Az IQ ami megoszt és összeköt

Mostanában többször is felmerült az írott és netes médiákban (sic) is az IQ, az egyéb quociensek, és természetesen a Mensa (HungaIQa), ami vagy elitklub, vagy a szánalmas melldöngetők klubja, vagy szociális zavarokkal küzdők menedékhelye, de az is lehet, hogy csak kivagyiság, netán kitérdekel, csak egy klub, mint az amatőrkosarasoké, a csipkeverőké, a tantrixosoké, ésatöbbi. De mindenesetre beszélni kell róla, mert az IQ az nem olyan, mint a testmagasság, vagy a kézügyesség. Hanem… hát a franc se tudja milyen. Vagy hogy mi ez. Amit a IQ teszt mér. Kör vége. A magyarázat, ami nem magyaráz. Mint a magyar foci. Az is vagy van, vagy nincs, de mindenki ért hozzá. Az IQ-hoz is mindenki ért, hiszen van neki, még ha az nem is elég a Mensa tagsághoz. Vagy elég, de nem akar belépni, mert nem érdekli. De kétségtelen tény, hogy mindenkinek van IQ-ja; annyi-amennyi. Nehezen titkolható, hogy mennyi, ha sok, ha kevés. Pláne azok elől, akiknek nagy. És ez nyilván frusztráló. Frusztráló kicsinek lenni a kosarasok között, bénának a csipkeverőknél, lustának a sportklubban. De miért is megy oda az, aki PC módon fogalmazva ’kihívásokkal küzd’ az adott területen? Hát mert többet képzel magáról – amíg az adott dolog ki nem derül feketén-fehéren – mert önáltat, mert kimagyarázza magát/nak, és több/jobb/nagyobb akar lenni, mint ami. Mindenki több, jobb nagyobb akar lenni, ez jó dolog. Merjünk nagyot álmodni. De merjünk felébredni is. Ha belelóg a kezem a bilibe, akkor ne panaszkodjak, hogy én nem ilyen lovat akartam, nem is akartam lovat, és különbenis, a világ legyen szíves és alkalmazkodjon az igényeimhez. 

Az IQ, mint minden más, több-kevésbé mérhető érték, tulajdonság vagy képesség megoszt és össze is köt. Kit megoszt, kit összeköt. EZ már az egyénen múlik, hogy melyiket választja.

Mit mond a kép és kinek mondja?

Szeretek fényképezni. Ez vált a fő hobbimmá, amióta az index moderátorai szükségesnek találták, hogy kiüldözzenek a fórumról. Valahol jó is, mert kezdett túl sokká válni a fórumozás, de most nem ez a lényeg. Szeretem a fotoshopos utómunkákat is, a fényképek javítgatását, vágását, effekteket, a játékot a kész képpel, amihez hozzá tudok tenni, amiből el tudok venni, amit meg tudok változtatni. Nem tartom rossznak, hogy ennyi mindent tudok kezdeni a képekkel. A kép maga már csak részben a valóság, máshogy lát, mint a szemem, mást lát és úgy érzékeli a pillanatot, ahogyan én nem tudom. Ha nem dokumentációnak fényképezek – márpedig többnyire nem – akkor nem látom okát annak, hogy ne nyúlhassak bele én is a képbe. Igyenkszem vagy olyanná tenni a képet, ahogyan én láttam azt a jelenetet, vagy igyekszem valamit kifejezni, kihangsúlyozni, néha akár túlhangsúlyozni rajta. A kérdés az, hogy kinek akarok üzenni a fényképpel. Ez a kérdés régóta foglalkoztat, azóta, hogy nem csak dokumentációnak fényképezek, hanem kicsit mást, máshogyan. Ugyan megmutatom a képeimet másoknak, mégis, elsősorban magamnak szólnak a képek. Körkörös dolog ez, érzem; hiszen én ottvoltam, láttam, amit lefényképeztem, minek a fénykép? Nem – csak - emlék, hiszen mondok vele valamit. De mit és miért?

