Ősfák

Nem fogadott minket a kegyeibe az időjárás; már útközben is többször esett, mint nem, odaérve pedig egészen vigasztalannak tűnt az idő. Kicsit ugyan megjavult, mire a tanösvény végére értünk, de jónak azért még nem neveztem volna. Mondjuk már nem esett, csak szemetelt az eső.

Fura ez a dolog az ősfákkal. Annyit hallani róluk még mostanában is, szenzációnak tartják, gyűjtést rendeztek az elhelyezésükre-konzerválásukra – aztán meg ott vannak Ipolytarnócon, mint az ’igazi’, a nagy ősfa megtűrt unokái, kék lepedőkkel letakarva, a bejárat mellett, kint, mintha nem tudnának, vagy nem akarnának velük mit kezdeni az ottaniak. Nem is tudom, örülnek-e nekik vagy nyűgnek tartják őket? Hiszen a megkövesedett nagy ősfának még a darabkái is épületet kaptak, plexiborítást, megvilágítást és magyarázó táblákat… addig ezek hatan kint áznak az esőben, ronda, kék lepedőnyi védelemmel, egy sornyi felirat nélkül, csak letéve oda, mert ott volt hely.

Az őslábnyomok viszont tényleg érdekesek voltak, elnézegettem volna őket órákig. Kik, mik jártak arra… a 3D-s film telitalálat; kicsit rövid volt nekem, de el tudom képzelni, hogy a térhatás, a kihalt állatok animációja, a minimális tudálékoskodás csábítóvá és fogyaszthatóvá teszi az őskor világának ezeket a darabkáit.

A túraösvények most kimaradtak; majd egyszer egyedül, és egész napra eljövök, bejárni a környéket. Érdemes, az látszik.

Ennyit máról. Voltunk Hollókőn is, de mára már nekem erősen mesterkéltnek, csináltnak, giccsesnek tűnik a falu. A vár meg… hát vár. Nem rossz. Ott is eltúrázgatnék egyszer a környéken.

Majk

Eltévedni

Van, aki szerint Magyarországon nem lehet igazán eltévedni, meg ha mégis megtörténik, hát nincs semmi baj belőle, nincs olyan következmény, mintha egy sivatagban, őserdőben vagy metropoliszban tévednénk el. Ehhez képest nekem már életemben másodszor sikerült úgy eltévednem, hogy egy omladékos-sziklás domb/hegyoldalban cidrizzek, hogy hogy jutok le vagy föl innen. Pedig nem vagyok eltévedős típus. Csak most ráadásul egyedül sikerült a dolog, és amíg az első esetnél kettőnknél együtt komplett hegymászószerelés volt, addig most csak kirándulni indultam, az összes eszközt egy bicska képviselte. Igaz, a hegymászószerelés ott se nagyon segített, mert a morzsalékos, töredező kőzetbe nem lehet biztosítani magunkat, ill. nehéz azt biztosításnak nevezni. Nem is éreztem magam biztonságban. Most ugyan ez nem hegyoldal volt, de dombból elég meredek, és sajnos lefelé menet vált egyre meredekebbé és sziklásabbá. Az út harmadánál már biztos volt, hogy ez nem a jelzett út, a felénél meg az is, hogy föl már biztosan nem fogok menni rajta. Muszáj volt hát lefelé. Szerencsére sok helyen volt fás, ott legalább volt mibe kapaszkodni, és nem láttam az előttem nyújtózkodó meredélyt sem. Ez se utolsó szempont. Utólag már tudom, hogy a párhuzamos domb lett volna a megoldás, ott kanyargott rajta szépen lefelé az ösvény. És onnan nézték a normálisabb turisták, hogy mit csinál ez az őrült a sziklákon lefelé.

Ja, és ez egy szelíd, lepusztult röghegységben, a Vértesben történt. :-)

Pályázat

Tegnap az oroszlányi honlapon keresgéltem, és megütötte a szememet egy fotópályázatra való felhívás. Megnéztem, gondoltam, hátha érdemes lenne kezdeni valamit. Helyi pályázat, nyilvánvalóan a városról, nyilvánvalóan egy-két helyi cég szponzorálásával. Igazából a végén egy mondat lepett meg, ami szerint „A pályázaton résztvevők nevezésükkel egyidejűleg lemondanak szerzői jogaikról, azaz hozzájárulnak képeik térítésmentes felhasználásához.” Hát, gondoltam, legfeljebb nem nevezek be. Mert még a díjazott képeknél ezt talán megérteném (a díj a kompenzálás a szerzői jogok elvesztéséért), de mindnél… kicsit nem tűnik fairnek a fotósokkal szemben. Aztán ma reggel, híreket olvasva hirtelen még két pályázatnál olvastam teljesen hasonló kitételt a kiírásban, csak azok már nagyobb dolgok (dizájntárgyak, tervrajzok) voltak. Ez vajon régebben is gyakorlat volt, vagy csak most lett az, hogy a pályázatot kiíró-szponzoráló cég teljesen ráteszi a kezét az összes pályázó összes alkotására, némi első-második-harmadik díj fejében? Mert akkor nagyon megéri pályázatokat kiírni, elvégre ha csak pályázatonként 1-2 ötlet, fotó, tárgy, akármi van, amiből tovább lehet lépni a cégnek, akkor az már behozhatja a pár nyeremény árát.

Vagy csak én vagyok nagyon naív és ez mindig is így volt…?

Két szám...

Lejárt a régi útlevelem, csináltattam újat. Hátha az EU-n kívülre is eljutok megint, ahová kell még. Az új útlevél piros, kemény(ebb) fedelű, az adatlapja hátulról előrekerült… és megspóroltak a nyomtatásnál 3 x 2 db számot. Az évszámok első két tagját. Az még nem is gond, hogy 67-ben születtem, mert kit érdekel, és különben is. De az már nagyobb gond, hogy emiatt 2012 után ha véletlenül nem angolul beszélő határőrbe botlok valahol a világ másik felén, akkor bizony magyarázkodhatok, hogy ez az útlevél most 2012 április 18-ig érvényes, vagy 2018 április 12-ig. Merthogy a lejárati dátum pontosan így néz ki:

12 ÁPR/APR 18

Szállóigévé vált szólással; ’ÉS EZ ÍGY HOGY?’ Ki találta ezt ki? Miért találta ki? Mire jó lehagyni azt a két számot? Mert én azt értem, hogy a kiállítás dátumából ki lehet totózni hogy melyik a nap és melyik az év – no de találkoztam már éppen elég ostoba-nemtörődöm-utálomaturistákat-utálomafehéreket-sietős-bürokrata-stb határőrrel ahhoz, hogy tudjam; ezt kitotózni nem biztos, hogy hajlandó lesz. Ráadásul a kérdéses betűk bolhafasznyi méretűek, és az össze-vissza vízjelezett, mintázott lapon halvány barnás színnel vannak nyomtatva. És ha a kérdéses határőr nem beszél világnyelveket – ez azért az araboknál, Afrikában előfordul – akkor hiába is tudja elolvasni, mert nem érti.
Egyszóval ha minden igaz, kedélyes magyarázkodások elé nézhetek 2012 után. Bár lehet, hogy addigra már utazgatni sem fogok…

Hegyek-völgyek között…

…zakatol a vonat. Tényleg ott zakatol; Mo. egyik legvadregényesebb vasútvonala a Cuha-völgyi, amit átmenetileg megmentett az összefogás a bezárástól, de azt senki sem meri mondani, hogy végleg. Nem is hagyják parlagon a kérdést; a jóvő hétvégére szervezik a Cuha-völgyi Vasút ünnepnapját, ünnepségekkel, túrákkal, különvonatokkal. Nagyon helyes, tartsák is csak napirenden a kérdést, addig sem merik megszüntetni. Én meg, mivel utálom a tömegeket, ma mentem el ’túrázni a vonatért’, meg utazni is rajta. Mondjuk szerintem enyhén szólva lelombozó a ronda-koszos-lerobbant szerelvény, de gondolom ennyire telik a mávnak. Tudom, aláírom, megértem, nem járhat Flirt a Bakonyban, de mondjuk mégsem a leglepukkantabb vagonokra gondoltam előzetesen… A hajdani rosszemlékezetű balatoni személy jutott róla eszembe, csak ez nem cigányokkal, hanem túrázókkal volt tele. No de a Cuha-patak völgye… hát az megéri a ronda vonatot is, megér az mindent. Az egyik kedvenc helyem. Milyen csodálatos lenne – hadd álmodozzak egy kicsit – egy szép nosztalgiavonaton végigmenni benne… egy ál-gőzmozdony húzná, amiből nem vastag fekete füst, hanem csak bodor fehér gőz tódulna, csak a hangulat kedvéért; szép, régi vagonok sorjáznának utána, kovácsoltvas cirádákkal, tiszta ablakokkal, vagy akár üvegezés nélküli, nyitott kocsikkal; a kanyarokban, alagutak előtt lelassítana, hogy a T. közönség tudjon fotózni kedvére; és persze turistaszezonban közlekedne, csak ott, a völgyben, hogy ne ’személyszállítás’ legyen, hanem pusztán élmény, élvezet, gyönyörűség. Én megfizetném a jegy árát örömmel. Szerintem még sokan mások is, ha azt nézem, hogy a mai, lerobbant vonatért is mennyien küzdöttek.

http://www.fejer-tura.hu/2008/kulonvonat.html

A dugó érdeklődés hiányában elmaradt

Gyanítom a jó idő miatt az amúgy is félig ellógni szokásos pénteket most elég sokan teljesen ellógták és reggel kifelé mentek a telekre, bevásárlóközpontokba, Balatonra, vidéki rokonokhoz, akárhová; sokkal többen ültek biciklire vagy gyalogoltak mivel szép az idő, kellemesen süt a nap; amúgy is több fontos villamos járt mert találtak sztrájktörőket; jobban széthúzták az amúgy keskeny dugó-idősávot az emberek, azaz sokkal többen indultak el korábban; valamint most jártak a vonatok is, nem kevés ingázót elszállítva amerre lehetett – és ez mind együtt oda vezetett, hogy a várt mega-giga-teradugó, amivel a médiák (sic) fenyegettek, nemcsakhogy elmaradtak, de még az átlagos hétköznapinál is kisebb volt a forgalom sok helyen Bp.-n. Persze még az esti hátravan, de ez már érdekes. Hogy a BKV nem mindenható és pótolhatatlan, azazhogy az emberek így-úgy-amúgy meg tudják oldani a dolgukat tömegközlekedés nélkül is.

Csak azt nem tudom, ez innen vidékről miért érdekel engem...

