintve, hogy 1198 óta folyik ott a sör minden éjjel - a pub azóta működik megszakítás nélkül. Azt hiszem, ez már valami. :-)

A kelta kereszt

Cashel, High Cross


Monasterboice hatalmas High Cross és a háttérben egy kerek kilátó-őrtorony.


Monasterboice, kereszt ír marhákkal és tájjal

A kelta kereszt meglehetősen népszerű lett az utóbbi időkben; mint ékszer, mint az újjászülető természetvallások szimbóluma, vagy csak mint a globalizálódás egyik érdekes hordaléka, szinte mindenhol találkozni lehet vele, még a hagyományosan kelta területeken kívül is, mint Skócia, Wales vagy Írország. De honnan ered vajon ez a határozott, karakteres forma, amit valóban csak kelta kereszteken láthatunk, és amelyek a kerszténységen túllépve magát a kelta kultúrát is jelképezik? Az biztos, hogy a kelta kereszt igencsak régi szimbólum; Írországban, ahol a kereszténység korai századaiaban modhatni divat volt kőkereszteket állítani, amelyek alatt aztán a térítők és papok beszéltek a pogány tömegekhez, már a legrégebbi kőkeresztek is viselik ezt a szabályos kört magukon, mondhatni szerves részük, hiszen nem csak a kereszten rajta vannak, hanem többnyire szerves részei a díszítésnek, a faragásoknak is. Többféle véleményt hallottam erről, és a három legvalószínűbbnek tűnt próbálom meg leírni; hiszen hivatalos, alátámasztott, bizonyított elmélet nincs; a kérdés nyitott az egyéni interpretációra, személyes szimpátiákra.

A legvalószínűtlenebb elmélet a három közül az egyiptomi ankh-hal való rokonság; ugyan az ankh tetején lévő hurok elvileg lecsúszhatott a kereszt 'nyakára' az átvétel során, hiszen ha onnan került a kelta kultúrába a forma, akkor valószínűleg csk pontatlan ábrázolások és nem létező ankhok közvetítésével juthatott el oda. De ebben pont ez a legvalószerűtlenebb nekem; hogy hogyan jutott el az ankh Egyiptomból Írországig, miért nem ragadt meg útközben, és mitől futott be ilyen karriert a kelták között?
A második elmélet a nappal, a napimádattal, és az ún napkereszttel magyarázza a kelta kereszt eredetét; és ez egészen hihető is. Ami nekem nem stimmel benne, az az, hogy a napkereszt köre körülveszi a kereszt ágait, és általában több kisebb sugarat is tartalmaz, valamint a kereszténység előtti időkben egy széles körben ismert, nagy erejűnek tartott szimbólum volt. Miért vette volna át a korai kereszténység az elődvallások bevallottan napimádó, azaz a kereszténységgel szöges ellentétben álló, legfőbb szimbólumát? Miért rendelte volna alá a saját hasonló forműjú szimbólumát ennek a pogány szimbólumnak, és miért történt volna meg ez az akkoriban világvégének számító keltáa területeken?
Végül a harmadik elmélet, ami Szent Patrickkal magyarázza a szimbólum eredetét az az, hogy a korához mérten liberálisnak tekinthető (korábbi druidákat is felszentelt papnak) pap egy térítéskor a pogány holdszimbólumra illesztette rá a kereszt jelét, hogy azt megszentelje, és ez a tette - mint a többi is - tette népszerűvé az általa alkotott jelet. Ha ez igaz, akkor valóban liberálisnak volt nevezhető, hiszen máshol egyházszakadáshoz is vezetett a kereszt formája.

Akármelyik elmélet is igaz, a hatalmas, álló ír kőkeresztek (az ún. high crosses), amelyekkel mindenfelé találkozhat az utazó, hiszen már-már sportból telepítették őket, egészen egyszerűen szépek. Amíg a középkor európai templomaiban a megfesztett Krisztus szenvedése, kereszthalála dominált, addig a kelta kereszténységben a keresztekre a zsoltárok képeit, természeti képeket, figurális és absztrakt díszeket véstek-faragtak-festettek, amelyek alatt felteszem kellemesebb volt megtérni a hitre, mint egy fenyegető-fájdalmas krucifix alatt...