Síelés

Nem is síeltem, így a cím megtévesztő. Mégis síkiránduláson voltam, bebarangoltam egy hegyet-völgyet, amin mások lesiklottak, néha az útjukban is voltam, néha ők az enyémben, néha kipróbáltam volna, máskor meg inkább az ejtőernyőt, vagy akár a kutyaszánt, de végül maradtam csak a barangolásnál. Megtanultam, hogy hogyan lehet menni hótalpakon, milyen is az igazi tél, hatalmas hóval, szemkápráztató napsütéssel, tejfölköddel, sűrű hóeséssel, mindenütt tornyosuló hóhegyekkel – azazhogy milyenek télen a hegyek. Érdekesek és veszélyesek. A sícentrum turistaközpontúsága, a minden igényt a végletekig kiszolgáló körülmények, a feltűnésmentes profizmus sem tudja elfedni azt, hogy a havas hegyoldal bizony elég sokoldalúan veszélyes. Nem ez van az ember agyában első helyen, de bizony valahol mindig ott fészkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lennének szépségei, sőt. Nagyon is sok csoda van a téli erdőben, a hegyen-völgyön, sípályán, turistaösvényen. A hófedte sziklaalakzatok mulatságos formái, a napfényben sziporkázó, végtelen, érintetlen hómező, a hóterhes faágak súlyos méltósága, a fény és árnyék játszadozása a havon, a hó felszínén futó állatok lábnyomainak gyöngyfüzérszerű sora, a ködlepelben bujkáló fák, a masszív hegyek hósipkás csúcsai szélfútta hófelhőben, a naplemente aranysárgájában, az alkonyat hihetetlen-kékjében, a reggeli fény szemfájdító élességében… nem lehet mindent leírni. Nézem a fényképeket és emlékezem. Csoda volt ott, sok csoda, aminek örülök, hogy láttam. Nem leszek a tél, a síelés nagy rajongója, de a nemlétező kalapomat megemelem előtte. Szép volt, jó volt, nagy élmény volt.

Utazás

Utálok csomagolni. Sosem azt viszem, ami kellene, de mindig többet a kelleténél; a cuccok fele használatlanul jön haza, mégsem tudom soha, hogy melyik felét is kellett volna bepakolni, és ahol keresek valamit, ott mindig hiába túrom fel a hátizsákot fenékig, pont az nincs meg, amit keresek – holott biztosan elhoztam. A hátizsák amúgy sem a szisztematikus pakolás jó eszköze; gyakorlatilag egy belenyúlás után már reménytelenül összekeverednek a dolgok és még jól jártam, ha csak a ruha gyűrődik és nem mondjuk egy sampon folyik ki még a rákötözött neylonzacskóból is. Egyszer így sóztam be az összes ruhámat, utána az út végéig viszkettem bennük, mert már nem volt alkalom semmit sem kimosni. Azóta mondjuk nem viszek magammal sót, és a sampont is paranoiásan kötözgetem be a zacskójába. Ráadásul a hátizsákba nem tehető bele bármi. Pl. ha a bakancsot beleteszem, akkor a fele zsák már tele van vele, és hova pakolom a többi cuccot? Így aztán az fityeg kívül rákötözve. Meg a bot is. Meg a polifoam is. Meg a… nem, a hálózsákom elég kicsi ahhoz, hogy beletegyem. Viszont a hátizsák még így is verhetetlen cipelésileg. Mármint akkor, ha tényleg nincs mellé másik táska, kishátizsák, fotósszütyő, akármi. Mert akkor már nem olyan jó.
Viszont utazni imádok és ha tehetném, jóval gyakrabban mennék – gyakorlatilag bárhová. Vannak persze kedvenc helyeim, és preferálom a változatos természeti környezetet, az érdekes városokat a tengerparti nyaralóhelyekkel szemben; de ettől még elmegyek bárhová, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Egyedül vagy társasággal, utazási irodával vagy csak hátizsákra kapva, megszervezve vagy az ismeretlenbe… mindenhogy szeretek menni, újat látni, fényképezni, utána meg emlékezni rá, és mesélni róla.