Tibet - olimpia

„Tibet nem emberi jogi kérdés” írja az újság, nyilatkozza a kínai miniszterelnök. Nem emberi jogi kérdés. Nem emberi jog, hogy egy kis ország, amelyet bekebelezett Kína, úgy élhessen, ahogyan szeretne. Nem emberi jogi kérdés, hogy üldözik a szerzeteseket, hogy lerombolják az évszázados kolostorokat, hogy az ország vallási vezetője száműzetésben kénytelen élni, hogy a második vallási vezetőjét nyom nélkül eltüntették a kínaiak, hogy erőszakkal kínaiakat telepítenek be az országba, hogy legyen tömegbázisuk, és elnyomják a tibeti kultúra legapróbb jelét is. Kínának ez nem emberi jogi kérdés, mert Kína nem ismeri el, hogy léteznek emberi jogok. És ami nincs, az nem is lehet kérdés(es). Tibet kínai lesz, mert Kína ezt így akarja. A lámák kínaiak lesznek, mert Kína ezt így akarja. A tibetiek nem lesznek, mert Kína ezt így akarja. És az olimpia is kínai lesz, mert Kína ezt így akarja. Nagyon nagy hiba volt Kínának adni az olimpiát. Az olimpia évtizedek óta kommercializálódik, romlik, válik egyre inkább üzletté a sporteseményből. Most már politikává, erőszakká, protestálássá és érdekszférák harcává is fog válni. Persze ott volt a politika mindig is az olimpián, de eddig igyekezett mindenki távol tartani azt tőle, vagy legalább minimalizálni a befolyását. Most nem. Most a politika, a fellépés Tibet érdekében, a jelen lesz-e a megnyitón és ki, a hogyan és mit nyilatkozhatnak a sportolók, sportvezetők, a hová fognak húzni a bírók, játékvezetők, pontozók és miért, szabad lesz-e az internet, és kinek, mennyire - ezek válnak az olimpia elsődleges híreivé. Nem a sportoldalakon fog többet szerepelni ez az olimpia, hanem a glosszákban, vezércikkekben, hírtudósításokban, és persze a blogokban. És az alapvető hibát - hogy Kína rendezi az olimpiát – még ezer hiba, félreértés, félremagyarázás és vádaskodás fogja súlyosbítani. Lehet, hogy ez az olimpia megroppantja az olimpiai mozgalom gerincét. És lehet, hogy ez nem is baj.

Kritika

Most ért véget a webshots-on a legutóbbi tematikus verseny, humoros képek témában. Nézegetve a képeket megintcsak elcsodálkoztam azon a végtelen változatosságon – hogy finoman fejezzem ki magam – amivel az emberek ezt a tényleg széles, sok mindent magába foglaló témát megközelítik. De ez már nem lep meg. Nagy a világ, nagy az emberiség állatkertje, és sokféle fura madár van benne. Mondjuk így szép, hogy változatos. De ettől még megvan a véleményem néha. Még ritkábban le is írom. Mindig rájövök, hogy rosszul teszem; arrafelé a legcsekélyebb kritikát sem viselik el az emberek. Jó, most talán még erősebben is fogalmaztam mint a szokásos, tucatnyiféleképpen becsomagolt, finomított üzenet. Meg is sértődtek rajta. Méghogy megalázó a háziállatoknak, hogy felöltöztetik őket meg emberimitációként parádéztatják őket, mikor az micsoda humoros, mulatságos dolog! Hát hogy képzelem, hogy ilyent mondok?!? Miért sértegetem a macskaimádó fotóst, mikor én is fényképezek állatokat! Még jó, hogy az illetékes macska nem olyan vad, mint amit én fényképeztem. Hogy is lenne vad, egy fehérszőke Barbieparókában...

Puszi

Negyvenakárhány évesen kellett rájönnöm, hogy az emberek többsége ugyanúgy utál puszizkodni, mint én, csak többnyire eljátsszák; összehajol a két fej, oldalra elfordulva, hogy ne lássák egymást, ne is érjenek egymáshoz, a levegőbe cuppantanak egyet, vagy még annyit se tesznek, mert a levegőbe cuppantás se túl szimpatikus hang, ha nem igazi puszihoz jár, csak eljátszott. Én meg ha nagy nehezen rászánom magam, akkor tényleg puszit adok, úgy, ahogy gyerekkoromban tanultam. Mert családi körben elfogadott, már persze ha nincs vakolatvastagan sminkelve a nagynéni, mert akkor megintcsak nem fog örülni a ’valódi’ puszinak. Mondjuk nekem teljesen idegen az üdvözlésnek - köszönésnek ez a formája, ilyen mértékben beengedni valakit a személyes térbe azért eléggé zavaró, elég sok gátlást, ellenérzést kell legyűrnöm magamban hozzá. Az meg, hogy ráadásul egy üres, álságos gesztussá legyen ledegradálva, és ezért engedjek be valakit a személyes terembe… minek? Egy igazi puszi még jelzett valamit, ami lehetett akár szeretet, jóérzés, barátság, kedvesség, akármi, de legalább pozitív volt. Ez a fej elfordítós összehajolás ez már nem, vagy csak nekem nagyon idegen. Olyan összeérünk, de mégsem. Ki akar fejezni valamit, de mégsem teszi, mert megáll az utolsó percben. Mintha visszariadna tőle. Akkor már inkább maradok a kézfogásnál, az őszintén távolságot tart, nem játssza el ezt a beengedlek-de-mégsem attitűdöt.

[a kép nem az enyém, a neten találtam]

Jogdíjas internet

Tegnap olvasom valahol (itt), hogy a Warner Music minden internetezőn szeretné leverni azt, hogy van, aki letölti a zenéit ingyen. Hogy be akarja építeni a jogdíjakat az internet-előfizetés árába; egészen hasonlóan a jogdíjmatricákhoz, amit ki kell fizetni akkor is, ha azokra soha senki nem vesz fel illegális zenét/filmet/programot. A vicc ugyanakkor az, ami a jogdíjmatricákkal is, hogy ez nem teszi, nem tenné legálissá a letöltést, csak a zenekiadók akarnak ugyanolyan jól megélni, mint eddig, és ehhez kvázihatósági jogkört, hogy beszedhessék azt a pénzt, ami _szerintük_ jár nekik. Hogy szerintem nem jár, azt nem kérdezik.
A koncepció tehát az, hogy minden egyes internetező bűnös letöltésben, ergo fizessen érte, de hiába is fizet, mert a kiadók fenntartják maguknak a jogot arra, hogy ennek ellenére a letöltést akadályozzák, bűnnek, illegálisnak tartsák, és üldözzék. Akkor miért is kell fizetni? Hogy a nagy kiadók jól megéljenek, mert nemcsak az IRL eladásokból jönne be a haszon, de egy kényelmes, állandó jövedelmük is lenne, amiért semmit sem kell tenniük?

Justice

Nem sokan olvassák a blogomat, de hadd terjedjen.

Minister for Justice, Equality & Law Reform
Ireland
Mr. Brian Lenihan

Dear Mr. Brian Lenihan,

as you are aware, 8 years ago an Irish citizen, Francis Ciarán Tobin caused the death of two small children while driving a motor car in Leanyfalu, Hungary. He was convicted and sentenced by the Hungarian Court to 3 years imprisonment in 2002.
Based on the European Arrest Warrant issued by the Hungarian authorities the Irish Supreme Court delivered a decision that Francis Ciarán Tobin will not be surrendered to Hungary as he did not flee.
This decision is beyond my comprehension. It has nothing to do with justice. Judges were simply trying to find an excuse to turn down the extradition request for whatsoever reason. The message of the decision is that one can get away with a warning if he has enough influence and money.
In other words, the Irish courts abused the community law and seriously abused the faith people have in righteousness. Your country made a decision which states that no one is going to be surrendered to another country, unless he "flees" from there after convicted in due process of law.
As far as I'm concerned, all criminals convicted in European Union courts should serve their sentences as a matter of justice, irrespective of which country's citizen he is and irrespective of whether he crosses an invisible border that has little other meaning within the territory of the European Union.
Although we don't have any effect on that, I do believe that the Irish people will not let this injustice happen. Tobin must serve his time in prison to think over what responsibility for his action means.
The reason why I turn to you now is to persuade you to make additional steps to prevent this injustice.

A történet:
http://route66.blog.hu/tags/leányfalu

Nem értem

Ha én azt mondom, vagy írom, hogy nem értem – esetleg ennek a különböző verzióit, pl. mi van? vagy tessék? – akkor azt azért mondom/írom, mert nem értem. Nem úgy csinálok, mintha nem érteném, nem gúnyolódok, nem cikizek, nem akarok elérni semmit és nem is szórakozok senkivel. Ténylegesen nem értem. És azt sem, hogy ezt miért nem hiszik el. Azt meg végképp nem, hogy miért nem válaszolnak rá, még ha megismétlem is a kérdést. Vagy pont azért? De hát annak végkép semmi értelme nincs. Tudom, nem is szabadna értelmet keresni a világban, az emberek viselkedésében meg pláne, node ha ezt olyasvalaki csinálja, aki konkrétan büszke a logikus gondolkodására, az eszére, az emberismeretére, és mégsem válaszol… na akkor én se tudok mit csinálni. Maradok értetlen, és az értetlenségemben sértődött is, hiszen énbennem megvolt a jószándék, a megértés vágya, de nem jött rá válasz. Akkor a másik nem akarja, hogy megértsem. Gondolom ezt leplezendő hangzanak el az ’úgyis tudod’, a ’tudod te azt’ a ’ne csináld az értetlent’, és társaik. Mert hogy én valóban nem értem a dolgot, és ezt kommunikálom is. Akkor a hiba csakis a másik félnél lehet. Mégis… nekem esik rosszul. Nem szeretek nem érteni dolgokat. Nem szeretek nem érteni dolgokat, amiket szeretnék érteni, de megakadályoznak benne, ill. elzárkóznak előle.

Zenenap

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

Kellemes húsvétot mindenkinek!

Előítélet

Előítélet innen és onnan.

Innen: észérvek, tapasztalat, általánosítás, teeztnemérted, hátnemvilágos, különbenistebezzeg.

Onnan: magyarázkodás, átlátszó, fajgyűlölet, rasszizmus, nácik, hátnemérted, pedigvilágos.

Innen: nem csoport, nem rassz, nem bőrszín, hanem jelképek.

Onnan: a csoport az csoport, és mindkettő egyénekből áll.

Innen: de ezek mind olyanok.

Onnan: nincs két egyforma ember, pláne nem a mozgatórugók terén.

Innen: de ezek egyformák, rosszak, fúj.

Onnan: igen, ez az előítélet.

Innen: de nem, hát nem érted? Különbenis tebezzeg.

Onnan: Oké, hajtogasd tovább magadnak, hogy ez nem előítélet.

-----------------------------------------------------------------------------

Amonnan: két hülye egy pár.

Eminnen: az igazság szubjektív.

Az üveghegyen túlról: mi a problémátok?

Valahonnan: Hány M kell egy villanykörte kicsavarásához?