Valentia szigete

A Fogher-sziklák


Naplemente a szigeten


A Valentiai öböl a Geokaun hegyről nézve


A világítótorony

A névről elsőre azt lehetne hinni, hogy egy spanyol város, meg annak a focicsapata. Merthogy az is. De Írországban más, ott egy nem is kicsi szigetet jelent a nagy sziget DNy-i csücskében, a sziklás, félszigetek és szigetek tarkította Kerry megyében, ami két dologról is híres; először is az írek paradicsomi szigeteknek hívják, és imádnak oda nyaralni járni; másrészt meg ez Európa legnyugatibb lakott területe. Régebben még a közeli Blasket szigetek büszkélkedhettek ezzel a titulussal, amíg a szigetek el nem néptelenedtek, megélhetési lehetőség híján. Mostanra így már Valentia szigete a legnyugatibb emberlakta pont Európában. Mondjuk az elvándorlás az itt is jellemző, ahogy mondják; a sziget kisvárosa (Knightstown) és falucskája (Chapeltown) nem elég vonzó kilátás a fiataloknak... ahogyan nálunk is, csak ott még földművelés sincs, ami itt felénk az agronómusabb lelkű fiatalokat a falukban tartaná. Néhány birka, marha, kevéske halászat, amióta az ír állam a halászati jogok nagy részét eladta a spanyol és francia flottáknak... és a turizmus. Ami ugyebár egy paradicsomi szigetről lévén szó, jelentős, csak éppen eléggé időszakos. Írországban ugyanis nincs igazi nyár, a 20 C fokot már strandidőnek aposztrofálják a helyiek, és ugyan szigorú tél máshol nincs nagyon (a nulla fokot ritkán érik el, a hó szinte ismeretlen), de itt, a szigeten az Atlanti-óceán téli viharai igencsak zorddá teszik az életet. De nyáron, vagy ősszel, ha kisüt a nap... akkor bizony a sziget büszkélkedhet néhány látnivalóval. A Fogher sziklák, ha a Moheri társaikkal nem is vetekedhetnek, de a maguk vad fenségességében lenyűgöző látványt nyújtanak; a Geokaun hegyre érdemes felmenni jó időben, mert fantasztikus körpanorámával mutatja be a környező szigetekt, félszigeteket és magát a szigetet; Az őslábnyomok is érdekelhetik, aki erre téved, a palabányával együtt, ahonnan a Brit szigetekre is szállították a palakövet; őskori maradványok és kőerődök is akadnak itt; a Glanleam udvarház a maga szubtrópusi kertjeivel szinte hihetetlen, hogy itt képes megélni, sőt virágozni, és a maga kis védett öblében egy valódi paradicsomot teremteni; és a közeli Skellig sziklaszigetek madárparadicsomaihoz is innen mennek a hajókirándulások. És egy technikatörténeti érdekesség, ami a szigethez fűződik: 1866-ban innen fektették le az első transzatlanti telegráf-kábelt, ami aztán 100 évig működött, összekötve Európát Amerikával. A tényt ma egy emléktábla jelzi a Telegraph Field-en. A világítótorony egy Cromwelli erőd maradványain épült, ami sajnos nem látogatható. Így aztán felesleges is arra menni, márcsak azért is, mert az odavezető út volt az, amit valaha életemben a legmeredekebbnek és legkeskenyebbnek láttam. Konkrétan féltem rajta lemenni, és nem voltam benne biztos, hogy fölfelé is menni fog. Szerencsére ment, egyesben valahogy felvánszorogtunk, és még szembe se jött semmi. :-)
A sziget, és a környező félszigetek a túrázók paradicsoma is. A Skellig Way, a Kerry Way, a Dingle Way, és megannyi névtelen társaik álomszép és vadregényes tájakon viszik körbe a túrázókat - autóval se rossz, de akkor folyton meg kell állni. Gyalog, talán egy hét alatt, mindig máshol, útközben aludva - a környék tele van B&B-kkel - körbe lehetne járni annyit, amennyit érdemes. Egyszer talán majd megpróbálom. :-) Persze nem fogom, de azért jó leírni. :-)
Na, szóval noha Írországnak gyakorlatilag bármely pontján el lehetne tölteni egy hetet, a környék bejárásával - addig itt aztán tényleg érdemes is. Sűrített Írországnak hívnám, hiszen kisebben minden megvan itt, amiről a Nagy Zöld Sziget híres.