Csak csomagolni ne kellene utazás előtt…

Elmúlás

Egy bezárt üzem elég szomorú látvány. Különösen az, amelyik nemrég zárt be hosszú évtizedek működése után; ahol még kószálnak az el nem bocsátott, de dolgukat vesztett munkások, akiket megtartottam még egy ideig, hogy felszámolhassák, netán lebonthassák egykori munkahelyüket… ahol még kísért a gépek dübörgése, a szálló por, a hegesztőberendezések kísérteties fénye, de ahol már már csendben elkezdtek rozsdásodni a szabadban a gépek és leszállt a por első rétege mindenhová, ahová eddig nem engedték, nem engedhették… az emberek a jövőről beszélgetnek, de kiérződik a hangjukból, hogy nem tudják azt A Gyáron kívül elképzelni. Legtöbbjükre előnyugdíj, munkanélküli segély, alkalmi munkák várnak; fél-háromnegyed életüket töltötték el itt, és a szakmunkásokon kívül kevés esélyük van új helyet találni. A gyárnak sem sok jövőt jósolnak. Féllegálisan már elkezdődött a hazahordása, leselejtezik az irodák berendezéseit, eltünedeznek a szerszámok, az anyagok, a készletek gyorsabban fogynak, mint a termelés fénykorában, a ritka, régi szerelvények is lekerülnek a gépekről; ’jó lesz még valamire’ felkiáltással, hogy majdan talán ócskáspiacokon tűnjenek fel, ahol a még működő hasonló gyárak beszerzői megpillantsák, és megvegyék, hiszen senki nem gyárt már hasonlókat sem…az épületről omlik a vakolat, vakulnak az ablakszemek, hidegek a kéményei, és a csupaszodó irodákban a tulajdonosok tanácskoznak a továbbhasznosítás mikéntjéről. Nem kell senkinek a gyár, ezt mind tudja. Így, erre nincs már szükség; ez azt is jelenti, hogy rájuk sincsen már szükség. Nehéz lehet így konstruktívnak lenni, a jövőbe nézni. Kívülállóként is átérzem a kilátástalanságukat, az igazságtalanság-érzetüket. Hiszen évtizedekig jó volt a gyár, termelt, működött, néha még hasznot is hozott, emberek ezrei éltek meg belőle, általa… most meg haszontalan csökevénynek mondják, pénzzabáló szörnyetegnek, felesleges, idejétmúlt helynek, amiből max a falak érnek valamit, meg a a valaha oly modern gépsorok ócskavasként eladva.

Az idő, a változás kegyetlen, holott nem akar az lenni.

Tóparton

Egy fázós reggelen kimentem a tóhoz fényképezni… ködöt reméltem, mert a városban ködös volt az idő, és mostanában – többek között – ez is érdekel. A köd elmaradt, illetve csak a túlpartot szerencséltette egy kicsit… de a mozdulatlan vízen tükröződő stégházikó megbabonázott. Illetve… nem is a stég, hanem a mozdulatlan, tükörsimaságú víz. Mintha nem is lett volna, olyan tisztán tükrözte vissza a környezetet, a stégeket, a fákat. Nemcsak a szellő nem mozdult, de ember, hal, bogár, madár sem; nem hangzott semmilyen hang, nem voltak szagok, semmiféle változás. Nemrégiben morfondíroztam az IDŐ képi megfogalmazásán; voltak is ötleteim, csináltam is képeket, de ott, a tó partján állva, a mozdulatlan vízben a valódi időtlenséget éreztem meg néhány pillanatra...

Képek – emlékek

Régi képeket kerestem az este. Nem tartok nagy rendet a papírképek között, szinte minden szekrényben, polcon van egy-két doboz, album, papírtasak, filmguriga. Nem is találtam meg könnyen, amit kerestem, bár végül meglett. De addig… addig végignéztem ezernyi képet, kihúztam száznyi filmet, nevettem, sírtam, mosolyogtam rajtuk… csupa-csupa emlék. És idáig szinte eszembe se jutottak. Hogy vannak. Hogy egyre fakulva, de makacsul őrzik az arcokat, az embereket, a bulikat, a kirándulásokat… gyerekkorom sötétkamrás filmelőhívásai rémlenek fel a vörös félhomályban, ahogy roppant büszkén segítettem apunak áztatgatni, felcsipeszelni, össze-, és szétrakni mindent… néha fél napokat eljátszadozott a montázsokkal, trükkökkel, amiket ma a fotosoppal megcsinálok öt perc alatt. El is határozom; beszkenneltetem a filmeket, legyenek meg , maradjanak meg – kivéve, hoogy elgondolkodom közben; vajon hogy maradnak meg jobban, tovább? A gondosan lezárt, sötét tokokba tett filmen vagy a számítógépen, CD-re írva? Melyik fog tovább élni vajon?