Ho-ho-ho-hó

Szakad a hó. Virágzik a barackfa. Még. A fű már fehér. Jó, persze, március van, ilyenkor ez még előfordulhat. Csak a húsvét jött nagyon hamar, vele a tavasz is, és ez megintcsak becsapta az időjárást. Az utóbbi években túl sokszor játszotta ezt el velünk a természet. Mondhatnak a klímakutatók, amit akarnak; az emberek többsége egészen egyszerűen érzi, hogy ez mind nem temészetes. Régen is voltak nagy telek, hideg nyarak, tornádó, májusi hó, igen. Ez igaz. Évszázadonként egy-kettő. Nem egymás után télen is, nyáron is, mindig, minden évben. Ez már nem időjárási anomália, hanem lassan már az az anomália, amikor az évszaknak megfelelő idő van.

Teszkó gazdaságos post

Megnyílt a teszkó. Kis, unalmas városomban ez nagy esemény; a konkurens cégek megnyitása is az volt, de valahogy a teszkó, az más, az fogalom. Ne nevessen, aki nagyvárosi, de itt sokaknak ez A minőség és A választék. Még a választék-dologban egyet is értek, főleg ha pár évvel ezelőttre gondolok összehasonlításképpen, de hogy ez legyen a minőség szinonímája… hát hiszen értem én, a sarki közértben egy üveg olívaolaj porosodik vagy öt éve, a zöldséges akkor hozna nekem avokádót, ha megvenném az egész rekeszt, mert máskülönben nem fogyna el, és pékáruból is a spár sajtos stanglija a csúcs. Illetve… azért próbálkoznak néha, elvégre helyben sütik a dolgokat, én meg lelkesen próbálkozok az ilyen-olyan magos-rozsos-akármis kiflikkel, illetve próbálkoznék, mert mire a pénztárhoz érek velük, addigra már senki nem tudja, hogy mi az, a pénztárosnő kétségbeesve keresi, hogy van-e kódja és mi az, én meg süllyedek elfele a mögöttem sorbanállók szempillantásainak kereszttüzében, hogy mit tartom fel a sort ilyen nagyvilági hívságokkal, nem jó nekem is a vizes zsömle meg a száraz kifli (jó kérdés lehetne, hogy a kiflit hogyan lehet frissen szárazra sütni)? Itt meg most válogathatok a pékáruból – jó volt az olívabogyós bagett, vajon hányszor látok még itt ilyent? -, a teszkó gazdaságos olívaolaj mellett ott van a krétai szűzies is – gondolom amíg el nem fogy ez a szállítmány -, egész tűrhető a zöldséges részleg – bár a bezacskózott ’friss’ mentától meg rozmaringtól majdnem lefordultam a lábamról; azért csak vidéken vagyunk, aki friss fűszernövényeket használ, annak ott nő cserépben vagy a kertjében, ez nem egy aszfaltdzsungel - és hatféle milford gyümölcstea is van. No meg tömeg, persze, hát nem is számítottam másra. Az más kérdés, egy pár hét-hónap és kialakul, hogy ki hová jár, mi éri meg neki, és hogy túlélik-e a kis éjjel-nappali boltok a két nagy hajnaltól estig tartó, 7/7 nyitvatartását. Sajnos nem hiszem.

Tanulság? Az nincs. Illetve amíg a boltban dodzsemeztünk a bevásárlókocsival, néhányszor eszembe jutott, hogy reklámoknak ellenállás ide vagy oda, azért nagyságrendekkel többet vásárlunk, mint gyerekkoromban. Egy részét el is fogadom – csak jobb az olívaolaj a zsírnál, meg hasonlók – de van benne egy csomó olyan is, ami nem létszükséglet, ami kiváltható lenne mással, ami egyszerűen felesleges. Sok egyszerűen. És halmozódik fel, és időnként ki kell dobnom molylepkés műzlit, avas mákot, apróra tört almaszirmot, kiszakadt sütőport, afene se tudja még mit. Gyerekként eldöntöttük mit főzünk, megvettük a hozzávalókat, és csak néhány hosszútávra tárolt ételféle volt a spájzban. Nem emlékszem, hogy ennyi kaja lett volna otthon, és ha véletlenül ki kellett dobni valamit, mert megromlott, az a háziasszony szégyene volt. Pedig nem ettünk kevesebbet! De azt máshogyan, gazdaságosabban talán, és persze kisebb változatossággal. Most válogatok, hogy a salátámra melyik olajat öntsem, de ehhez mindháromnak ott kell álllnia a spájzban. Régen ez eszembe se jutott, nem is juthatott.

42

Álmok és valóság… olyan kijózanító szembesülni vele néha. Miért álmodik az ember jóról, boldogságról és logikáról a világban? Hogy szembesülhessen a rosszal, a kínnal, a csalódásokkal, és a gonoszsággal? Kell a kontraszt, mert ha nem ismerném a rosszat nem venném észre a jót sem. Oké. Értem. Felfogtam. Csak az arányokon kínlódik szinte minden ember – hogy egy-két jó pillanathoz miért kell egy életnyi kínlódás? Kontrasztnak ez már nagyon durva. Szájbarágós. Lehetne pl. fele-fele. Abba szerintem sokan belemennének. Én biztosan. Nem értem a váltási arányokat. Egy jó napért mennyit kell fizetni? Hogyér adnak egy jól működő kapcsolatot, hány élet kell a kontrasztjának a ’törlesztéséhez’? Az élet egy olyan játék, aminek nem ismerjük a játékszabályait, sőt azok menet közben is változhatnak, nehogy kiismerhetőek legyenek, és nem tudjuk még a célját sem. Azt se tudjuk, hogy kivel játsszuk, és miért. Nem mi választjuk még a játék tényét sem. Szabad akaratunkból játszhatunk. Nem tudja valaki a cheat code-okat?

Naplemente

Giccs ide vagy oda, én imádom a naplementéket. A napfelkeltéket is, csak olyant ritkábban látok. De naplementét elég sokat, és a színek egy olyan parádéját tudják nyújtani, amit lehet ugyan giccsesnek nevezni, de igazából egyszerűen meseszép, csodálatos, lenyűgöző – mondhatnám úgy, ahogyan fotós képe még nem nyűgözött le, bár ez némi gonoszkodás is, de nagyrészt viszont igaz. Nem, nem mond semmit. Mivel nem mond semmit, ezért öncélú. Mivel öncélú, pazarlóan, bőkezűen, túlzóan szép, így giccsesnek hívják. Igen, egy festőtől, fotóstól giccs is lenne. De a természetre nem alkalmasak a mi kategóriáink. A természet nem tud giccset alkotni, mert ez emberi fogalom. Nyugodtan csodálhatom tovább a naplementéket. Nem kell lefitymálni, leszólni, lenézni a színek tobzódását. :-)

Tavasz

Megvolt az év első igazi kirándulása – azért túrának még nem nevezném, annyi nem volt a táv. Csákvár, Haraszt-hegyi tanösvény. Kedvelem ezt a helyet tavasszal, mert minden hamarabb nyílik ott, mint felénk a Vértesben. Holott ez is a Vértes, igaz csak a legszéle, és déli fekvésű domboldalak, völgyek többnyire. De már ilyenkor ibolyaszőnyeg van helyenként, aranyvesszők hajladoznak, barkák bókolnak - mire bólogatnak vajon mindig? – bújnak elő a kankalinok, egy-egy hérics is megjelent már, és egy domboldalban leánykökörcsinek szőrös virága borítja a füvet. Az apróságok is előbújtak a még sárgás fűből, a sárga csillag, a fürtös gyöngyike, az általam csak kis sárgáknak nevezett tucatnyi hasonló pici virágocska, és a sziklák repedéseiben is életre kelnek a kövirózsák. A bokrok rügyeket feszegetnek, a madárcsicsergés mindenütt folyamatosan hallható, egy-egy korai dongó is elzümmög már az ember feje mellett, és sajnos a zörgő avar már tele van futkosó pókokkal, akiket hát, mit mondjak, nem szeretek. Ébred a természet erősen, holott első ránézésre még kopasz-kopár az erdő, és különösen ha felhő mögé bújik a nap, ha feltámad a szél, elkel még a dzseki. De ez már tavasz, nincs mese.

További képek:
http://outdoors.webshots.com/album/562731864VOhdWY?vhost=outdoors

Privacy vs security

Az itt leírtak részben az éjszakai keresgélésem, olvasgatásom eredményei (azaz idézetek), részben a saját gondolatkezdeményeim. Évek óta mocorog bennem ez a téma, és most kibukott, elért valamilyen pontot, ahol kezd összeállni a kép. Nem teljesen, azaz még fogok vele foglalkozni, remélem. Mindenesetre köszönet a John Twelve Hawks álnéven író írónak, akinek a The Traveller című könyve elindította bennem az erjedést. Nagyon melegen ajánlom mindenkinek, aki valaha is szájára vette az orwelli látomást, a nagytestvér-mentalitást, a mátrixot, a közismert Franklin-idézetet a szabadságról, vagy a számtalan nagyszerű sci-fi antiutópiát a témában.

---------------------------------------------

„Fear encourages intolerance, racism and xenophobia. Fear creates the need for a constant series of symbolic actions manufactured by the authorities to show that - yes, they are protecting us from all possible dangers.”

A félelem elősegíti a türelmetlenséget, a rasszizmust, az idegengyűlöletet. A félelem vezet oda, hogy a hatalomnak folyamatosan mesterséges, szimbolikus tettekre legyen szüksége, hogy megmutatssa - hogy igen, vigyáz ránk, és megvéd minden lehetséges veszélytől.

John Twelve Hawks – The Traveller

-----------------------------------------------

"We have a saying in this business: 'Privacy and security are a zero-sum game.'"

Van egy mondás a szakmánkban; a magánélet és a biztonság nulla összegű játszma.

----------------------------------------------

„If privacy and security really were a zero-sum game, we would have seen mass immigration into the former East Germany and modern-day China. While it's true that police states like those have less street crime, no one argues that their citizens are fundamentally more secure.”

Ha a magánélet és a biztonság valóban egy nulla összegű játszma lenne, akkor az emberek tömeges emigrációját láthattuk volna az NDK-ba és Kínába. Noha igaz az, hogy az ilyen és hasonló rendőrállamokban kevesebb az utcai bűnözés, senki nem állítja azt, hogy az állampolgárok alapvetően biztonságban éreznék magukat.

----------------------------------------------

„If you set up the false dichotomy, of course people will choose security over privacy -- especially if you scare them first. But it's still a false dichotomy. There is no security without privacy. And liberty requires both security and privacy.”

Ha felállítasz egy hamis választási lehetőséget, akkor természetesen az emberek a biztonságot fogják választani a magánélettel szemben – különösen ha előbb jól megijesztik őket. De ez ettől még mindig egy hamis kizárólagosság. Nincs biztonság magánélet nélkül és a szabadság mindkettőt igényli; a biztonságot és a magánéletet is.

