Macsek

Vettem pár napja ajándékba egy szépséges macskaszobrot. Úgy volt, hogy a hétvégén megyek, elviszem a leendő gazdájának. Közben ő megbetegedett, a találkozó el lett halasztva egy héttel. A macsekot feltettem a kisszekrényre az ajándékzacskóban. Kinéz belőle, kicsi neki, de legalább kilát. Nagyon néz, érezni, ahogy elmegyek mellette. Némán, mozdulatlanul ül ott, de nézni, azt nagyon tud. Követ a szemével. Folyton odafordulok, érzem, ahogy néz. Kihívás van a szemében, találd ki, mit akarok, fejtsd meg, érdemes lesz, megéri, mondja. Pedig szerintem még nem bolondultam meg, de mégis; itt állok, és egy macskaszobor szemét nézem, találgatom, hogy mit akar mondani, üzenni - ő, vagy általa valaki. Lefényképezem, még a kétdimenziós képen is él, szuggesztív szemeivel még a képernyőn is képes beszélni. Csak én nem értem. Még nem.

Veszek majd valami mást ajándékba. A macsek hozzám akart jönni, nekem akart üzenni. Nem adhatom tovább, mint egy élettelen, tudatlan tárgyat.