házak

Békebeli, masszív, évszázados tégla bérházak. Hatalmas beltérrel, cselédszobával, úri családokra bőkezűen szabva, a szocializmusban itt-ott megkurtítva, felosztva, kiadva, lelakva, majd felújítva. Új életet kezdenek, tehetik, hiszen bírják még; a gyökereik erősek, a falaik stabilak, max. a tető ázik be néha, és hőszigetelni kell őket, hiszen egy energiában (is) gazdagabb korban épültek még. Keresettek is, jobban mennek a piacon, mint a huzatos panelszörnyek és a papírfalú olcsó lakóparkok. Tovább fognak élni és ezt kényelmesebben teszik, mint azok. Egy téglaház büszke. A vastag falakra, a jól megépített, igényes szerkezetekre, a homlokzat kariatidáira, cirádás erkélyeire, de még a málló vakolatra is.

Békebeli, masszív, félévszázados tégla bérház. Idétlen belterekkel, minimállakásokkal, egyszobakonyha, víz nélkül, wc nélkül, cselédeknek inkább, és gyári munkás férjeiknek. Lelakva, letapétázva, lelakva újra, átfestve, majd elgettósodva. Új élet itt nem kezdődik, a régit vonszolja maga után a ház. A szerkezet lerombolhatatlan, a környezet törékenyebb; az igénytelen lakók pusztítottak csak, építeni, felújítani itt már évtizedek óta nem szokás. Lakást itt nem vesz senki már, a környék gettóhangulata és a ház állapota együtt csak a legreménytelenebb lakásfoglalókat nem riasztja el. A ház nem büszke semmire, nem is él már tán. Belefulladt a mocsokba, a bűzbe, a koszba. Homlokzatán a pergő vakolat rózsái díszlenek csak a betonszocializmus monumentális oszlopai között, új értelmezést adva a piszkosfehér szín fogalmának. Gyászos látvány. Egy nem szép kor nem szép mementója.

Uszodai felütések

1. Pityuka éhenhal
Szereplők: két, bő harmincas körüli pasi (haverok, esetleg testvérek), és egyikük 8-10 év közötti, közelebbről meg nem határozható korú fiúgyermeke, Pityuka. Uszodai kikapcsolódásuk után az öltözőben vagyok fültanúja az alábbi jelenetnek.
Egyik pasi: - Nem kellene venni valamit enni Pityukának?
Másik pasi: - Nem kell.
Egyik pasi: - Biztosan ne vegyünk legalább egy kólát? Pityuka éhenhal mire hazaérünk.
Pityuka nem fér bele a fürdőnadrágjába, a hájak minden oldalon rálógnak arra, akaratos, sivító fejhangon szólal meg: - Csipszet akarok!

Én gyorsan elbujdoklok, hogy szabadon tudjak egy jóízűt nevetni. Pityuka, amint éhenhal… :-)

2. Víziszony - vízimádat
Szereplők: átlagos papa, mama, 5-6 éves fiúgyerek. A gyereket úszni hordják, imádja, az úszómester nem tud olyant mondani neki, amit ne tenne meg. Vékonyka gyerek, az órás úszás végére lila a szája, remeg az erőfeszítéstől és a hideg víztől, mégis úgy kell beparancsolni a melegvízbe egy kicsit, mert maradna még, nem érdekli a melegvíz. Papa, mama hordja úszni tanulni, de ők nem öltöznek át, nem úsznak, teljesen felöltözve, cipőjükön kék műanyagbugyival ülnek egy órát a kényelmetlen műanyagszékeken, unatkozva, izzadva, nézve a csemete már-már harsányan ordító vízimádatát. Honnan örökölhette a gyerek, nem tudom, a szülők soha nem jöttek be vele a medencébe. Elnézem őket… ha tudnak úszni, és ott vannak az uszodában, akkor miért nem? Ha nem tudnak úszni, de ott vannak, van sekély víz, jakuzzi, szauna, kiskutyafüle, akkor is miért nem? De nem. Ők nem. A gyerek, ha tehetné mindig. A fene se érti a géneket.