The Burren

The Pulnabrone Dolmen


The Burren


A Burren tipikus felszíne

A Burren neve nagy sziklát vagy sziklás helyet jelent írül (keltául, gaelül, ki hogy akarja hívni), és egy tájra utal, ami nagyjából Galway és a Moher sziklái között fekszik, azaz Írország nyugati részének közepetáján, Claire megyében. Igen furcsa hely, hangulatában, látványában meglehetősen sokkolónak is nevezhető; ugyanis igencsak köves, sziklás, sokak szerint majdnem holdbéli táj. Egy már-már költői, bár érdekes leírás szerint a Burrenben "Nincs annyi víz, amibe egy embert belefojthatnának, nincs annyi fa, amire felköthetnék, és nincs annyi föld, amibe eltemethetnék" /Edmund Ludlow/ Privát hozzátételem az annyi lenne, hogy ezzel szemben viszont a fél föld lakosságát vígan megkövezhetnék, annyi szikla van ott. Ha már a kivégzéseknél tartunk. Egyszóval a Bureen az főleg mészkősziklákból, a köztük növő fűből, és őskori emlékekből áll. A táj tele van domenekkel (a leghíresebb a Pulnabrone dolmen), kőerődökkel (Caherconnell stone fort), barlangokkal (Aillwee cave), amikből azt mondják, majd 300 mérföldnyit fedeztek már fel, kelta keresztekkel és egyéb változatos romokkal. A mészkő repedéseiben, a különleges klímának köszönhetően egymás mellett élnek a magashegyi, a mediterrán és az északi tundrák növényei. Ami azt illeti, a fentebb már idézett szerző szerint a Burren egy "termékeny mészkősíkság", mivel a klímának, a védett mészkőrepedéseknek, a langyos-nedves atlanti szeleknek köszönhetően egész éveben, így télen is bőséges legelő van az itt tenyésztett marhák és kecskék számára, aminek a helyi farmerek igen örülnek, és itt is össze-vissza építgették az Írországban mindenhol látható alacsony kőfalakat, amelyek az egyes legelőket választják el egymástól. Well, kő az itt volt hozzájuk elég. :-)
Szerencsére a szélén található Ailwee barlangoknál beljebb a turistabuszok nemigen merészkednek - a keskeny utak, itt is - így autóval meg-megállva a szerpentinek kis pihenő-kilátóiban, az ember a teljes csendben, egyedül valóban átérezheti a hely egyedi hangulatát. A dolmenek érdekesek, de igazából a táj az, ami dominál; itt az ember akármit is alkotott, nem tudja, nem tudta túlszárnyalni a természet alkotásait.

Óriások ösvényén

Bazaltoszlopok az Óriások Ösvényén


A bazaltoszlopok szabályos hatszögű felszíne


A Chimney Stacks, azaz a kémény-oszlopok. Méretük érzékeltetésére a fölöttük lévő kiugrón két ember áll.

A Giant's Causeway, azaz az óriások ösvénye a természet egy fantasztikus játéka Észak-Írországban. A legendák szerint két, Írországban és Skóciában lakó óriás építette, hogy - naná - hogy meg tudjanak küzdeni egymással. Aztán az egyikük megijedt, és feltépte maga mögött az utat, hogy a másik ne tudja követni. Same old story... :-) De tény, hogy Skócia egy kies, de viszonylag közeli kis szigetén, a Staffa szigeten ugyanezek a bazaltoszlopok alkotják a Fingal barlangot, és a környéken máshol is előbukkannak. De az óriások ösvényén egyszerűen fantasztikus a szabályosságuk, ahogy az ember lépdel rajtuk, nehéz elhinni, hogy ezt a szabályos hatszögforma, sík felszínű oszlopokat a természet magától alkotta. Hiszen tudom a tényeket mögöttük, a tudomány leírja, hogyan hűlt a láva, hogyan jöttek létre ezek az alakzatok, a világon máshol is megtörtént ez, ha nem is ekkora léptékben - és mégis hihetetlenek, amikor élőben látja az ember őket. Mintha járólapokat tettek volna le, ahol összefüggőbb a felszín, és mintha hatalmas katedrális oldalán nézném a hatszögletűre faragott oszlopokat, ahol oldalról láthatóak. Az óriások ösvénye tulajdonképpen egy név, ami gyakorlatilag az egész környéket magába foglalja, hiszen az ősi láva nem válogatott, jókora területen hagyta ott a 'keze' nyomát. A Nagy és Kis ösvények a legnevezetesebbek, de a környéken, cca. 5-10 km-es körzetben fantasztikus túraútvonalak húzódnak; hol a sziklás part tetején, jó időben meseszép kilátást nyújtva arra, hol leereszkedve a tengerparthoz, ahol a különböző sziklaformációk nyújtanak izgalmas és néha ijesztő, lenyűgöző látványt. És mindmegannyi szikla mellett is ott van a smaragdzöld ír táj; a fűvel, a bokrokkal és a szárazon rakott, alacsony kőfalakkal.