-----------------------------------------------

„The false dichotomy of security vs. privacy assumes that security is someone else's responsibility.”

A biztonság vs. magánélet hamis kizárólagossága azt feltételezi, hogy a biztonság valaki más felelőssége.

-----------------------------------------------

„The reason people are demanding security is because they don't feel secure. They don't feel secure because they aren't secure. They aren't secure because they no longer have the will or the means to protect themselves.
Render the people helpless and they will demand a police state, for their own protection.”


Az emberek azért követelik meg a biztonságot, mert nem érzik magukat biztonságban. Azért nem érzik magukat biztonságban, mert nincs önbizalmuk. Azért nincs önbizalmuk, mert már nem képesek megvédeni magukat.
Foszd meg az embereket a maguk megvédésének a képességétől, és követelni fogják a rendőrállamot a saját érdekükben.
------------------------------------------------

Freedom implies responsibility for one's actions. You can't pick and choose between those two. When a government takes away the responsibility, by enforcing laws, regulations, proportioning blame within the law – it takes away your freedom to bear that responsibility.

A szabadság azt is jelenti, hogy felelősek vagyunk a tetteinkért. Nem válogathatsz, hogy mikor melyiket akarod. Amikor a hatalom elveszi a felelősséget azzal, hogy törvényeket és szabályokat hoz létre, és a felelősséget csak azokon belül engedélyezi – akkor elveszi tőlünk a szabadságot is, hogy mi magunk vállalhassuk a felelősséget a tetteinkért.

------------------------------------------------

"Those who would give up essential liberty to purchase a little temporary safety, deserve neither liberty nor safety." /B. Franklin/

Azok, akik feladják a szükséges szabadságukat, hogy egy kis biztonságot vásároljanak belőle, nem érdemlik meg sem a szabadságot, sem a biztonságot.

Hozzátenném, hosszútávon nem is lesz az övék egyik sem.

Amint fent, úgy lent.

A legkisebbtől a legnagyobbig érvényes ez.

A családtól, ahol a szülők garantálják a gyermek biztonságát, elvárva az engedelmességét; a munkahelyen keresztül, ahol a munkaszerződés adta kvázibiztonságért cserében feladjuk a jogainkat a személyes adataink védelmére; az utcákon, ahol a figyelőkameráktól kezdve a rfid chipekig mindennel megfigyelnek minket és az adataink a egyre nagyobb és sebezhetőbb adatbázisokba mennek; az inteneten, ahol ezernyi program figyel már bennünket, hogy mit teszünk, hogyan és miért, és a tűzfalaink látszatbiztonságát könnyűszerrel tudják legyőzni a kémprogramok; az országokig amelyek a maguk módján mind a rendőrállam felé mennek, csak jobban megideologizálva és kevésbé látványosan, mint a sztálini vagy hitleri minták… mindenhol.

The Grid is growing and strenghtening. But we won’t have more security out of it – quite the opposite. The grid doesn’t care about the individual. It cares for itself. We are just data in it, and data is not important, only statistics. The new elite will be (is?) not those with power or money, but with access to information.

"Question Authority, and surely the Authorities will Question you"

Scrabble

Tegnap felavattam az új Scrabble-készletemet. Hosszú meccs volt megszerezni, már évek óta vágytam rá. De hát aki angol nyelvűt akar, az kösse fel a felkötnivalót, mert nem könnyű beszerezni. Eleve nem ismerek sok játékoltot, és ahol jártam eddig, ott egy helyen sem láttam angol nyelvűt – holott mondták mások, hogy lehet azt kapni, csak nézzem gyakran. Püff neki, hogy miért lakik az ember lánya vidéken, ahonnan nem tud hetente beugrani a nagyobb játékboltokba… tétován, mert nem szoktam ilyent csinálni, még a kapcsolati tőkét is megpróbáltam bevetni, megkértem egy ismerőst, aki gyakran fordul elő külföldön, hogy esetleg, hátha, ha belefér, és lát éppen egyet, és izé… de nem állt kötélnek. Nézzem meg a mittudoménmilyen játékboltban. Hozzáteszem akkor már elfelé váltak az útjaink, csak vak voltam vagy naív, vagy mittudomén. Azóta tudom, akkor már nem illett volna ilyent még csak felemlítenem sem.Amikor én jártam külföldön, egyszer sem angol nyelvű országban voltam, esélyem se volt angol scrabble-t találni, nem is történt meg ez a különleges csoda. Kezdtem lemondani arról, hogy lesz nekem ilyenem, amikor – fene tudja mit kerestem a neten éppen – rábukkantam egy játék nagykereskedésre, és a szó beírása a keresőbe nem csak a szokásos találatot adta ki, de a szívem régi vágyát is; Scrabble deluxe, angol nyelvű. Hurrá! Természetesen azonnal megrendeltem, az árát meg se néztem. Úgyis szülinapom lesz, apu megveszi mondta, ha találok valahol. Ez volt október közepén, azaz szülinapom előtt két héttel. A következő emilben rá is kérdeztem, hogy tudják-e kiszállítani időben. Nem reméltem, de örültem volna neki; így annyira nem is voltam csalódott, amikor nem jött meg november elejére. A válaszemil tájékoztatására már egy kicsit igen; hogy lehet, hogy megjön karácsonyra, de nem tudja megígérni. Ez már csalódás volt, és lehet, hogy rosszkedvemben kicsit erősebb hangnemet ütöttem meg az addig készséges eladóval szemben, mert azóta nem írt választ, nem jelentkezett – karácsony előtt sem sajnos. Az újévben gyakorlatilag lemondtam a játékról, elfelejtettem, egyáltalán nem is reménykedtem benne, hogy akármikor is meg fog jönni. Így valódi meglepetésként ért, amikor január végén értesítettek, hogy megjött a játék, és pár hete el is küldték – hosszú évek után végre a kezemben tarthattam a vágyott dobozt, amit talán a vágyakozás kissé felértékelt, hisz ’csak’ egy játék, de én mindenesetre örülök neki. Tegnap pedig végre játszhattam is vele, sőt mi több a három játékot meg is nyertem, ami különösen elégedetté tett. Most már valóban az enyém a játék. :-)

Az év Bankja

A fenti büszke hirdetés akkor ütötte meg a szememet, amikor először próbáltam meg bejelentkezni az OTP Direkt-be az interneten keresztül. Természetesen sikertelenül, de azt már akkor is sejtettem, hogy ez nem lesz egy egyszerű történet. De kezdjem az elején.

Apunak elég régóta van vállalkozói bankszámlája az OTP-nél. Hogy miért ott, az más kérdés; akkoriban még nem volt választási lehetőség, azóta meg a megszokás, és az idősebbek konzervativizmusa tartotta ott. Mégis, utoljára, amikor egy órát várt a bankfiókban sorbaállva, az ügyintézőnek sikerült rábeszélnie arra, hogy gondolkozzon el a netbankon. Megbeszéltük, jónak találtuk, és február elsején megkötöttük a szerződést a bankkal, e-bankszámlára, bankkártyával, netbankkal, kiskutyafülével. Ígéretet is kaptunk, hogy a kártya egy héten belül meglesz. Ezen már akkor is csak gúnyosan mosolyogtunk. Jól is tettük, mert ma, március 3.-án, azaz több mint egy hónap után jött meg a bankkártya, ill. az értesítés, hogy bemehetünk érte a bankfiókba. Bementem vele én is, mert nem nagyon ért a géphez, nethez, gondoltam majd nekem elmagyarázzák (én nem ismerem az OTP dolgait – mondhatni hál istennek), én meg neki megtanítom. Ehhez képest megkaptuk a kártyát, a tokengenerátort, és egy cca. 5x6 centis, ötlapos füzetecskét, hogy aszerint kell használni, aktiváltuk a kártyát, és viszlát. Közben belenéztem a füzetecskébe, amiben kemény 10 sor foglalkozott a netes bejelentkezéssel, gondoltam ez azért elég egyszerű, sőt még érthető is volt.

Hazaértve szinte rögtön megpróbáltam bejelentkezni. Elsőre nem ment – ekkor láttam meg gúnyosan a képembe villogni a fentebb említett reklámot – de nem adtam fel. Az azonosítók, kódok, telekódok, bankkártyaszámok x-edik számjegyeinek rengetegében kóborolva, a bankszámlaszámok x db x-edik számjegyei, ezek valahogy összekombinálva, hogy pont tíz számjegyet adjanak ki; természetesen minden egyes próbálkozásnál új token-kódot generálva, mert az egyszerhasználatos, négy ablakban az otp helpjét váltogatva, lassan gyöngyöző homlokkal, makacsul próbálkoztam a belépéssel. A hibaüzenetek sem változatosságot nem mutattak, sem informatívak nem voltak: ’kommunikációs hiba’. Erre varrjon az ember gombot.
Másfél óra múlva feladtam, és felhívtam az OTP direktet, a neten megadott menüponttal, amit előzékenyen megadtak, hogy ehhez a problémához ezt kell beütni. Ezt mondjuk a menürendszer nem tudta, a megadott menüpont természetesen más szolgáltatáshoz tartozott, ahol is az ügyintéző érdeklődve hallgatta a problémámat, majd közölte, hogy nem hozzá tartozik. Új próbálkozás, immáron a többszintű menürendszer végighallgatásával, a megfelelő gombokkal, végül csak eljutva a megfelelő ügyintézőhöz. Az ügyintéző kedves, segítőkész, végighallgatja a hiba leírását, de a nevemet megtudva elkomorodik; nekem nem adhat ki adatot a bankszámláról, ami nem az enyém. Még csak picit tombolva mondom neki, hogy nem akarok én semmilyen adatot megtudni, sőt, én fogok neki adatokat adni, és apu, a cégtulajdonos nem ért a géphez, neki hiába is mondana bármit erről. Nem baj, neki vele kell beszélnie. Átadom a telefont. Innentől másodkézből a történtek. Apu bediktálja az adatait, a bankszámla adatait, a számlaszerződés adatait, majd homlokát egyre inkább ráncolva hallgat. Időnként egy-egy adatot még egyszer megad, én pedig már sejtem, hogy ez nem technikai probléma lesz. Egy végső ’értem’ és viszonthallásra után kiderül, hogy a szerződésnek nincs nyoma a rendszerükben. A szerződésnek, amit egy hónapja megkötöttünk, aláírtunk, megkaptuk rá a bankkártyát, a token generátort, és azt hittük, hogy létezik.