3. Sok(k)
Szereplők: két rokon család, plusz egyéb felnőtt rokonok, cca. 5-6 gyerek, mind a 6-12 éves kor körül, összesen talán tucatnyian. Nehéz megszámolni őket. Betöltik az egész uszodát. Számszerűleg, élősúlyban, hangerőben. A lépcsőn lefelé még azt hittem, egy iskolai osztályt, esetleg kettőt hoztak el most úszni. A felnőttek úsznak egy hosszt délcegen, közben hölgyeik a medence szélén lesik párjuk emberfeletti teljesítményét. Ezzel végezve ki-ki elvonul masszázsra, szaunába vagy szoláriumba, majd beülnek a jakuzziba, egy órácskát trécselni. Azt is elfoglalják, naná. A gyerekek közben hömpölyögnek. Innen oda, onnan amoda, amonnan emide, ahogy éppen az aktuális, visításokkal és indiánüvöltözéssel tarkított diktálja. A medencében kizárólag keresztben úsznak, ugrálnak, és ötletszerűen változtatnak irányt. Ha beférnek a szülők mellé a jakuzziba, az úszómester kikapcsolja a buborékgépeket, mert amúgy is habzik tőlük a víz. Tudom, mind voltunk gyerekek, mind lettünk felnőttek. Ja. Ki ilyen, ki olyan.

Fénykép

Amatőr fotós vagyok és impulzív karakterű, hangulatember. Ez azt jelenti, hogy néha megszállottan hordom a fényképezőgépet magammal, néha meg hetekig elfelejtkezek róla, és csak a lemerült telepek emlékeztetnek arra, hogy mióta elő se vettem a gépet. Természetesen a legszebb fényképtémák akkor tolakodnak az ember orra alá, amikor nem vitt magával fényképezőgépet, és a szituáció max. percekig áll fent. Máskor meg nyomom a gomot, mint az őrült, otthon meg százával törlöm a képeket ’egyik se jó’ felkiáltásal. De a legérdekesebb az, ahogyan az emberek viszonyulnak a fotózáshoz. Leszögezem nem szoktam embereket fényképezni, tehát a képek témája konkrétan szinte soha nem az ember, max rajta van ő is. Kisvárosban élek, nem nagyon járnak az utcán se turisták, se profi fotósok. Úgyhogy amikor előkapom a gépet, akkor minimum megnéznek, amit már önmagában sem szeretek – de a legfurább az a – többnyire a paranoid szocializmusból örökölt – hozzáállás, hogy ’itt nem szabad fotózni’. Nézek néha nagyokat, mikor pl. az utcán állva rámszól, hogy ne fényképezzem a kerítését. Vagy a házát. Vagy a boltban az íves, hátulról megvilágított, kék üvegtégla falat. Ha megkérdezem, hogy miért, sosem tudnak válaszolni, zavarba is jönnek. Hiszen csak rávágták, hogy ne fényképezzek, automatikusan jött. Így szokták meg. Fogalmuk sincs jogokról, szabályozásról. Én hiába olvastam utána, hogy mit és mikor nem fényképezhetek, mihez kell engedélyt kérni, mihez nem… nekik hiába mondom. Ha elmagyarázom, akkor is visszahúzódnak a biztonságosnak vélt tiltásba; nem értem, nem tudom, de nem. Nem szabad. Nem illik. Nem szokás. Érdekes, hogy manapság, amikor szinte mindenkinek van digitális fényképezőgépje – ha más nem, a mobiljában tutira – még mindig él ez a beidegződés. Néha irigykedve nézem, ahogyan az újságnak fotózó, fotóriporter, mégéppennem papparazzi az emberek arcába tolja a gépét, és azok a pofátlanságtól ledöbbenve, zavarba jőve még hagyják is… nekem meg szólnak, hogy ne fényképezzem le a mindenki más számára érdektelen, ’csak én látok benne valamit’ téglafalat. Az arcátlanság, a gátlástalanság teszi? Vagy ha őt fényképezik, arra büszke, ha a tulajdonát, abban valami gyanúsat sejt?