Lia Fail

A Lia Fail, azaz Stone of Destiny, vagyis a Végzet Köve Tara hegyén van, ahol a legendák szerint az ír királyokat megkoronázták. A követ szintén a legendák szerint a Tuathák, azaz egy mitikus faj hozta Írországba, az írek másik három legendás-mitikus kincsével együtt; közöttük a Lia Fail a földelemtált, az Ardagh Chalice (kupa v. kehely v. üst) a vízelementált, a Fragarach the Answerer (kard, ami a válasz) a levegő elementálját, és a Lugh dárda a tűzelementált jelképezte. Így ezek a 'tárgyak' jelképezik és védik is Írországot, mind a maga módján.
A Lia Fail nem egy nagy kő, sőt meglepően kicsi ahhoz a hatalmas 'feladathoz', amit a szerepe szerint betölt. Alig méter magas, és a turisták rátámaszkodva fényképezik egymást, miközben viccelődnek a fallikus szimbólumon. A táj körülötte Írország maga; a dombok smaragdzöldek, a legelőket rakott kőfalak és nyírott sövények osztják kockákra, bennük fekete fejű és lábú ír birkák, és néhol tehenek legelnek. A dombon hullámzó körvonalak valaha emelt erődítményeket jeleznek, a spirálok, koncentrikus körök igazából csak fentről lennének láthatóak, ott lent csak birkaszart kerülgetve futkosnak a turisták le-fel a hullámzó talajon. Néhol egy kopott kelta kereszt magasodik, a domb szélén persze Szent Patrick szobra áll, akinek a nevében máshol is, itt is megpróbálták 'lenyúlni' a keresztények a kelta mitológia szentségeit, lehgendáit, csodáit. Mára már a kereszténység és a kelta kultúra összemosódott; de hogy nem egy volt valaha, az látó szem tisztán láthatja. Rárakódott, ráfestődött a kereszténység mindenre a zöld szigeten - de alóla mindenhol kibújik a spirál és a kelta motívumok; a fallikus és a feminim szimbólumok, amiket még a prűd keresztény világkép sem tudott kiirtani, a legendák az óriásokról, a leprechaunokról (manó v. kobold), a Tuathákról... kritikus vagyok tán egy kicsit, de nekem ez az elbújó-előbújó kelta világ jobban tetszett, mint az egyenkereszténység ezernyi temploma, kolostora, romjai és mindent lefoglalni, átírni vágyása. Bár a kelták még a keresztbe is beletették a maguk ízét, és a kelta keresztet ismerik is mindenfelé, úgy, mint kelta kereszt.

Kandalló-kályha

Az írországi visszaemlékezések közben azért itthon sem állt meg az élet; közel egy évtized gázfűtése után, végleg belátva, hogy mára már a gáz lett a legdrágább fűtési mód - visszaálltunk a fatüzelésre. Legalábbis első helyen, megtartva a gáz lehetőségét is a kemény telekre. De mostantól elsősorban egy, az előtérbe beállított, tehát az egész lakást fűteni képes, ún. kandallókályha fogja a meleget szolgáltatni. Ez a kandallókályha egy új hibrid, ahogy elnézem, valahol félúton a kályha és a kandalló között; zárt tűztérrel, cca. 70-75 %-os hatásfokkal, 8 kW teljesítménnyel, fa-, vagy széntüzeléssel, de mégis egy üvegajtóval, amin keresztül látszanak a lángok, és nem kályhás, hanem szerintem elég jól kinéző kivitelben, elegáns, fekete lemezburkolattal az öntvényház körül - egyszóval jól néz ki, és fűteni is tud. Én cserépkályha mellett lettem volna, de az egyrészt drága, másrészt ott, ahol ez van, az nem lett volna olyan jó. Nagy is, bumfordi a cserépkályha, nem fért volna el ott. Ez egy jó kompromisszumnak tűnik. Hogy hogyan képes befűteni a lakást, azt meg majd meglátjuk. A fát én szívesen hasogatom, majd egyszer, ha nem látják, eltüzelem az ócska fejszéket, és veszek egy újat, használhatót. :-)

Helyzetjelentés

Írországból. Moher sziklái. Semmi sem adja vissza a méreteit. A szélvihart sem, ami ott fújt. A döbbenetes látványt. Ezt (is) látni kell élőben.