Irány a bankfiók. Picit várnunk kell, elvégre du. negyed kettőkor az OTP-ben, ahol nincs ebédidő a rugalmasabb kiszolgálás érdekében, összesen két ügyintéző van, akik dolgoznak. De végül sorrakerülünk. Az ügyintéző kedves, készséges, szerinte semmiféle probléma nincs ezzel a szerződéssel, ő ezt nem érti, nem lehetséges, biztos, hogy ezt mondták, ez történt? Elszámolok tízig, elvégre a saját netbankom sem volt egyszerű menet, bár itt ezt már kezdik túllépni. Igen, ezt mondták, ez történt, nézze meg még egyszer a rendszerben, ha a kollégája nem találta meg, akkor miért nem? Hát jó, megnézi. Felvillan a szemében az isteni szikra; lehet, hogy a direkt szerződéssel van baj? Az én agyamban az villan fel, hogy futni kéne pár kört, hogy levezessem a gőzt az agyamból. Igen, mondom erőltetett nyugalommal, legyen oly kedves megnézni, hátha a netes, direkt szerződéssel van valami, ha egyszer a netbanking nem megy, ha egyszer azért kötöttünk e-bankszámla csomag szerződést, hogy az legyen, hiszen bankszámla addig is volt, és az maga nem változott most sem. Megnézi, és tényleg; a netbankos szerződés nincs aktiválva. Nahát, hogy a kolléga miért nem aktiválta? Közjáték: apu félreérti, és mondja, hogy de aktiválva lett, ő emlékszik rá. Kis idő alatt kiderítjük, hogy a bankkártya lett aktiválva. Vissza a netes szerződéshez; akkor legyen szíves aktiválni. De ő azt nem tudja. Csak a kolléganő, aki nincs bent, mert ebédel. Vagy mi. Nem kérdezem meg, hogy miért csak ő, örülök, hogy nem próbálkozik az erejét meghaladó feladattal – eddig a pontig kétszer tűnt el tanácsot kérni valahol hátul – inkább visszajövünk később.

Visszajövünk később. Az ügyintéző kedves, segítőkész, sajnálkozik, hogy ő azt hitte, hogy megkötöttük már a direkt szerződést, és csak a bankkártyáért mentünk be délelőtt. Megemlítem neki, hogy a kolléganője szerint a direkt szerződést csak a bankkártya birtokában lehet létrehozni/aktiválni/beállítani (a terminológiában nem vagyok biztos – igaz ők sem). Nem észleli az ellentmondást, kedvesen mosolyogva kéri a kártyát, hogy megcsinálja a szerződést. Megcsinálja, kitaláljuk a jelszót, leírja a szeződésre – nem ugrok dupla lutzot ott a bankfiókban – aláírjuk, elnézést kér, végeztünk. Még egy kérdésem lenne, mondom, akkor ha van azonosítóm, ’titkos’ jelszavam, akkor mire való a tokengenerátor, ez az almazöld kütyü, amibe ha beledugom a bankkártyát, beütöm a PIN-kódot, ad egy tizenegyjegyű random számot, ami egy bejelentkezésre jó a direktneten. Elvileg. Ügyintéző hölgy zavartan mosolyog. Hát, ez egy extra biztonsági szolgáltatás, azt is be kell írni a megfelelő rubrikába… de mondom állj, a tokenes meg a nem tokenes belépés az két külön felület az otp honlapján. Még nagyobb zavarban, hősiesen mosolyog – mint kiderül lassan, fogalma sincs a dologról, a tokengenerátor az első, amit itt átadott, a leírásával együtt egy lezárt borítékban jött meg, amit előttünk bonthatott csak fel, a honlapról annyit tud, amennyi annak a címe a neten. Magyarán semmit nem tud a működéséről. De más sem a fiókban, gyanítom. Kellett nekünk egy ilyen hipermodern kütyü? Akartunk mi kísérleti nyulak lenni az optbank modernizációjában? Oké, mondom, hazamegyünk, kipróbáljuk, ha más nem, már ismerem a telefonos ügyfélszolgálat mellékeit is, ők csak többet tudnak róla.

Itthon természetesen azonnal próbálkozok. Azonosító, titkos jelszó, számlaszám, extra kód, és hipp-hopp bent is vagyok. Győzelem! Titkos jelszó természetesen megváltoztatva, mert nem szeretem leírva látni őket, nem egészséges. Kilépek, most jön a neheze, a tokengenerátoros belépés. Na, ez már nem megy. Hibakód: ’kommunikációs hiba’. Hmm, ez mintha ismerős lenne… hívom a telefonos ügyfélszolgálatot, ismerősként nyomom a mellékeket, gyakorlottan mondom a problémát. Ügyintéző srác kedves, segítőkész, de amikor meghallja, hogy csak a tokenes belépés nem megy, akkor elkomorodik. Azt bizony a helyi fiókban kell megnézni, hogy beállították-e a nemtudommit. De mondom tétován, ők nem tudtak segíteni abban, hogy hogyan… de azt nekik kell tudniuk, ő nem tud segíteni mondja. Kapcsolja a helyi fiókot. Ne kapcsolja mondom lemondóan, inkább bemegyünk. Már otthonosan fogunk oda visszajárni.

Hiába, jó dolog ez a netbankolás. Kényelmes, nem kell bemenni, sorbaállni, átutalásokat kitöltögetni… csak ülök otthon a székemben, és bankolok. Nagyszerűek a biztonsági intézkedések is, még engem se engednek be, akkor remélhetőleg mást sem. Igencsak kedves és készséges az összes ügyintéző, bizonyára minden előforduló hiba rajtuk kívülálló okokból jött létre. Nagyon ügyes dolog ez a kis, almazöld kütyü is, olyan helyeske számokat tudok vele generálni. Belépni meg be tudok a titkos jelszóval és a szerződésre kézzel ráírt azonosítóval. Holnap megyek csak vissza, ma már egy kicsit elhasználtam az agyi energiáimat. Meg a lelkesedésemet, a nyugalmamat, a fegyelmezett udvariasságomat. Még aput is vissza kellett tartani néha.

update: Ma (másnap) simán, csont nélkül működött a tokenes és a sima belépés is. A számítástechnika rejtelmei vagy az optbanké vajon...? De végülis olymindegy. :-)

vissza-visszanézve...

Nézem a fórumot*, ahová oly sokáig írtam. Látom, helyesen tettem, hogy nem írok többé, a modik továbbra is tűzzel-vassal irtják azt, akinek véleménye mer lenni, aki nekik ellent mer mondani, aki el merészel térni a bólogató birkáktól, aki nem isteníti az ő minden egyes szavukat, és aki ehhez nem az ő haverjuk, szeretőjük, vagy a saját fikanickjük. Azaz semmi sem változott. Kíváncsi vagyok, az a néhány ember, aki még próbál valamit mondani, az meddig bírja; nickekkel és akaraterővel.

* Index, HUSZ, Vigalmi Negyed, Törzságy klub

p.s.
Persze, hogy sajnálom. Sok mindent. A helyet, ahová írhattam, a klubot, amit végleg szétvertek, az embereket, azt a keveset, akinek még volt önálló gondolata, fantáziája, akivel még érdemes volt beszélgetni, a nickjeimet, amiket a modik rosszindulata, aljassága letiltott vagy kitörölt ok nélkül, az elvesztegetett éveket és energiát, amit a velük vitázással basztam el, az érzelmeket, amiket rájuk vesztegettem el… feleslegesen, hiszen soha nem hallgattak senkire, soha nem láttak be se hibákat, se rosszindulatot, még amikor mindenki számára egyértelmű is volt az.

Utazás - helyett

Lám, valószínűleg idén sem jutok el Jordániába. Valahogy nem tudom. Az egyik legrégebbi vágyam. Petra és a Wadi Rum… lovagolni a sivatagban, a csillagos éjszakában, gondtalanul, szabadon és boldogan… már-már rögeszmévé vált bennem, hogy el kell jutnom oda. De amikor a megvalósításra kerül a sor, mindig előjön valami… az időpont, a módja, a pénzügyek… és nem akartam soha elrontani az álmot azzal, hogy kompromisszumokat kötök. Hogy végigrohanom egy hét alatt, hogy csoporttal menjek, hogy kiszámolva a filléreket, hogy kihagyni valamit… most se találtam megfelelő utat, önállóan félnék, és nem is mennék, csoporttal sem, sehogy sem jó. Jó az iszlám kultúra, az arab világ, csak nem egy egyedülálló nőnek, aki turista akarna ott lenni. Az egész utazás kiállításon alig találtam cégeket, akik ezzel a területtel foglalkoztak volna. Luxusutak vannak, hát persze… az mindenhová akad. Biztos akadnak, akiknek van félmilliója egy kéthetes útra. Plusz költőpénz, illetékek, vízum, apróságok, talán át se lépné a végösszeg az egymilliót. Ehh… Megint nem fogok eljutni. Lesz más célpont, élvezni is fogom, nem arról van szó… de egy álom megint nem jön össze.

Rovancsolni kéne már ezeket az álmokat. Túl sok van már a szekrényben, porral lepve, üresen, beteljesületlenül. Leírni őket, ne cipeljem már tovább. Legyinteni utánuk.

blogok

Tudom, a blog nem egy örökéletű dolog. Megunhatja a gazdája, és sorsára hagyhatja, törölheti, átadhatja másnak, akármi is történhet vele. Vagy kényelmetlen (zavaró, érdeket sértő, lejárató) is lehet valakinek, aki elég sok mindent elkövethet, hogy az adott blog lehetetlenné váljon, eltűnjön, megszűnjön. Láttam én már karón blogot, azaz varjút… reggel kerestem volna az objektivscn-blogot, és nem találtam. Azaz… a blog megvan, csak teljesen üres. „Nincs megjeleníthető bejegyzés”. És bizony itt nem volt arra utaló jel, hogy a gazdája – egy kiugrott sci – unta volna meg a blogolást. Az ellenérdekelt fél meg, hát eléggé befolyásos, eléggé nagy az érdekérvényesítő ereje. És a bloghu-n is előfordult már, hogy ez-az eltűnt ezért vagy azért. Érdekes dolgok ezek. Elgondolkodtatóak.

update: a blog visszajött... fene se érti ezt.

"Gyere őrült"

Napok óta egy szám jár a fejemben.

„Gyere őrült, gyere őrült, névsorolvasás”

Évek óta nem hallgattam pedig Eddát, viszonylag biztos az is, hogy rádióban sem találkoztam vele. Mostanában, pár hónapja figyeltem fel erre, hogy ami dal, pár sor, strófa befészkeli magát a fejembe, az mennyire nem véletlenül teszi. Még ha rádióban hallom is… hisz ott is szól kismillió szám, mégis, egyszerre csak egy az, ami beveszi magát a fejembe úgy, hogy napokig nem tudom kiverni onnan. Utálom is néha, mert olyan hülye számok is tudnak ezek lenni, amit magamtól meg nem hallgatnék. És nem az egész szám az amit ismételek, dúdolgatok, hanem egy, max. két sor. Most ez az egy az. Csúfolódik velem. Őrült akarsz lenni, mert úgy könnyebb? Mert magyarázat, felmentés, kibúvó, könnyítés, önigazolás tudna lenni? Mert sajnálhatom, sőt akár sajnáltathatom is magamat ettől? Mert így-úgy rámillik, és jól is hangzik, nem súlyos, nem látványos, viszont kész, instant mankó. Just add water. Divatos. Amennyire persze egy betegség divatos lehet. Nem is hívják betegségnek, a szindróma sokkal jobban hangzik. Egyrészről drámaibb, mert olyan pszichoszlenges, másrészről meg nincs az a betegségfílingje, mintha betegségnek hívnák. Eltávolodik tőle, nem gyógyítani kell, hanem elfogadni, sőt a következő lépés az evolúcióban. Spektrum power a flower power mintájára, szivárványszínű kokárdával. Spektrum, ez még egy jó kifejezés. Ez se betegségre utal, sőt ez már-már misztikus. Aspergia, na azt hiszem, itt bukott ki belőlem a józan ész. Még az X-men hiányzik, és kész, azt mondom, ez egy világméretű hoax.