Tovább foglalkoztat ez a netre kitárulkozós dolog. Alapvetően a fényképektől indulok el, jellemző probléma. Illetve nem is probléma… csak azzá tesszük. Szóval amióta a fényképezés szakmából, hivatásból és művészetből átment hobbivá, azóta teljesen megváltoztak a körülményei. Ma már szinte bárki hozzájuthat egy digitális fényképezőgéphez, aminél gyakorlatilag nincs fenntartási költség; ha nem akarja kinyomtatni valaki a képeit, akkor nincs előhívási költség sem. A képek elvannak a számítógépen, nem kérnek enni. A képszerkesztő-kategorizáló-, megosztó programok is vagy ingyenesek, vagy elérhetőek – amennyiben nem professzionális darabokat keresünk. Azaz bárki, a legamatőrebb, legtehetségtelenebb, legérdektelenebb ember is ingyen vagy nagyon olcsón tud fényképezni. Ez meg is látszik; pár éve-évtizede még onnan lehetett megismerni a japán turistákat, hogy fényképezőgép lógott a nyakukban – mára már nincs turista szinte, akinek ne tenné. No de miért fényképezünk? Mit akarunk elérni azzal, hogy megörökítjük azt, ami tetszik? A hobbifotózásnál még nem művészet a cél, hanem dokumentáció; hogy lássa a család, a barátok, az ismerősök, hogy hol jártunk, mit láttunk. De a digitális kép nem fogható kézbe, ha nem hívatjuk elő, ami ugyan egyre olcsóbb, de azért még pénzbe kerül, és ezzel elveszi az ingyenesség illúzióját. Nem tudjuk megmutatni a nagymamának, aki nem ismeri a számítógépet, nem tudjuk elvinni magunkkal, hogy a családi-baráti összejövetelen ’véletlenül’ előkerüljön, a távolabbi rokonok, ismerősök végképp kimaradnak belőle. Hacsak fel nem töltjük a netre. És ebből azért elég szépszámú szolgáltató megél – azaz van rá igény bőven. Hiszen ezzel sok mindent elérünk. Egyrészt az alapcélt, azaz a családdal, ismerősökkel megosztást; elküldjük nekik a linket, és láthatják, többnyire olvashatják is a hozzáfűzött magyarázatokat, ráadásul akkor, amikor akarják, amikor kedvük van hozzá. Másrészt néhány plusz dolgot is elérünk ezzel, ami alapból nem célja egy átlag hobbifotósnak, de bónuszként még vonzóbbá teszi a képfeltöltést. A netes albumban ugyanis egyfajta kiállításként, galériaként hasonlatossá válhatunk a ’nagy’, a profi fotósokhoz. Hiszen kiállításunk van nekünk is, azt láthatja bárki a világ minden tájáról, akár véleményezheti is, konstruktívan elemezheti is (bár ez azért ritka), büszkén leshetjük a látogatók számát, a letöltéseket – egészen úgy, mint a ’nagyok’, akiknek ez bevételi kérdés, húsba-, de legalábbis pénztárcába vágó dolog. Ez egy szürke kis átlagembernek, egy hobbifotósnak nagy presztízs, és egyben sarkallja is az egyre jobb fotók készítésére, hiszen akarva-akaratlanul lát jobb és rosszabb képeket is; hacsak nem teljesen vak, akkor ebből tanulni is tud. Szintén nem megvetendő szempont a ma oly divatos közösségépítő hatás. A hobbifotósok saját közegükben, magukhoz hasonlóak között mozognak, nem rettenti el őket a nagytudású profi, és hamar kivetik a teljesen tehetségtelent is. Ezt az aspektust a fotómegosztók még erősítik is, a kezdeti egyszerűbb szoftverekre ráépítve a fórumot, a chatet, az üzenőfelületeket, az egymás képeinek értékelését, és az egyes fotók kiemelését, tematikus versenyeket. Persze ez közel sem önzetlen, a reklámszakma már egy ideje tudja, hogy a mai kor leghatékonyabb reklámfajtája a peer-to-peer, azaz a személyesen átadott reklámüzenet. Ehhez kellenek a közösségi szájtok, a megfelelő méretben, peer-group-ok, tematikus csoportok, stbstb. Mellékszál. Itt. Máskor majd főszál lehet. Konklúzió… nem tudom, szerintem azt már már levontam. :-) Azért osztjuk meg a fényképeinket a neten, mert a technika arrafelé noszogat, és mert a hiúságunk is arrafelé hajt. De azt azért nem szeretjük, ha ellopják a képeinket. Védjük, vízjelezzük, kopirájtoljuk, megintcsak, mint a nagyok. Utánzás ez is persze, hiszen kinek kellenének pont a mi képeink a százmilliárd közül, és mit veszítenénk mi azzal, hogy egy noname kis szájt felteszi azt a sajátjaként, vagy csak pusztán dekorációnak? Na, a szerzői jogok, az még egy jókora szál lehetne. De erről, mostanra ennyi.