Ígérem, hazaérve mindenkinek válaszolok, most sem akarok netezni, csak ideültem kicsit.

Én kicsit el...

Én egy kicsit most elmegyek, utónyaralás címszóval, a blog addig becsukja a boltot.
Ennyi.

Számlára kérem...

Elöljáróban megjegyzem, hogy az utóbbi pár évben nem emlékszem rá, hogy bármit is számla nélkül vásároltam volna. Viszont magánszemélyként abszolúte semmi szükségem nincs a számlákra, nem akarok szemétgyűjtőt csinálni a szobámból, ezért azon kívül, ami a garanciához szükséges, nem teszek el számlát. Elkérem a kereskedőtől, ill. megvárom, amíg adja, de eldobom az első kukába. Ezért aztán amikor a rendelet első tervezetét meghallottam, valamikor tavalytájt, már akkor is tudtam, hogy ez lesz az a rendelet (törvény, szabályozás), amit nem fogok betartani. Hogy miről is van szó? Hát, most már tényként tálalták a napilapok, hogy a jövővre életbe lépő szabályozás szerint a magánszemélyek is kötelesek lesznek megőrizni a számlákat a vásárolt árukról, mert ha nem, akkor nekik kell befizetniük utána az ÁFÁ-t. Én megpróbáltam elképzelni ennek az életszerűségét. Teszemazt jön pl. egy apeh-ellenőr, és be akarna jönni a lakásomba, hogy megnézze, megvan-e a számlám a tegnap a piacon vett tojásokról - de honnan tudja, hogy én tojást vettem? Feljelent a szomszéd és kijön ellenőrizni? - vagy a kínai boltos esernyőről, netán a megjavított ajtózárról? És ha nem engedem be, mert nem vagyok köteles? Vagy kap hatósági jogkört, és bejöhet szimatolni a lakásba? És ha azt mondom, hogy nem vettem tojást, esernyőt és én javítottam meg a zárat, akkor mi van? Bizonyítani kell, de kinek és mit? És ha meglátja a két-három éve vett, de újnak kinéző TV-t, akkor produkálnom kell róla a már rég kidobott számlát? Vagy netán sétálok az utcán Bp-n, és lerohan egy apehes csapat, hogy pakoljam ki a hátizsákomat, és mutassam a számlát mindenről, ami benne van, és újszerűen néz ki? Mondjuk erről el tudom képzelni, hogy mekkora élvezettel tudnék nekik egy akkorát beinteni, hogy még az erkölcsrendészetet is kihívják rám... :-) És ha kivetik rám az ÁFÁ-t a tucat tojás vagy a hátizsákomban lakó Scrabble után, akkor sanszos, hogy nemcsak beintek az ellenőrnek, de rögtön rendőrt is hívhat, mert nagyon fel fogom képelni. Ami baromság, az baromság, még ha egy kormány dönt is róla.

Na, egyszóval a rendelet most, amennyit tudni lehet róla, az egy egetverő, orbitális ostobaság, ami ráadásul kivitelezhetetlen és életszerűtlen.

Fotópályázat

Tegnap vettem egy mély lélegzetet és belevágtam életem első fotópályázatába; illetve az első olyanba, ahol tökismeretlenek között kell megmérettetnem a képeimet. Eddig már sokszor játszadoztam a gondolattal, néha még egy regisztrálásig is eljutottam, de még mindig gyáva voltam elküldeni/feltölteni képet/képeket. Az a bajom, hogy a kritika azonnal és nagyon letör. Hiába, változatlanul maximalista vagyok magammal szemben, és szembesülni azzal, hogy valami nem jó vagy nem elég jó, vagy lehetne javítani rajta, az eléggé bele tudja enni magát a lelkembe. Még akkor is ha persze belátom, hogy úgy van, és ki is javítom és tudom, hogy kell a kritika... akkor is így hat rám, ez van. No de a pályázaton nem kritizálja meg senki a nem jó fotókat, csak kiemelik a jókat. Hát... akkorra meg egyértelmű, hogy amit nem emelnek ki, az nem jó, vagy nem olyan jó, azaz lehetne jobb is. No mindegy, majd meglátom. Vissza már nem tudom vonni a nevezést, azaz ezt már ki kell várnom. Ráadásul akkor fognak zsürizni, amikor Írországban leszek. :-)

Ja, a fotópályázat, ha mást is érdekel:
http://fotopalyazat.panasonic.hu/