Persze, autizmus létezik. Asperger szindróma is. A világ pont annyiféle, amennyifélének elképzeljük. Ettől nem lesz se kevésbé valóságos, se jobban. Csak olyan.

Tegnap

Az emberek nem értik. Máshogyan működök. Mindenki máshogyan működik persze, csak van, aki kiesik aból az elfogadható sávból, amit az emberek többsége elnéz magának, és egymásnak. Különösen azt nem értik, aki az idő nagyrészében el tudja játszani, hogy még belefér ebbe a sávba – csak néha kiesik belőle. Ilyenkor jön a biztos részeg, beszívott, PMS, telehold, istenfasza. Mert kell egy indok, egy ok, egy ürügy. Magától egy ember ne lógjon ki az elfogadható viselkedés normáiból. Nem teheti. Hiába nem direkt csinálja, hiába tehetetlen azzal szemben, ami a természete. A negyven évemből harmincban elég sikeresen eljátszottam, hogy normális vagyok. Na jó, talán az első ötben nem kellett. Még. Akkor huszonötben. Sikeresen belefértem a ’furcsa néha, de elmegy’ skatulyába. Azóta tudom mit jelentett ez belül. Hogy mi feszültséget, sérüléseket halmoztam fel vele úgy, hogy ezekkel együtt voltam éppen megtűrt. Megérte? Nem hát. Csak akkor nem volt más választásom. Lehetett volna – elvileg. Az intelligenciám nem akkora nagy, a tehetségem semmiben sem elég nagy, a körülményeim nem voltak olyanok, hogy ellensúlyozhatták volna a vállalt különcséget – így meg kellett próbálni beilleszkedni. Szerencsétlen dolog ez az asperger ha jobban belegondolok. Egy autistáról hamar kiderül, hogy az, az Esőember film óta tudják is, mi az, és megvan az elfogadott-kialakult skatulyája, amiben elfér. Ezt meg nemhogy nem diagnosztizálják, nem is ismerik. Aki szociálisan esetlen, az nem beteg, csak nem akarja biztos. Ha akarná, menne neki, gondolják. Ezt lassan már gyűlölöm, ezt a hozzáállást; mintha az akaraterő valami mágikus tehetség lenne, amivel bármit le lehet győzni, ami meg tud változtatni egy embert, ami ha kell van, illetve kívülről nézve ha kell, akkor kell lennie, olyan nincs, hogy nincs, csak lusta, buta, teszetosza ember van. Tessék csak erős akarattal legyőzni egy meltdown-t. Tessék csak, lehet próbálkozni. Tulajdonképpen… amíg szerepet játszottam, amíg teljesen fegyelmeztem magamat, addig ment is többnyire. Legalábbis nem látta senki. De amióta rések támadtak a páncélon, azóta nem megy. Kibújtam, mert elhittem, hogy a világ érdekes – és nincs visszaút, mert tényleg az. Tudom. Csak ezzel a teljes énem bújt elő, nem csak az, ami ’tud viselkedni’…

Valahol ugyanakkor még mindig reménykedem, hogy csak ’képzelt beteg’ vagyok, hogy olvastam ezt az aspergeres dolgot, és beleképzelem magam. Jó lenne. Elmenni egy agyturkászhoz, bekapkodni pár színes drazsét, és normálisnak lenni. Persze nem megyek. Ez nem így megy.

Holnap

Kedélyhullámzás. Jókedvből rosszba. Fellegekből a pokolba. Akár pillanatonként. Elég egy hang, egy szó, egy kép, egy akármi. Bármi. Minden. PMS. Vagy amit akartok. Köze nincs hozzá. Mindegy. Van. Lehúz, felemel. Tűz. Jég. Fekete. Fehér. Piros. Vér. Szenvedély. Kereszt. Főleg hordani. Vállon. Kanossza. Járni. Menni, gyalogolni, talpalni, túrázni, kirándulni csoszogni, battyogni, kóborolni. Kóbor lélek. Szél, langymeleg szellő, fújja, fújja, a hajamat fújja, a szememet fújja, a szívemet fújja, megfagyasztja, elsimítja, elnémítja. Szél, víz, hullám, néma, néha, néni, béka, elmegy valahova. Hullám ringat, kék tenger, sós vize, szemembe nap szúr, szikla tetején ülve, kéz, kés, kék, két, nézem magam, nem látom, a hullám elvisz, nem találom. Nincs. Nem volt. Nem lesz, nem lett volna, nincs lesz volna. Értelmetlen, üres, késő, kevés, túl sok, nem jó, nemjónemjónemjó… elenyészet. Harsogja harsona. Fülembe átkait. Merész csoda. Lakoma.

Holnapra jobban leszek. Mindig. Miért nincs mindig holnap?

Jelmez

Alapvetően szeretek jelmezt-maszkot készíteni. A kreativitás egy eléggé speciális területe, (meg az önkifejezésé, önismereté is), ami valahogy közel áll hozzám. Nem vagyok a szavak embere, a mozgásomat csak egy nagyon elfogult ember tekinthetné kecsesnek, rajzolni, festeni közepesen ha tudok, nem érdekel a zene sem – viszont a manuális feladatok, a barkácsolás, fabrikálás, tárgyak kialakítása, és a dizájn érdekel is, és elég jó is vagyok ebben ahhoz, hogy már valóban a kreativitás is szóhoz juthasson benne. A jelmez pedig kifejezetten ilyen dolog. Kár, hogy nincs gyakrabban farsang, ill. jelmezbál. :-)

Szolgáltatás

Adott egy szolgáltató, akinek elvileg szolgáltatnia kellene; esetében konkrétan gázt. Ezt meg is teszi. Csakhogy ez nem elég, hiszen ha ő kezeli a gázvezetékeket, akkor ő tudja azt is, hogy melyik hol van. Ő kell, hogy tudja, én még csak fel se túrhatom a földet, hogy ezt megállapítsam. Ezért aztán információt is kell szolgáltatnia, hogy aki építkezni akar, az tudja, hova teheti ezt és hova nem. Ez láthatólag nem tetszik neki, hiszen amennyire csak tudja, megnehezíti a dolgot – mondjuk ez még vérbeli bürokratákról lévén szó, annyira nem is meglepő, kishazánkban a bürokraták így működnek. Aki meg odamegy hozzájuk, mert balszerencséjére ott van dolga, az magára vessen. Harminc nap a határidő, amíg válaszolniuk kell; ezt munkanapban mérik, azaz másfél hónap, és nincs szolgáltató, nincs hivatal, nincs bürokrata, aki ezt ki ne használná. Ahol határidő van, ott kitöltik. Ahol nincs, ott azonnal kész van a szakvélemény, a hozzájáruló nyilatkozat. Pedig az EON se kis cég, ők is kezelnek kismillió kábelt, ügyfelet. Mégis, azonnal kiadták a nyilatkozatot a - tegyem hozzá - nem kis tervre. A gázosok nem, náluk határidő van. Eleve el se akarták fogadni a beadott doksit, többrendbeli értetlenkedésem hatására fogadták be nagy kegyesen. Nem azért, mert hiányos, meg se nézték. Nem értettem mi a bajuk. El akartak küldeni formanyomtatványért a portára, ott beadni, hiába mondtam, hogy ez nem családi ház, nem értelmezhető a formanyomtatvány, a saját szabályaik szerint sem azon kell beadnom, különben is onnan küldtek hozzájuk. Végül nagy nehezen elfogadták. Kitöltötték a másfél hónapot (többet is, dehát a karácsony időszak is benne volt) és levélben, csigapostán értesítettek róla, hogy hiánypótlás kell. A levél ki tudja miért, hozzám nem jutott el. Mikor én hívtam fel őket, akkor mondták, hogy mi kell még a tervhez. Én meg csak fogtam bután a telefonkagylót, és néztem magam elé. A szó szoros értelmében köpni-nyelni nem tudtam. A hiánypótlás lényege ugyanis szerintük az lenne, hogy én rajzoljam be a tervre az ő gázvezetékük nyomvonalát, vigyem be hozzájuk, és arra ők majd rábólintanak vagy sem. Azaz én szüljem meg, én találjam ki valahonnan, hogy merre megy az ő vezetékük. Elgondolkodtam. Mit is szolgáltatnak ők, hiszen a dolog pénzbe kerül? A rábólintást vagy a fejrázást? De hiszen ha tudom, merre megy a vezeték, ezt már én is meg tudom csinálni…

Őszinteség

Elmorfondíroztam az őszinteségen, csak egy rövid eset kedvéért.
Olvasom az egyik topicban, ahogy egy modi, aki cenzúrázza a fórumot, hitet tesz a szólásszabadság mellett. Hogy bárki mondhasson akkor a marhaságot, amekkorát akar, mert ki dönti el, hogy mi a marhaság. Hogy mondhasson bárki bármit, még ha árthat is valakinek az, mert hadd döntse el ő, hogy elhiszi-e. És közben moderál. Kitörli a véleményeket, kitörli a nickeket, elnézi, ahogy a társai is ugyanezt csinálják. És hittel vallja, hogy ez így normális. Vajon mikor őszinte? Soha?
Mindent el tud nézni magának egy ember? Mindent ki tud magyarázni, mindent meg tud indokolni? Bármit? Vagy van egy határ, ahol ő is megáll? Eddig, és netovább, mert innen már nem tudna a tükörbe nézni? Vagy bármikor tud?