Ónoseső

Kint esik az ónoseső, bent terveket szövögetek a jövőre. A jég lassan bevon mindent, recsegnek alatta a fák ágai, sima, selymes, alattomos csillogást kap az út, mulatságos formákat alkot a bokrokon. Fényképezés közben vészesen imbolygok a jégpáncélon; a gépemet féltem, én meggyógyulok. Hezitálok, lesózzam-e. Nem természetbarát, de nem is csúszik. Végül mégse teszem. Majd elolvad. Addig meg nem megyek sehová legfeljebb.

Közben azon gondolkodtam, hogy vajon miért teszünk ki mindent magunkról a netre? Papír helyett a netre írok, napló helyett blogot, kapcsolati hálóban tartom számon az ismerőseimet, fórumon, cseten szerzek újabbakat, a fotóimat a netre töltöm fel, a könyvjelzőimet a netentartom számon, ha akarnám a Google keresne nekem a számítógépemen is... lássa, láthatja az egész világ, mindenhol, mindenki, aki csak netezni tud... és miközben ennyire kitárulkozunk, mindent megteszünk, hogy védjük az adatainkat, az identitásunkat, a jogainkat... nem is tudom, mit védünk? Hogy megtudják, kik is vagyunk valójában?

Kik vagyunk valójában? Az az anonim, álnév, nicknév mögé rejtőző, magát tűzfallal, vírusirtóval, routerrel védő URL VALAKI, aki közben mindent, a legbensőbb titkait, az életét, a problémáit is elárulja magáról a személytelen, de mindent látó világnak? Vagy az, a névvel, személyi számmal, papírokkal rendelkező, IRL létező EMBER, akiről semmit sem tudnak a hozzá közelállók,vagy nincsenek is akik hozzá közel állnak, s így tudhatnának róla bármit is?

Határozottan érdekes, hogy az embereket mennyire meglepi az a tény, hogy tél van, ergo hideg,  sőt szél, hó és jég is.
Mintha nem januárt mutatna a naptár, és ők nem egy kontinentális éghajlatú, azaz télen hideg országban élnének. Kiskabátban dideregnek, sapka, sál nélkül vacognak, kesztyűt egy emberen sem láttam.
Pedig mínusz8 fok volt reggel, és az már nem ősz, nem tavasz, pláne nem nyár. Hanem tél, ami
nálunk hideg szokott lenni. Hó is szokott lenni, erről csak a MÁV, a Volánbusz, a BKV és a főváros vezetősége nem tud, az emberek azért általában tudják, hogy a tavalyi enyheség az volt a kivételes, nem a mostani. Illetve - tudniuk illene. Mert úgy csinálnak, mintha attól az egy enyhe téltől már mindig olyannak kellene jönnie, elvégre megmondták, hogy jön a globális felmelegedés. 

Viszont a városból kimenve gyönyörű a tél, mint mindig. Ha napos-hideg, ha ködös-nyirkos, ha hóeséses, mindig van szépség benne. Jól felöltözve persze, hogy ne arra kelljen gondolni, hogy lefagy a kezem-lábam-fülem. És vinni egy fényképezőgépet magunkkal. Hihetetlen csend tud lenni télen az erdőben, a mezőn, atermészetben. Nincs madárdal, bogárzúgás, az állatok nem mozognak annyit, hiányzik a lombsusogás, a víz zenéje... befelé fordul az ember ilyenkor kint. Csodálja a zúzmaraékszereket az ágakon, a köd misztikus alakzatait, de közben befelé fordul, a csend elandalítja.