"If you search for tenderness
It isn't hard to find
You can have the love you need to live
But if you look for truthfulness
You might just as well be blind
It always seems to be so hard to give"

Billy Joel: Honesty

Böjt

Kevés népi-vallásos hagyomány keveredik jobban a fejemben, mint a böjt-farsang-húsvét időszaka, és az ezekhez kapcsolódó tucatnyi ilyen-olyan nap. Egyet tudok biztosan; én tél vége-tavasz előtti időszakban szoktam az egyik böjtöt-tisztítókúrát megtartani. A másikat tél előtt. Ez az egy viszont mindig elgondolkoztat, hogy mi is a böjt, miért van, mikor és hogyan. Alapvetően nálam ez léböjt, azaz gyümölcslé, zöldséglé, mindenféle teák, tej és sok víz. Mostanában a böjt úgy nézem kezd visszajönni a divatba, és ennek megfelelően ezernyi formája lett, a teljes nemevés-nemivástól a csak húsnemevésig. Lassan már a női újságok nem fogyókúrareceptekkel és menetrendekkel lesznek tele, hanem böjti kúrákkal, mit lehet, mit nemmel, sőt, wellnesszhotelek böjti kínálatával… kicsit se meglepő, hisz manapság már mindenből lehet üzletet csinálni, úgy látszik még a nemevés-ből is. :-) Én csak póriasan, itthon nem eszek, és úgy, ahogyan azt jónak gondolom-látom, viszont a jótékony hatásait azt ugyanúgy érzem, mintha sok pénzért, drága szállodában böjtölnék. Mire jó ez a wellness-biznisz a bizniszen túl, ezt nem tudom megérteni. Az embereknek mire jó? Azt hiszik, hogy sok pénzért meg fogják tudni csinálni azt, amire otthon, maguktól nem képesek? Hogy pénzért lehet önuralmat, akaraterőt, önismeretet szerezni? Hogy a böjt csak egy újabb, modernebb fogyókúradivat?

Összeesküvés-elmélet

Összeesküvés-elmélet, paranoia, vagy éleslátás? Nemzetközi bankárösszeesküvés? A médiák meg asszisztálnak hozzá? Több száz éve átvernek minket? Mi meg látjuk, de mégsem látjuk?
A bankokat jó szidni, mert látványosan gazdagok, mert van pénzük, mert adnak, vagy mert nem adnak, és úgy általában. De hogy egy egyszerű fogalom, hogy tartalékráta lenne a kulcsa a gazdagságuknak és mindenki más elszegényedésének, a magas adóknak, az inflációnak, a hiánygazdaságnak? A bank pénzt teremt. Persze, mondjuk, ez a dolga. Persze, hiszen ez működteti a gazdaságot. Persze, hiszen a pénz nem terem magától. Egy mesterséges eszköz az árucserére, mondja a gazdaságszocializmuson nevelődött agyam. De hát már rég nem az, illetve nem csak az. Hanem hatalom, csalás, üres színjáték. A nemlétező pénzt (számla ugyebár) létrehozza a bank, ha kérek tőle. Nincs mögötte semmi. Csak a bank. Ha pánik van, és sokan kérik a pénzecskéjüket, a bank csődbe megy. Látványos dolog, mégse gondolunk bele. Miért megy csődbe? Miért mehet csődbe? Mert több hitelt ad ki, mint amennyi pénzt betettek. Mert csak a tartalékráta erejéig kell felelnie. Van 100 forintja, adhat 100 ezer forint hitelt.Idáig oké. Na de mi befizetjük neki a 100 ezer forintot, amit hitelt adott! Tehát volt 100 forintja, adott 100 ezer forint hitelt, és amikor visszafizettem, már nem 100 forintja volt, hanem 100 ezer forintja lett. Hol keletkezett ez a pénz, hiszen minden bank így működik? A hitelt nem kapom kézhez, hanem a bank utalgatja oda, ahová mondom neki, és amikor visszafizetem a hitelemet, a bank a készpénzemet bevételezi, de másnak sem adja ki. Csak akkor ad ki, amikor készpénzt veszek fel, és láss csodát… minden bank arra tereli a számlatulajdonosokat, hogy ne vegyék ki a készpénzt, hanem utaljanak, kártyát használjanak. Az állam fizikailag előállítja a pénzt, nálam még létezik, de amikor befizetem a bankba, eltűnik. Ki nem jön messze annyi, amennyit befizetünk a hitelek törlesztésére. A készpénz eltűnik, a hitelpénz keletkezik. Az adósságállomány nő. A miénk, kisembereké is, de az államé is. Hiszen ő ugyanilyen konstrukcióban fedezi az államháztartási hiányt; számlapénzzel, amit a nemzeti bank ad ki. És ezt fedezni kell - az adókból, mi másból - de visszafizetni az állam nem tudja, hiszen sokkal több feneketlen, lyukas zsebe van, mint az én pénztárcámnak.

Összeesküvés-elmélet, paranoia? Már nem vagyok benne biztos…

http://www.themoneymasters.com/

Kék ősrobbanás - revisited

Ma, 2008-ban, azaz többezer év fejlődése, alkotásai, nagy gondolkodói és kis ötletelői után, a világon eddig élt cca. 100 milliárd ember után, a képalkotás-festészet-fotográfia fejlődésének minimum ugyanennyi ideje után közel lehetetlen valóban eredeti ötlettel előállni. A valószínűsége nem nulla, de igencsak kicsi, és most nem akarok valószínűséget számolni rá, mert lényegtelen a pontos szám. A dologgal már sokszor szembesültem, ha nem is fényképezés témakörében, de a fórumos viták igen nagy százaláka lyukadt ki ide; hogy ezt vagy azt már valaki felfedezte, kigondolta, megvalósította, ráadásul az adott dolog/téma valakinek biztosan a szakmája, azaz részleteiben ért hozzá, ismeri nemcsak az érveket, de az axiómákat, tételeket, részleteket is – és ezt bármikor az orrod alá is dörgöli a vitában. Hogy nem vagy eredeti, hogy ezt már kitalálták, hogy ez nem a te érved, hogy ez nem a te ötleted. És igaza is van. Tudom. Innen indultam ki. Hogy nincs olyasmi, amit még nem találtak fel/ki, csak olyasmi, amiről én még nem tudom ezt. Ettől közhely a spanyolviasz. És azt is tudom, hogy ha kitalálok valamit, akkor azt biztos láttam valahol, vagy olvastam róla, vagy meséltek róla, de kizárt, hogy olyan eredeti legyek, hogy ezt magamtól találjam ki. A tudatalattim elrakta valahol, valamikor, én meg azt hiszem, hogy milyen ötletes voltam. A szimbólumok meg pláne ott laknak a tudatalattimban, elvégre ezredévek óta mindenkiében ott laknak, és időnként előjönnek. Ez van. Nincs eredetiség mára már, mindennek van/volt előfutára, előzménye, előképe, elődei, alapmintája, akármilye. Lazán kapcsolódik ide, de azért megjegyzem; ezért szaporodnak biztos a szabadalmak, copyrightok, patentek is.

A képen alumínium C-szelvények láthatóak párosával összefordítva, egy sötét raktárban egymásra rakva, és hosszában belefényképezve az egyetlen ablakkal szemben. Én kék ősrobbanásnak neveztem el a képet, de ha rákeresnék – nem teszem – biztosan találnék olyan képeket, amelyeken ez vagy ilyen dolog lenne látható. Elgondolkodtam. Zavar ez engem?

Szimbólumok II.

Tudatosan szimbólumokat használni fényképen mindig minimum kétesélyes. Vagy mesterségesnek tűnik, megalkotottnak, erőltetettnek; vagy észrevehetetlen, annyira finom utalás, hogy elsiklanak felette. Ráadásul az emberek, a látásmódok, az egyéni érzékenységek annyira különböznek, hogy ugyanaz az ábrázolás az egyiknek durván erőltetett, a másiknak tudatalatt hat, a harmadiknak finom, képi tréfa. Vagy bármi más ezek között, akár ezeken felül is.

Ez a gyűrű, a szív, a zsoltár töredékével együtt nekem egy többrétű ábrázolás. Olyan asszociációk vannak benne, amik szerintem senki másnak nem mondanak semmit, amiket senki nem tudna felfedezni sem; amikhez kell az én gondolkodásmódom, a tudatalattim, az olvasmányélményem, és általában az egész lényem. Nyilván mindenkinek mond valamit a kép – a szimbólumok itt nagyon erősek, a lehetséges asszociációk sokrétűek, a kép egyszerűsége mellett is igencsak összetett. Így mindenki szíve kedvére – pun intended – fedezheti fel benne azt, ami hozzá, neki szól. Márpedig ez a konkrét szimbólum kevés emberhez nem szól.Sőt, annyira túlhasznált szimbólum, hogy általában már inkább a giccset súrolja. De szerintem ezt sikerült elkerülnöm.

Érdekelnek a szimbólumok, szeretem is használni őket, meg alkalmanként használom őket nem szándékosan is, de néha bizony félek is tőlük. Jungi, freudi, hasonló értelmezések sejlenek fel a tudatom szélén, és a tudatos énem nem mindig szereti ezeket. Túl mélyről jönnek és/vagy túl mélyre mennek. A tudatos elme egy mély szakadékba néz, amikor egy szimbólumot lát. Vagy a fellegekbe, és az még a jobbik eset. Az egyik az önismeret, a másik a vallás. Ez a kép mindkettőt látja, talán ezért ritkaság, talán ezért szerettem meg azonnal és fenntartások nélkül.

update:
Orrom alá lett dörgölve, hogy a karika-szívárnyék nem az én ötletem, és rákeresve kénytelen vagyok rájönni, hogy ez meglehetősen így van. A találatok számából akár még elcsépeltnek is mondhatnám, bár ezesetben érdekes, hogy még nem találkoztam vele. Mindegy, nekem így is tetszik. Sőt, csakazértis. 

Szimbólumok

Vannak egyértelműek. A kereszt, félhold, csillag, szem, amiket mindenki ismer, hiszen világvallások-egyházak használják – és járatják le őket. Néha még az eredetüket is tudjuk. Használni ezeket nem szoktuk, hiszen nem tartom valószínűnek, hogy bárki is magáénak érezne egy-egy ennyire köz(le)használt szimbólumot. Bár előfordult már velem, hogy a templomtorony tetején lévő kereszten ülő sarlóholdat lefényképeztem, de az is inkább poénértékű volt, semminthogy üzenet vagy mondanivaló. Nyilván azért, mert az hagy hidegen, amit szimbolizálnak; a vallás-etika-erkölcs, mint kanonizált ’tudomány’.
Egy másik nagy csoport az, amit talán félig tudatos szimbólumnak nevezhetnék, és amik közös jellemzője, hogy bár sokan ismerik, a jelentésében annyira vagy nem biztos senki, vagy mást-mást mond. Kultúra-, neveltetés-, műveltség-, sőt életkorfüggőek, de nagyon. Szinte kizárt, hogy itt, ma, Magyarországon párszáz embernél többen értenék pl., hogy egy női legyező mit mond, mit tud mondani, mit jelképez. A másik véglet pl. a vörös rózsa, amit szegényt totálisan az égő szerelemmel azonosítottak – nem mellesleg kiszorítva ezzel egy csodaszép, bár egyszerűbb virágot, aminek ez a népies neve: égő szerelem. De a szívet – ami nem anatómiai szív, hanem maga is stilizált – már nem ábrázoljuk lángokkal, mert itt belép(ne) még két-három szimbólum, és összezavarodnánk szimbolikailag. Én össze is szoktam zavarodni ezektől, bár azért igyekszem észben tartani a leggyakrabban használt szimbólumokat.
Az utolsó csoport lehetne a tudatalatti szimbólumok. Amiket használunk, de nem a tudatos én, hanem a tudatalattink ’üzen’ vele, kitárulkozik, kiabál, jelez, és hasonlóan tudatalatt ’veszi’ valaki az üzenetét. Többnyire. A művészetek terített asztala, játszótere, üzenőfala, grafittije. Meg a pszichológusoké.

Érdemes tanulni. Hasznos ’idegen nyelv’. Érteni is, beszélni is hasznos.

Manipulálás

Csak fényképezek, adott témára keresem az ötletet, az eszközöket, a megvalósítás mikétjét. Illetve azt hiszem, hogy csak fényképezek. Valójában üzenek. Magamról üzenek, a tudatalattim dolgozik, irányít, kitárulkozik, manipulál. Én meg a valóságot. Keresek, találok, használok, igazítok - manipulálok. A tudatalattim engem, én a valóságot, a kép a nézőjét. Aki érti azt, és aki nem, azt is. Én nem ilyen lovat akartam mondanám, de a tudatalattim is én vagyok. Én mondok ki, én üzenek, én árulok el magamról ezt-azt. Többet mint akarnám, persze, hisz semennyit sem akartam. De kommunikálni nem lehet úgy, hogy semmit sem mondok, és a fénykép kommunikáció. Is. Valamit valamiért. Adok-kapok. Még nem tudom, mit kapok. Igaz, azt sem, amit adtam. Még felhőtlen a mosoly. Lesz-e belőle sírás, fogaknak csikorgatása?

Szimmetria

Van ez a creative challenge a webshots-on, és már eddig is elgondolkoztam néha azon, hogy a témát néha milyen fura módokon értelmezik az emberek. Oké, egy csomó embernek megvan a maga fixa ideája, és bármi is a téma, azokkal jön – ez érthető, és szépen csak átugrik az ember a vallási fanatikuson, a katonai temetőket fényképezőn, a virágbolondon avagy a megszállott gyerekfotósokon. Az is oké, hogy van, aki ha megfeszül se tud egy egyenes képet fényképezni, amin a téma egészben látszik, mert azt meg lehet sajnálni, és tudom, hogy a konkrét témához nem nagyon tud hozzátenni, mert nincs mit. Na de azok, akik tudnak fényképezni – ez amatőrszint, de abból nem a totál kezdő – azoknál mi van? Már a topicban is félrenyeltem, amikor a nőiesség témánál megláttam a poros szekérutat meg a rozsdás akármicsodát, de itt aztán van nézőpont bőven. Most pl. a szimmetria, amire azt gondoltam volna, hogy eléggé egyértelmű, jól körülhatárolt, és ráadásul könnyen fényképezhető ilyen kép bárhol – mondjuk amikor vízesés volt a téma, azt már nehezebben talál az ember a környezetében. És mégis, mintha az emberek többségének csak egy nagyon-nagyon halvány fogalma lenne arról, hogy mi a szimmetria. Vagy baromira szélesen értelmezik. Pl. nézegettem egy - egyébként csodaszép színű – áfonyabogyókkal teli ágat, ahol a szimmetriának a leghaloványabb nyomát nem bírtam felfedezni. Vagy az ismétlődő motívumokat, amelyeket nagy jóindulattal legalább a geometria tárgykörébe tudok sorolni, ha a szimmetriáéba nem is. Aztán elkezdtünk itthon, családi körben a szimmetriáról beszélni. Mit mondjak; matek nélkül elég nehéz megfogalmazni, holott mind tudtuk mi az nagyjából. És akkor még a tágan értelmezett, művészi ’szimmetriáról’ még nem is ejtettem szót, mivel az aranymetszés, a fibonacci szám, az ilyenek nekem sosem jelentettek sokat. Se matekból, se művtöriből nem tudtak felizgatni velük. :-)

Csicsóka

Hétvégén meglepő felfedezést tettem a piacon a zöldségárusnál. Egy ládában néhány szürkés, gyömbérgyökérre hasonlító gumót láttam meg; és mivel a vidéki piacokon a gyömbér elég ritka látvány, így megálltam közelebbről is megszemlélni. Nem az volt természetesen, de az árus meglátva érdeklődésemet, elárulta, hogy csicsóka az – amiről már sokat hallottam-olvastam, de élőben még sosem láttam. Meg is örültem neki, vettem is, hogy majd jól kipróbálom. A neten kerestem hozzá recepteket, és ma egy tepsiben, tejszínnel, reszelt sajttal megsütött változatát meg is csináltam. Előtte elharapdáltam egy gumót nyersen, merthogy azt is lehet vele csinálni. Az igazság az, hogy lehet, hogy megmaradok a nyersen rágcsálásnál, mivel sütve az édeskés íze nekem kicsit émelyítő volt. Azért a maradékból lesz még holnap krémleves, ahogyan a művelt angol mondaná, I’m game to try. De egy valami biztosan nem teszi a konyhám központi elemévé – mármint a beszerezhetetlenségen kívül – az, hogy a közel egy kiló csicsókát több, mint egy óráig pucoltam, sikáltam, dörzsölgettem, és kizárólag a makacsságom akadályozta meg, hogy kivágjam a francba félúton. Egy rémálom a pucolása, és kétséges, hogy megéri-e az íze. Olvasom, hogy mennyire egészséges, hogy nem hizlal, és hosszú felsorolás az, ami tápanyag, vitamin, ásványi anyag benne van. Úgy látszik egyetemes törvény a természetben, hogy ami egészséges, az nem lehet finom, és viszont. Talán nem véletlen, hogy a szegények krumplijaként emlegetik a régi szakácskönyvek, ami önmagában persze ma viccesen hangzik, de volt idő, amikor egy sültkrumpli a főúri asztal dísze volt. És talán az sem véletlen, hogy kiment a divatból.

Tánc

Egyedül szeretek táncolni. Itthon feltekerem a zenét, sorra veszem a kedvenceimet – vagy csak egyet nyúzok egész este – és kifáradásig táncolok. Nem zavarnak a szabályos táncok, de nem is érdekelnek. Azt kell eltáncolni, amit a zene mond és amit én érzek belőle. Meg amit el tudok táncolni. :-) Nem hiszem, hogy bárki más táncnak hívná, amit csinálok. Valahol a balett-gimnasztika-pantomim-performance metszéspontjában lehet, megfejelve a két ballábammal és a túlsúlyommal. Na, főleg ez utóbbiak miatt csinálom otthon, egyedül, ahol senki sem lát. Meg a zenei ízlésem miatt – semmiféle zenés-táncos helyen nem nyomatnak szerintem klasszikusokat, mint pl. a Peer Gynt vagy Carmina Burana. Ez utóbbi a legnagyobb tánckedvencem; annyifélét tud kifejezni, és olyan drasztikusan, hogy ha milliószor eltáncolnám, még mindig maradna új benne.
A kép kedvéért ugyan felvettem egy tűsarkú cipőt, de igazából táncolni szerintem mezítláb, vagy balettcipőben lehet. Nem olyan látványos, de sokkal kényelmesebb. A szoknya lebbenésében viszont van valami… valami, ami illik a tánchoz. A lebbenés.

Wrong Planet

Az Asperger szindróma az autizmus egyik enyhébb vállfaja, illetve az autizmus spektrum zavarai (ASD) közé tartozik. Ez ijesztően hangzik, de azért annyira nem az; aspie-nak lenni nem szar, bár elég rossz. Az autistáktól eltérően az aspik viszonylag normálisan fejlődnek kis korukban, csak az átlagnál félrehúzódóbbak, kevésbé szocializálódnak. Ez a betegség lényege; a későbbre már súlyosabbá váló szocializációs zavarok, beilleszkedési nehézségek. Az Asperger szindrómát ritkán diagnosztizálják gyerekkorban, főleg a látványos tünetek hiánya miatt. Mivel a legtöbb aspie átlagos vagy annál magasabb intelligenciával rendelkezik, idővel maga ismeri fel a tünetei alapján a szindrómát, és/vagy leküzdi a hátrányát, képes beilleszkedni - valamilyen szinten.
Az aspiknak az autistáktól eltérően semmiféle verbális zavaruk nincs; normálisan kommunikálnak – ha akarnak; a beszédkészség, a beszédfejlődés a gyerekeknél nem mutat zavarokat. A szociális interakciók viszont nehezen mennek nekik; sem vágyuk nincs rá, sem hajlandóságuk, sem képességük. A gesztusok, a mimika, a szociális játékok számukra többnyire értelmezhetetlenek – amíg azokat tudatosan el nem sajátítják felnőttkorban. Belül ezek továbbra is egy idegen világ idegen jelzései az aspinak, de megtanulja őket, mint egy idegen nyelvet, hogy elfogadtassa a másságát - vagy hogy elfedje azt.
A szindróma másik jellemző vonása a normálistól eltérő szokások, rituálék vagy rutinok követése, gyakorlása, illetve ezekben az átlagtól jóval eltérő téma és intenzitás. Magyarán beszűkülés, egy részterületre, amiben az aspik az autistákhoz hasonlítanak, bár talán a jellemvonás nem annyira riasztóan szélsőséges. Az aspiek nem húzódnak vissza teljesen, többségük próbál szocializálódni, többnyire későn, akár felnőttkorban is, de mivel a szociális szerepek számukra idegenek, így a viselkedésük társaságban többnyire elüt az átlagtól, kirí, zavaró, furcsa. Ha befogadják is őket, igazából soha nem lesznek részei a társaságnak.

Valójában csak a rossz bolygón vagyunk.

Azt hiszem.

www.wrongplanet.net

Macsek

Vettem pár napja ajándékba egy szépséges macskaszobrot. Úgy volt, hogy a hétvégén megyek, elviszem a leendő gazdájának. Közben ő megbetegedett, a találkozó el lett halasztva egy héttel. A macsekot feltettem a kisszekrényre az ajándékzacskóban. Kinéz belőle, kicsi neki, de legalább kilát. Nagyon néz, érezni, ahogy elmegyek mellette. Némán, mozdulatlanul ül ott, de nézni, azt nagyon tud. Követ a szemével. Folyton odafordulok, érzem, ahogy néz. Kihívás van a szemében, találd ki, mit akarok, fejtsd meg, érdemes lesz, megéri, mondja. Pedig szerintem még nem bolondultam meg, de mégis; itt állok, és egy macskaszobor szemét nézem, találgatom, hogy mit akar mondani, üzenni - ő, vagy általa valaki. Lefényképezem, még a kétdimenziós képen is él, szuggesztív szemeivel még a képernyőn is képes beszélni. Csak én nem értem. Még nem.

Veszek majd valami mást ajándékba. A macsek hozzám akart jönni, nekem akart üzenni. Nem adhatom tovább, mint egy élettelen, tudatlan tárgyat.